Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-18 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó
ROMAN IZBICKI IDŐJÓSLÁS es a MEDVEK E z az időjóslás a Bieszczadok hegyvidékéről ered. E szerint hosszú és erős tél várható. Ugyanis a medvék nagyban rákezdtek zsíványkodni. Szeptember havában egyszer csak nagy szorgalmasan hozzáláttak... hússal pótolni az erdei gyümölcsöket (málnát, szedret, borókát), amelyeknek a termése az előző évhez képest sokkal kisebb volt. Ezt a gyengébb termést a júniusi fagyok okozták. Akkor lepték meg a dúsan virágzó bokrokat, amikor a magaslati rétek szinte hóval borítottaknak látszottak a sok virágtól. Néhány fagyos éjszaka legalább háromnegyedrészben elhamvasztotta a rengeteg virágot, innen származik az erdei gyümölcs hiánya. Márpedig ez a gyümölcs minden rendes erdei mackó étlapjának, menüjének az alapja. Az igazat megvallva meg kell mondani, hogy a mackó nem vet meg semmit, ami a kezébe kerül, legyen az rovar, béka, egér vagy hal, sőt még dög is, de mindenekfelett az édes falatokat szereti a legjobban. Nyilvánvaló tehát, hogy a medvék az étvágyukra egyáltalán nem panaszkodhatnak. Itt van például annak a medvefinek az esete, ott, Tworylczyk közelében, ahol a solinai betongát már kissé megemeli a San vizét — hát nem ette le mindenestől az egész körtefát. Ami igaz, az igaz, az ilyen körtefának a gyümölcse csak akkor élvezhető, ha leszedés után még áll, de ennek a mackónak ezek a kőnél keményebb körték is szerfelett Ízes falatnak bizonyulnak. Felmászott tehát a fára ez a medvefl, amit a szájával elért, azt bekapta, a távolabb eső körtéket pedig a mancsával húzta le, közben rendre tördelve az ágakat. Amíg az összes körtét meg nem ette. Mennyi lehetett a körte — száz, kétszáz vagy háromszáz kilogramm? Nehéz lenne megállapítani. Viszont az bizonyos, hogy így színültig teletömve azután lemászott a fáról, a hátát odatámasztotta a körtefa törzséhez s a nagydob módjára elődomborodó bendőjét feszítve, nagyokat lihegett. Akkor szimatolták meg őt a közelben juhnyájat őrző kutyák. Ezeket a nyájakat a Tátra aljában lakó goralok terelik nyaranta a Bieszczadokba. így hát négy hatalmas, még a farkast ls megleckéztető kutya iramodott neki a körtefa irányában. Olyan csaholással rontottak neki a mackónak, hogy ennek a visszhangja többszörösen verődött vissza az Ortryt hegyoldalairól. A kutyák azon igyekeztek, hogy megcibálják a nagybélü irháját. Ez azonban a két mellső mancsából olyan szélmalomfélét rögtönzött, hogy a fehér támadókat csak a fürgeségük óvta meg a villámgyors s egyben halálos csapásoktól. A medvefl, ha nagyokat dühösködött is közben, a helyzetén nem változtatott, mert a fa törzse azért némi védelmet nyújtott s élőiről pedig — hát ki akadna, aki ki akarná próbálni a medve erejét. A juhászok természetesen biztonságos távolságból szemlélték ezt a nem mindennapi jelenetet és füttyjelekkel, meg a kutyák által jól ismert kiáltásokkal buzdították támadásra ezeket. A mackó azonban olyan dirigálást vitt végbe a két mancsával, hogy hozzáférkőzni sehogysem lehetett. Ez a látványosság talán egy negyedóráig is eltarthatott. A vége az lett, hogy a medvét válószínüleg a saját falánksága s talán az ebek szüntelen, bántó vonítása (a medve nem szívleli a zajt] győzte le, mert egyszer csak egy förtelmeset okádott, s amikor megpillantotta elrondított bundáját, úgy látszik, elszégyellhette magát, — hátsó lábára állt, két mellső mancsával a falkát messze tartva magától, meglépett az erdőbe. A már említett étkezés neme — tehát a vegetáriánuskodás — általában elégséges a téli álomhoz szükséges zsír- és hőkészlet mennyiségét illetően, ha a tél enyhe és nem lépi túl a naptári időszakot. Ha azonban hosszú, havas, zord tél áll előttünk? Nos, e tekintetben a medvék családjának egy különleges, csalhatatlan ösztöne van. Ezért pótolják be most a Bieszczadokban — amint már említettem — nagy hirtelenében és pardon nélkül a hiányzó falatokat a — szarvasmarhákon. Ezekben a hegyekben a szarvasmarhák reggeltől estig magukra hagyva legelnek. Itt senki sem határolja el a legelőket, itt senki sem vezeti pórázon a marhát, amint azt még ma ls teszik az alföldi kis gazdaságokban. Az állatok sokszor maguk szaladnak egyenest a medve karmai közé. Ez pedig egyetlen ütéssel töri el az állat hátgerincét, majd hatalmas darabokat szakítva a zsákmányból, fal és fal, amíg csak jól nem lakott. A megmaradt húst rendszerint az erdő rejtekébe vonszolja, s ügyesen rejti el kidőlt fák alatt, mélyedésekben vagy száraz levelek halma alatt. S hogy időközben a hús elkezd romlani — a bendőjének az meg se kottyan. Ilyen váratlanul és hirtelen pusztult el szeptember folyamán az Irtryt északi lejtőin, Polana község határában, három szarvasmarha. De ez nem az első eset. A múlt évben is előfordult egy hasonló. Akkor egy hatalmas bika pórbálta az erdőszélén megvédeni magát a szarvaival. Amikor érezte, hogy a támadónak nem tud ellenállni, teljes erővel szökni próbált előle az istállók irányában. A medve az istálló kapujában érte őt utol. Szerencsétlenségére az istálló kapuja zárva volt. Egy irtózatos csapás a bika gerincére, s a rabló karmai között egy hatalmas húscsomó maradt. A bika majdnem fél háta. Összesereglett ám a sok ember, ki mit látott, azt ragadta fel, ki dorongot, ki villát. A nagy kiabálás meg az eget verte. A medve kobakját egy jól célzott üres veder érte, s talán leginkább ez a nagy csörrenés, valamint a vészes zajongás okozhatta, hogy áldozatát otthagyta. A bikának azután még megadták a kegyelemdöfést, a különféle módokon elkészített húsát pedig megették a szomszédok, jó barátok — magától értetődően egy-egy jő hajtásnyi monopoli erős mellé. A San környéki Krywben a medve nemrégen megölt három marhát. De miként játszódott le ez a tragédia, nem tudni, mivel ennek nem volt szemtanúja. Hasonló eset fordult elő Tarnawában is, ahol a San alkot határt a Szovjetunióval. Medve ütött le ott is egy fiatal bikát és két üszőt, ugyancsak egy Tátra alji bacsó tulajdonát. A legarcátlanabbul azonban az a mackó viselkedett, amely szeptember második vasárnapján Jelent meg Smolnik községtől nem messze, alig egy fél kilométernyire a Bieszczadok aszfaltos magasútjától. A szeptemberi hőség 4btekedett egy júliusi nap melegével. A turisták egy csoportja pihent. Többen meztelen felsőtesttel napoztak a már lenyugvó, de még érezhetően melengető napon. Alant az úton egymás után robogtak tova az autók és a tömött autóbuszok. A legtöbbnek sziléziai jelzése volt. Egyszer csak hirtelen felugrottunk mindnyájan. A csendet egy tehén bőgése szakította meg, de az állati hang különös volt, tele rémülettel, fájdalommal. Mire észbe kaptunk, hogy mi is történt, máris észrevettük, hogy a smolníki termelőszövetkezet épületcsoportja, a közeli autójavító üzem és egy zsurawinai határmenti gazda tanyája felől rohanva közelednek az emberek. Kiabálva, óriási lármával szaladtak s közben fenysgetőleg, rázták magasra tartott botjaikat. Ügy hatott ez a jelenet, mintha néhány pillanat múlva két ellenséges csapatnak kellett volna megütköznie. Jól láttuk, amint negyven—ötven ember szinte csatárláncot alkotva az útról mintegy megrohamozta a rétet, majd pánikban menekült vissza s újból rohamozott. Közben pedig az egész csapat torkaszakadtából ordítozott. A medve azonban nem hagyta magát. A leütött tehén farából kiszakított egy jókora darabot s ezt nyeldeste nagy falánkan. A támadó embereket láthatóan semmibe sem vétte. Megesett, hogy hátsó lábaira állva, mellső mancsával olyan harapófogószerü mozdulatokat tett, mintha jelezni akarta volna, — aki a mancsaim közé kerül, az élve nem szabadul. Miközben tovább tartotta a lemart húsdarabot. Ész nélkül menekült is tőle veszélytelen távolságba mindenki, csak éppen kővel dobálták meg s mindennel, ami kéznél volt. Legfőképpen azonban ordítozott mindenki, ahogy csak a torkán kifért. Nem siettünk a csapat segítségére, hiszen világos volt, hogy az ordítozásunk és a medve kővel való megdobálása csak falra hányt borsó maradna. S továbbá azért sem, mert a jelenet így sokkal érdekesebbnek ígérkezett, mintha elegyedtünk volna a nagy zajjal hadakozó tumultusban. A medve végül 'is csak akkor ijedt fel, amikor a szürkületben egy tehergépkocsi legerősebb reflektorainak a fénycsóvái vakították el a szemét. De azért még lemart egy hatalmas darabot a tehénből, s ezt a hóna alá fogva, nagyokat morogva, bevetette magát a Csereszonka hegy sűrűjébe. Ez a hegy ott terpeszkedik, ahol a San egy hirtelen kanyarral nyugatra tereli vizét Lengyelország területére. A tehenet természetesen már nem lehetett megmenteni, a polanai bika sorsára jutott. S ha már Itt tartunk, talán helyénvaló lenne elmondani azt is — milyen taktikát készülök alkalmazni arra az esetre, ha a Bieszczadok gyönyörű turistaösvényeinek valamelyikén netán medvével hozna össze a sors. Tehát — mindig magammal viszek egy nagy terjedelmű újságot, mint pl. a „Trybuna Ludu". Ezt úgy helyezem el a hátizsákomban, hogy pillanatok alatt hozzáférhessek. Akad nálam mindig gyufa is. így rögvest tüzet tudok gyújtani, amitől — úgy hiszem — a medvék nagyon félnek. Lám, az ilyen találkozást ügyesen és hathatósan el lehet intézni. S hogy az ilyen találkozás a turisták barangolásai közben egyáltalában lehetséges, ez legjobban a mi bieszczadi „rengeteg! imperátorainknak" a számából tűnik kl. Ugyanis az ott élő medvék száma legalább 30 darabra tehető, — de talán a 40-et is eléri. Igaz, eddig még nem fordult elő, hogy a medvék emberbőrre pályáztak volna, de azért — a fene tudja — „az elővigyázatosság soha nem árt". Ami pedig az Időjóslást Illeti, amely a mackók ez év őszén tapasztalt különösen Jó étvágyán alapszik, hát bizony ennek legalább olyan hitelt kell adnunk, mint leghíresebb meteorológusaink Jövendöléseinek. No — mint például Wicherek bemondásainak. Fordította: Dr. Roskoványi László HARAGSZIK A MACI...