Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

BÁBI TIBOR: A FIATAL KÖLTÉSZETÉRT Szalatnai Rezső az utóbbi időben két cikket IS Irt a fiatal szlovákiai magyar költők verseiről. Az első az Irodalmi Szemle tavalyi novemberi számában jelent meg; címe: Az új költészet buktatói. Első pillantásra megszívlelendő, komoly dolgokat mond a fiatal költők címére: „ •. .a költő nemcsak a zenei szépség erejével tud szólni, hanem a társadalmi és nemzeti igazságkeresés lázával is. S mennyivel teljesebb az ilyen líra: megdöbbenti az embert, elvezeti a lét forrásaihoz. Ilyen társadalmi és nemzeti igazságkeresés jellemzi például a magyar Urát. De ez jellemzi a Közép-Európa minden nemzetének költészetét. Ami versben száll, mindig magas röptű, mindig szabad, mindig messze vivő. Ez a magyar és nem magyar versélmény." Alább bizonyos kórleletet is próbál fogalmazni: „A próza, a cikkek, ismertetések a szlovákiai magyar problémákról szólnak, a versek azonban ezt a mondanivalót messze elkerülik. Ez az első, amin megütközik az ember. Az ifjú magyar lírikusok Szlovákiában nem járják a magyarság útját." Egy kicsit irigylem is a mai magyar fiatalokat. Az első nemzedék indulása idején nem azt hányták a költő szemére, hogy nem járja a magyarság útját, hanem fordítva, hogy nacionalista. Ha pedig versben Időzött el a jellegzetes hazai tájaknál, Cömörben vagy Nógrádban, a Mátyus-földön vagy a Csallóközben, gyorsan és könnyen megszületett a provincializmus vádja. Nos: tempóra mutantur... Azt mondja Szalatnai: „Az igazi irodalmiság: a társadalmi kérdések bátor kiteregetése és bírálata." Igaz, Szalatnai megengedi azt is, hogy: „Költő és költemény ellehet népi és nemzeti valóság tükrözése nélkül, nemzeti gondok vállalása nélkül is... Lehet a vers tüneményes és nagyot látott és hallott dolgok ábrázolása nélkül, megborzonghatunk egy elvont költői képen, a va„ ióság égi másán is." Milyen jóravaló, tanáros eklekticizmus! Minthogy a lapokból nem tudott ösz. szeszedni mást, csak képzavarokkal bővelkedő zsengéket, nekirohant a formátlan, a szabad vers ritmusa nélküli soroknak, s tesz ilyen megállapításokat: „Merő képzavar. Értelemmel nem tudom felfogni... Mi ez? Zűrzavar, szépség nélküli és erő nélkül... Asszociációk füzére erő és realitás nélkül: értelmetlenség ... Szintén képzavar és szózavar, mégpedig tökéletes formában." Részben igaza is van. És biztosíthatom felőle, hogy az írószövetség magyar szekciója tavalyi októberi plenáris ülésen komolyan foglalkozott a fiatal irodalom, főleg a költészet problémáival. Duba Gyula rendkívül okos és tapintatos előadásában elemezte a fiatal költők verseit, valóságlútásuk hiányait, formai fogyatékosságaikat és magányérzésüket. Kár, hogy az 0/ Szó kulturális rovata annak idején megelégedett egy túlontúl tárgyilagos és épp ezért felületes tudósítással, s a többi lap is inkább a havonta megjelenő Irodalmi Szemle jogának és kötelességének tartotta foglalkozni a plenáris ülésen felvetődött kérdésekkel. Ha nem következik be a sajtónak ez a kihagyása, nem került volna sor ennek a cikknek a megírására, és talán Szalatnai Rezső sem írta volna meg második, a Kisebbségi fiatalok lírai útvesztője című cikkét, mely a Hét tavalyi 51—52. számában jelent meg. Nem volt tudomása arról, hogy a szlovákiai magyar irodalom szervezete és szervei a rendkívüli körülmények ellenére normálisan működnek, s nem tévesztik szem elől a szlovákiai magyar irodalom fejlődésproblémáit. Tájékozatlanul vetődött el a pozsonyi fózsef Attila Klubba, s megpróbált irodalompolitikát csinálni a saját szakállára, a klubba bejáratos írók a fiatalság kíméletlenségével és tapintatlanságával tudtára adták, hogy szerintük avult irodalmi nézeteket vall. Legalább is erre lehet következtetni idevágó sorai alapján: „Nem haragszom, amiért avult nézetűnek mondtak. Az én avultságom és társaimé a nemzet önzetlen szolgálata:" Az ember többnyire nyugtalanító szomorúsággal veszi tudomásul az ilyen konfliktusokat. A fiatalok hajlamosak arra, hogy jobb sorsra érdemes embereket kíméletlenül megsértegessenek, különösen akkor, ha olyan radikálisan kétségbe vonják mindannak hitelét és értékét, amit összeírtak, mint ahogy Szalatnai tette. Megfeledkezett arról, hogy ezek a fiatalok nagyon komolyan veszik saját magukat, még akkor is, ha mindeddig csak zsengéket produkáltak, s épp ezért komolyan kellett volna venni őket a zsengékkel együtt. Sem az Irodalmi Szemlében, se más fórumon nem lett volna szabad így rájuk támadni. Egy idő előtti és fölösleges vitát provokált. Minden kezdő irodalom, melynek termékei elszórva jelennek meg a lapokban, vagy nem érett még meg a kritikára, vagy egyszerűen elkerüli a kritika figyelmét. Viszont az Irodalmi Szemle augusztusi száma közölte Tőzsér Arpád Egyszemű éjszaka című tanulmányát, mely kilenc fiatal költő készülő verses antológiájának előszava akar lenni. Az antológia költők felsorakozását és avatását is jelenti majd, s a kritika akkor teljes jogaiba léphet. Az én megállapításom sajnos, későn jön. A kínos konfliktus megesett már, s oka nyilvánvalóan a Szalatnai Rezső által meghirdetett költői magatartás, feladatvállalás volt, amit ha a fiatalok egyértelműen elvetettek, nem jól tették, de őszintén szólva én is furcsának tartom, mert Szalatnai megfogalmazásai végül is egy erős ellentmondásba torkollnak. Gondolatmenete a költő elhivatottságáról a következő: „... nincs magyar költő, akt ne vállalt volna versben írt prófétaságot és törvényírást..." Alább: „A magyar költök nemegyszer eligazító vezetőkké nőttek, mivel társadalmunk kérdéseire találó, őszinte, igazi választ tudtak adni, jobbat, mint a politikusok, akik sokszor vitték kátyúba a nemzetet." S még alább, most már nemcsak a költőknek, hanem a fiatal nemzedéknek címezve, a következőket mondja: „A fiatalság nemcsak útvesztő, hanem ihlet és modell ts lehet, ahogy harminc évvel ezelőtt volt Szlovákiában a magyar kisebbség fiatál nemzedéke. Versíróknak és nem versíróknak egyformán meg kellett találniuk az utat a nemzethez. Nem kell várni vezért szót, ilyen nincs. A nemzet ma széles tömegsodrásban, alkotó és építő vállalkozásokban él és vezet.. E három idézet után most már nem csodálom, hogy a fiatalok zavarba estek, és tapintatlanok voltak. Magam is zavarban vagyok, mert most már végképp nem tudom, ki vezet, a vezetővé nőtt költő, aki mellesleg próféta és törvényíró is, vagy a nemzet, esetleg maga Szalatnai Rezső, aki ugyan kijelenti, nem kell várni vezéri szóra, de ő maga elkiáltja, mégpedig a legrosszabb politikai spontaneitást sugalmazva, s nem is csodálkoznék rajta, ha vezetni akarna, hiszen Víg Károly Fél évszázad a mérlegen című cikkének bevezetőjében (Irodalmi Szemle, 1969/9 sz.) ki is nevezte őt a szlovákiai magyar értelmiség doyenjévé. S éppen Szalatnai Rezső mentegeti a fiatalokat, mondván: „Arról nem tehetnek, hogy nem ismerik a logikát, nem tudják magukat meghatározni, ezek az iskolai hiányok a múltból. De minket is értek ilyen bajok ifjúságunk Idején. Kl törődött velünk? Magunk képeztük magunkat." Ennek ellenére épp idézett szövegei alapján merem állítani, hogy Idős korában sem valami erős fegyvere a logika. Valóságunk ismeretének hiánya pedig képtelenné teszi a nálunk zajló Irodalmi folyamatok megértésére. Idéztem már Az új költészet buktatói című cikkéből, melyben csaknem találó kórleletet fogalmaz, mikor megállapítja, hogy a próza, a cikkek és ismertetések a szlovákiai magyar problémákról szólnak, de a versek ezt a mondanivalót messze elkerülik. Ebben igaza van. S ki kell egészítenem azzal, hogy az utóbbi két-három év folyamán megszületett a csehszlovákiai magyar publicisztika, mely kendőzetlenül feltárta a nemzetiségi lét csaknem minden kérdését. Ha a vers nem követi ezt a mozgást, akkor nem azért teszi, mert egy anacionális ferde utakon járó nemzedék tört föl a költészetbe, hanem azért, mert a publicisztika ezt hatékonyabban megteheti, s tehermentesítheti a költészetet, mely alkalmatlan a politikai kérdések megoldására. Szalatnai Rezső úgy véli, az általa reklamált magyar és közép-európai versélmény és költői magatartás örökké időszerű marad a magyar költő és a közép-európai költő számára, s ezt akarja szuggerálni mint erényt a mai nemzedéknek is. Azt hiszem, erősen téved. A költő csak ott, olyan társadalmi és nemzeti környezetben válhatott prófétává, ahol a társadalmi és politikai erők gyengesége vagy éretlensége erre a szerepvállalásra rákényszeríti. Ne áltassuk magunkat, minden öncsalás megbosszúlja magát, és megbosszúlja magát az is, ha a szükségből. erényt csinálunk. Normális, egészséges nemzeti társadalmakon belül a költészet kénytelen megelégedni a valóság esztétikai elsajátításával, azaz megelégedni azzal, hogy költészet, és nem politika. Társadalmi funkciója ezzel nemhogy leszűkül, hanem rehabilitálódik. A valóság esztétikai elsajátítása ugyan nem jelenti azt, hogy a költőnek ne legyenek közösségi élményei, maga a politika ls élménye lehet, szükségszerűen azzá is válik, de megfogalmazásai legyenek korszerűek és valóban költőiek. A szlovákiai magyar költészet problematikáját sok esetben a korszerűség kérdésére lehet redukálni. Ha a korszerű, adekvált kifejezési formák lázas keresése egy sereg gyengeségről árulkodik, és egyelőre nem is járt eredménnyel, s legfeljebb arról tanúskodik, hogy egy egész nemzedék most kezd ismerkedni azzal, amit avantgardizmusnak és szürrealizmusnak nevezünk, ez még nem ok arra, hogy ennyire szélsőséges ítéletekre ragadtassuk magunkat, mintahogy Szalatnai teszi. Ebben végeredményben a letűnt irodalmi korszak a ludas, mely tilalmaival hozzáférhetetlenné tette mindazt, amit nyugatinak és dekadensnek bélyegezhetett, s ami talán nyugaton is régen varázsát vesztette már, de nálunk jó fél évszázados késés után az újdonság ingerével hat. Ez egyébként nemcsak szlovákiai magyar specialitás, ha úgy tetszik közép-európai és magyar ls. Mizériánk lényege mégsem a mában gyökerezik, hanem a tegnap túlzásaiban. Épp kezem ügyében van a romániai Igaz Szó tavalyi novemberi száma, ahol Rácz Győző cikkében ilyesmire bukkan az ember: , „Közismert, hogy a forradalom és kultúra egybeolvadása a szocializmus viszonyai között is egy ellentmondásos folyamatban indult meg. Az a szükségszerű küzdelem, amely a szocializmus kez deti szakaszában a haladásnak elkötelezett művészetért folyt, együttjárt nemcsak az új művészet kialakulásával, hanem a ma már általánosan elfogadott értékek tagadásával is." S alább: a művészet érthetőségének szintje nem a művészet céljából következik, hanem a művészileg ábrázolt valóság jellegéből. (Igaz, figyelmen kívül hagyom azt a közismert tényt, hogy dilettánsok és féltehetségek kezén az egyszerű dolgok bonyolultakká, a bonyolultak pedig egyszerűekké válnak.)" Nem ok nélkül idézem ezeket a sorokat. Alá akarom támasztani velük azt a nézetemet, hogy a mi irodalmi fejlődésünkben is hasonló ellentmondásosság érvényesült. A második idézet csak arra jó, hogy paralizálja Szalatnai kirohanásait, a fiatal költők verseinek érthetetlensége ellen. Ugyanakkor szándékosan idézem a zárójelet is, nem azért, hogy figyelmen kívül hagyjam a dilettánsok ős féltehetségek mesterkedéseit, hanem hogy figyelmeztessek rájuk. Bár a mai fiatal költők esetében idő előtti bármilyen véleményt mondani. Inkább éretlenségük rovására kell írni, hogy kezükön az egyszerű dolgok bonyolultakká, a bonyolultak pedig egyszerűekké válnak. Ätu akárhogy is van, semmi sem jogosítja fel Szalatnait arra, hogy a magyartalanság vádjával illessen olyan fiatal nemzedéket, mely a legnehezebb körülmények között nőtt magyarrá, s erről úgy tesz bizonyságot, hogyha az indulás gyermekbetegségeivel küszködve is, de mégis magyar irodalmat próbál csinálni, százszorta nehezebb körülmények között, mint maga Szalatnai Rezsó. És arra sem jogosítja fel semmi Szalatnait, hogy eszmei zűrzavarban marasztalja el őket, ha a szerkesztőket eleve felmenti a felelősség alól. Okosabb, tapintatosabb és emberibb eljárás is lett volna, ha a szerkesztők egy komoly pedagógiát érvényesítenek a fiatalokkal szemben, mindjárt jelentkezésük pillanatától kezdve, hiszen jórészt tizenkilenc, húszéves legénykékröl van szó, mint elkésve — tapintatlanul, otrombán, ország-világ előtt a legsúlyosabb vádakkal illetni őket. Am ezt ís csak úgy tehette, hogy épp a legéretlenebb, legsilányabb zsengéiket bogarászta össze. S tette ezt a régi szlovákiai fiatalokra, a sarlósok nemzedékére hivatkozva. Nincs semmi kezességünk arra nézvést, hogy 5pp ő a leghivatottabb e tiszteletre méltó nemzedék nevében szólni a mai szlovákiai fiatalokhoz.