Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-15 / 12. szám, csütörtök

A csehszlovák tüzérség és rakétaegységek napja JasSónál dörögtek az ágyúk. Viktor Remenár, az 55 éves alezredes magas, megtermett ember. Arcvonásai elárulják, hogy komoly, rendszerető, ízigvérig katona. Pedig tényleges szolgálata ideje élőit nem gondolta, hogy a katonai egyenruhát nyugdíjazásáig hordja majd. — Kilencen voltunk testvérek — kezdi el a beszélgetést. — Amikor tényleges katonai szolgálatomat töltöttem, azt laViktor Remenár a faslói harcok után és ma tolgattam, mi történne, ha hivatásos katona lennék

v hisz odahaza oly nehéz munkát találni. Döntöttem. Katonai akadémiára jelentkeztem. A tiszti egyenruhát hat évig sem hordta, amikor kitört a háború. A tüzérezreddel — amelynél ütegparancsnokként szolgált — Kelet-Szlovákiába vezényelték. Később abba a hadosztályba osztották be, amelynek a Kárpátok „védelmét" kellett volna biztosítania. — A Szlovák Nemzeti Felkelés szervezői is számítottak egységünkre — mondja. — Sajnos, másképp történt... Amikor Remenár főhadnagy észrevette, hogy a németek le akarják fegyverezni egységüket, kiadta a parancsot: — Fiúk, irány az erdő. Nem lesszük le a fegyvert... Napokig, hetekig mint partizánok harcoltak, pusztították az ellenséget. Űtjukat a front felé vették, hogy mielőbb eljussanak a Szovjetunióban megalakult I. csehszlovák hadtesthez. Útközben sok-sok katonáját, bajtársát kellett eltemetnie, de végül is december első napjaiban célhoz értek. Alig pihente ki fáradtságát, amikor december 7-én kinevezték a második iiteg parancsnokává. — Stropkov alatt volt a tüzelőállásunk, amikor titkos parancsot kaptunk: a lövegeket felkapcsolni és Jaslóhoz felvonulni, ahol a 38. szovjet hadsereg kötelékében fogunk harcolni — emlékszik vissza az egykori ütegparancsnok. Hogy mit éltek át, míg az odáig vezető utat megtették? A hepehupás, havas hegyi utakon a lánctalpas vontatók a mintegv 90 mázsás, 152 milliméteres lövegekkel nehezen mozogtak, gyakran elakadtak. S ahol nem boldogult a gép, az emberi erő jött segítségül. így az 5. tüzérezred idejében megérkezett rendeltetési helyére, a kijelölt tüzelőállásba. Éppen karácsony volt. Pihenésre, ünneplésre azonban gondolni sem lehetett. Fedezékásás, az ellenséges tűzfészkek bemérése volt a feladat. — A megfigyelők, a bemérők térképre rögzítették, amit az ellenséges vonalban láttak — mondja. — Már a harmadik hetet töltöttük ott. Ismertük feladatunkat. Az 5. tüzérezrednek négy fasiszta üteget kell majd megsemmisítenie. Hogy mikor kapunk erre parancsot, illetve mikor kezdődik a támadás, nem tudtuk. Teltek-múltak a napok. A naptár január 15-ét mutatott, amikor — moszkvai időszámítás szerint 8.45 órakor — elszabadult a pokol. A támadást, mint mindig, most is a katyusák kezdték. Aztán működésbe lépett a tüzérség is, hogy 65 percen keresztül „puhítsa" az ellenséget. — Húsz fokos hideg volt — mondja az alezredes. — Egyegy ágyúnál csak 3—4 főnyi legénység volt az előírt kilenc helyett. Először blúzban, majd ingre vetkőzve dolgoztak, illetve harcoltak a katonák. Előttünk minden lángolt. A füsttől nem láttuk a becsapódásokat, de jól felkészültünk a támadásra, előre belőttük a célpontokat. A tüzérségi előkészítés után harcba kezdett a harckocsiktól támogatott gyalogság, és röviddel tíz óra előtt elfoglalta a lengyelországi Jaslo városkát. Egy óra múlva már a tüzérek is útban voltak, hogy a frontvonal közelében újabb tüzelőállást foglaljanak el. Hogyan állt helyt a harcokban az 5. tüzérezred és 2. üte ge? Minden lövegből 150 gránátot lőttek ki. A kijelölt négy ellenséges üteg közül három teljesen megsemmisült, egy pedig harcképtelenné vált. A 2., a 4. és az 5. tüzérezred helytállásáért megkapta a „Jaslói Egység" elnevezést. A harcok után nemsokára Viktor Remenárt is előléptették. A jaslói ütközet befejeződött, de a háború még nem ért véget. A csehszlovák tüzérek ismét útnak indultak, hogy Martin alatt utolérjék L. Svoboda tábornok hadait. Az ütegparancsnok többször volt életveszélyes helyzetben, de mindig feltalálta magát. Zsolna környékén az egyik kőbányába befészkelték magukat a fasiszták. Nem tudták őket kifüstölni, pedig igen sok kellemetlenséget okoztak. — Viktor fiam, itt csak a te mammutágyúid segíthetnek — ezekkel a szavakkal fogadta az ezredparancsnok. — Segíts a gyalogságon. Könnyű valamit mondani, de sokkal nehezebb azt megvalósítani. De a parancsot teljesíteni kell. Az ütegparancsnok is tud ta, hogy a gyalogság egymagában nehezen boldogulna. Csakhogy háromszáz méterre nehéz ágyúkkal megközelíteni az ellenséget nem gyerekjáték. A második üteg katonái azonban feltalálták magukat. Az éjszaka leple alatt jól álcázva végrehajtották a manővert. Amikor megvirradt, a 15 kilométeres hatósugarú ágyúk háromszáz méterről szórták a halált az ellenségre. A siker nem maradt el. Viktor Remenár ezután még több harcban vett részt. A háború befejezésének a híre valahol Kroméŕíž környékén érte. Innét Prágába tartott katonáival, hogy részt vegyenek a május 17-i díszszemlén. Az ütegparancsnok mellét ekkor már a kitüntetések egész sora díszítette. Ma alezredes, és azon fáradozik, hogy minél több jó tüzért, ütegparancsnokot neveljen a jaslói harcok szellemében. A csehszlovák tüzérek Jaslónál estek át az igazi tűzkeresztségen. Itt szerezték az első harci dicsőséget is. Azóta minden január 15-én a csehszlovák tüzérség és rakétaegységek napját ünnepeljük. Huszonöt évvel ezelőtt Jaslónál dörögtek az ágyúk. A szabadság hajnalát jelezték. NÉMETH JÁNOS Találnak-e megoldást Női munkaerő-felesleg a rozsnyói járásban 1970. I. 117. A ROZSNYÓI JÁRÁST mindenki úgy ismeri, mint sok ipari létesítménnyel rendelkező, gazdag járást. Magnezitipara egyre jobban fejlődik, átépítik a nagyrőcei egykori Tatraían üzemet, Rozsnyó környékén vasércbányák vannak, és a gömörhorkai, valamint a nagyszlabosi papírgyárban is több mint másfélezer ember talált munkát. Ezenkívül még több járási jellegű üzeme, erdészeti és mezőgazdasági üzeme is van. Látszólag tehát itt nem lehet szó munkaerő-feleslegről. Ez a feltevés azonban nem felel meg a valóságnak. A jnb tervezési osztálya a múlt évben széleskörű felmérést végzett. A járást négy mikrorajonra osztották fel, mégpedig a pelsőcire, a nagyrőceíre, a dobsinaira és a rozsnyóira. Az összegezéskor kitűnt, hogy a járásban 7161 olyan munkaképes ember van, aki nincs alkalmazásban, és ezek közül 6813 nő.. A legtöbb, 2498 a rozsnyói körzetben van, míg a dobsinaiban „csak" 959. Ha figyelembe vesszük, hogy ezeknek az asszonyoknak nagy része szívesen dolgozna, ha lakóhelye közelében valamilyen munkaalkalom volna, akkor jogos az a követelmény, hogy a nehézipar fejlesztése mellett — főleg Rozsnyón — nőket alkalmazó üzemet kellene létrehozni. Ezen fáradozik a jnb is, eddig azonban sajnos, eredménytelenül. Pedig az országos statisztika is a rozsnyóiak követelését támasztja alá. Míg ugyanis országos méretben 1968-ban a munkaképes nők 46,1 százaléka volt munkaviszonyban, addig a rozsnyói járásban csak 35,1 százaléka. A távlati tervek sem kecsegtetnek sok jóval. A nagyrőcei egykori Tatralan átépítése folyamatban van, itt 200 nő kap majd munkalehetőséget. Ez azonban kevés. Éppen ezért a jnb tervezésügyi osztálya a felméréshez csatolt javaslatában leszögezi, hogy a razsnyói körzetben további munkalehetőséget kell teremteni, vagyis néhány száz asszonyt alkalmazó üzemet kell létrehozni. Javasolják azt is, hogy a meglevő nyersanyagbázisokon kell fejleszteni a termelést, valamint azt, hogy a félkészáruk helyett a készáruk gyártására kell törekedni, és a turista-, illetve az idegenforgalmat szolgáló létesítmények tökéletesítésével egyre több nőt kell ezen a szakaszon alkalmazni. Sokan nem tudatosítják kellően, hogy a gyermekszaporulat is szorosan összefügg a foglalkoztatottsággal. A mai ember igénye egyre nő, s ahol több gyermek van, egy keresetből nem telik mindenre. Míg 1965ben a járásban 1000 emberre számítva az élve született gyermekek száma 18,9 volt, 1968 ban már csak 16,4. Az 1968. évi gyermekszaporulat több mint egynegyede (1339) cigány. Ebből a tényből is látni, hogy sok helyen dívik az „egyke"; ha ez tgy megy tovább, a járás lakosainak száma nemhogy növekedni, hanem csökkenni fog. Az 1968-as esztendő elején a járásnak 84 506 lakosa volt, ebből 41 245 a férfi. A múlt év augusztus végén 49189 ember volt munkaviszonyban, ebből 23 683 nő. Akármelyik oldala ról is nézzük tehát a jnb tervezésiigyi osztályának felmérését, oda lyukadunk ki, hogy minél előbb tenni kell valamit. Nem csak azért, mert a járásban 6813 munkaképes nő nincs alkalmazásban, hanem azért is. mert a nehézipari üzemekből, bányákból évente több csökkent munkaképességű ember elhelyezése is gondot okoz. A JNB A FELMÉRÉST elkészítette. A baj orvoslására azonban egymaga aligha talál orvosságot. Szívesen vennénk, ha az illetékes szervek is segítséget nyújtanának a nehézségek leküzdéséhez. -néRokonok es ismeroso Leninről ök Annak az ötkötetes visszaemlékezés-sorozatnak, amely Lenin születése 100. évfordulója alkalmából jelenik meg, az első két kötete akkor hagyta el a nyomdát, amikor Moszkvában jártam. A gyűjteményt a Marxizmus—Leninizmus Intézete és a Politizdat jelentette meg. Az intézetben a jól végzett munka tudatában tették elém a köteteket és megjegyezték, hogy már elkészült a harmadik és negyedik kötet és rövidesen megjelenik az ötödik kötet is. Az első kötetbe — mondták — azoknak a visszaemlékezései kerültejj, akik nemcsak vérrokonai és hozzátartozói, hanem elvbarátai és a forradalmi harcokban hű társai voltak Leninnek. Ezek az írások Lenin egész életútján végigvezetik az olvasót. A második kötet 1891-től az 1917-es Októberi Szocialista Forradalomig mutatja be Lenin életét és tevékenységét. Ezt Lenin közeli barátai, elvtársai, hivatásos forradalmárok, harcostársak, a Szovjetunió Kommunista Pártjának régi tagjai, a munkások, a parasztok és az értelmiségiek legjobbjai írták. A harmadik és a negyedik kötet arról szól, hogyan irányította Lenin a világ első szocialista államát. Az ötödik kötet Lenin külföldi kortársainak visszaemlékezéseit közli. A sorozat csak a legjobb írásokat tartalmazza. Közülük több a húszas-harmincas években íródott, amikor a szerzőkben még elevenen éltek a forradalmi harc pontos részletei és a Leninre vonatkozó életrajzi adatok. Olyan visszaemlékezések is bekerültek a kiadványba, amelyek hosszú évek óta nem jelentek meg és bibliográfiai ritkasággá váltak. Néhány írás most kerül első ízben nyilvánosság elé. Az ízléses kivitelű köteteket érdeklődéssel lapoztam át. E műveket az jellemzi, hogy olyan emberek írták, akik közelről ismerték Lenint, és akik e nagy gondolkodónak azokat a tulajdonságait tárták fel, melyeket mások nem ismertek. A szerzők alaposan mérlegeltek minden tényt, megfontoltak minden szót, pontos és tiszta képet rajzolnak, kiegészítik az eddig ismert visszaemlékezéseket, se-, gítenek még jobban megismerni Lenin életét és tevékenységét. Krupszkaja, Lenin felesége, hű barátja és harcostársa például, aki Leninnel együtt járta végig a rögös és dicső utat a párt megalapításától a szocializmus építésének az irányításáig, arról számolt be, amit együtt átéltek és megszenvedtek. Visszaemlékezéseiben részletesen ismerteti a párt megalapítására vonatkozó lenini terv végrehajtásáért, a forradalmi marxizmus tisztaságáért vívott harcot, Lenin tevékenységét az első orosz forradalom időszakában, a világháború éveiben. Megörökíti a Nagy Októberi Szocialista Forradalom több érdekes epizódját és azt a légkört, amely a hatalom átvétele után Szmolnijban uralkodott. Beszél a fiatal szovjet köztársaság rendkívül nagy nehézségeiről és első sikereiről, Lenin óriási munkájáról, melyet a munkások és a parasztok államának vezetőjeként végzett. Írásaiból többek között megtudjuk azt is, milyen volt Lenin mint magánember. Lenin nővére azzal a családi légkörrel ismertet meg, amelyben Vlagyimir Iljics felnőtt. „Emlékszem — írja többek között a 18 éves Vlagyimir Iljicsről —, hogy amikor esténként lementem hozzá... csak úgy áradt belőle a lelkes hit, amely átragadt a uele beszélgetőre is. Már ekkor értett hozzá, hogy szavaival meggyőzze, magával ragadja az embert." Öccse arról ír, hogy mennyi minden iránt érdeklődött Lenin: szerette a zenét, a természetet, szeretett vadászni, sakkozni. Munkaszeretetét jellemezve elmondja, hogy már fiatalon sokat és rendszeresen dolgozott. Mint mindenben, ebben is igen kitartó és állhatatos volt. Húga emberi és forradalmi vonásait rajzolja meg. Legjellemzőbb tulajdonságának a céltudatosságot tartja. Másik lényeges vonásaként kiemeli, hogy „különleges érzéke volt a tömegekhez, vonzódott hozzájuk, állandóan szoros kapcsolatban állt velük". Elmondja azt is, mennyire igényes volt Lenin önmagával és másokkal szemben. Érzékelteti rendkívüli szerénységét, egyszerűségét és demokratizmusát. Megjegyzi, hogy „a szívós elméleti munka nem tette Vlagyimir lljicset száraz könyvmollyá. Amilyen szenvedéllyel dolgozott, ugyanúgy pihent, sétált stb. Szerette az életet, az élet minden megnyilvánulását, szerette az embereket. Fájt neki, ha szenvedtek, ha igazságtalanság érte őket." A második kötet azokat a körülményeket idézi, amelyek között Lenin elméleti műveit alkotta. A szerzők hangsúlyozzák, hogy milyen alaposan ismprte Lenin a marxista elméletet és milyen alkotóan alkalmazta azt a konkrét helyzetre. Kiemelik forradalmi optimizmusát, amely a társadalmi fejlődés objektív tőrvényeinek ismeretén alapult; a munkásosztály erejébe, a forradalom győzelmébe vetett hitét. Meggyőzően érzékeltetik, hogy Lenin Oroszországban elsőként egyesítette a tudományos szocializmust a munkásmozgalommal, osztálytudatra nevelte a munkásokat, és arra tanította a haladás híveit, hogy meg kell teremteni a marxista pártot, mint a kizsákmányolás feletti győzelem elengedhetetlen feltételét. Írásaikban Vasziljev-Juzsin, Vorosilov, Jaroszlavszki, Esszén és mások azt mondják el, hogyan készítette fel Lenin a munkásosztályt a cárizmussal való döntő összecsapásra, hogyan alkotta meg a forradalom politikai hadseregét, edzette meg a számtalan ellenséggel vívott csatában, hogyan tanította harcolni és győzni. A második kötet írásai közül nagy érdeklődésre tarthat számot a petrográdi katonai forradalmi bizottság elnökének, az Októberi Forradalom résztvevőinek és másoknak az eddig kevésbé ismert emlékezései. Lenin számos nagy művét, mint például a Mi a teendő?, Egy lépés előre, két lépés hátra, A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban és Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka címűt az emigrációban írta. Több szerző arról számol be, hogyan dolgozott Lenin e müvein, hogyan érlelte őket, menynyit dolgozott, mennyi irodalmat olvasott el, míg hozzáfogott az íráshoz. A visszaemlékezésekből megtudjuk, hogy emigrációs évei alatt Lenin rendszeresen látogatta a berlini, a londoni, a párizsi, a genfi, a krakkói és más városok híres könyvtárait. A visszaemlékezés-sorozat második kötete a sok egyéb mellett képet ad arról is, hogy milyen körülmények között élt Lenin az emigrációban, milyen nehézségekkel küzdött, mennyit nélkülözött. E kötet éppúgy, mint az első nemcsak sok újat mond és tanulságos, hanem egyben érdekes, lebilincselő olvasmány. Az említett intézet dolgozói szerint ez jellemzi a sorozat három további kötetét is. Hisszük, hogy e jelentős gyűjtemény rövidesen magyarul is eljut az olvasókhoz. BALAZS BÉLA