Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-07 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó

A kéjelgés keresetszerű űzése A városra ráborul az este. Színes neonok ragyogják be az utcákat, a bérházak ablakai mint apró zsarátnokok pislákolnak a mindent átölelő sötétségben. A kenyérért folyó mindennapi hajszában kimerült emberek lassan nyugovóra térnek. A napi munka után az otthon, a meghitt családi fészek a bontott hitvesi ágy melege várja őket. S a nagy bérházak ablakaiban lassan kialszik a fény. Az éjszaka végtelen köntöse alatt rejtekre lel az emberi öröm és bánat. A forró csókok, vért forraló ölelések, ólmos sóhajok és könnyek egyaránt belevesznek a nagy sötétbe.. Az éjszakában csillanó fények azonban csábítanak. Élményt, izgalmat, kalandot sejtetnek. A gépkocsivezető fáradt. Ne** héz nap áll mögötte. Dehát melyik nap nem nehéz? Reggeltől estig megfeszített idegek. Túlzsúfolt utcák, járókelők — totyogó aggastyánok és virgonc gyerekek, gépkocsik százai, villamosok és szűk utcák, kátyús utak. Az utasoknak pedig, ahányan vannak, valamennyinek sietős az útja. Most hazamehetne bár, de megtakarított néhány kilométert. Ezt még el kell utaznia, ez a tiszta jövedelem. Irigykedve szemlélt az egymás után elsötétülő ablakokat. De nem sokáig ... Vidám társaság tart kocsija felé. Három féri, három leány. Az egyik leány az ablakhoz hajol. — Szabad? — Tessék ... — Beférünk? — Négyen. — Együtt mennénk. hányszor émelygett a gyomra... S mi lenne, ha a leány panaszt emelne? Elmosolyodott. Panaszt? Kinek? Ez a leány örül, ha ő néma marad ... A gépkocsivezető meglepő magabiztossággal irányítja az események folyását. A leány érthetetlen módon megadja magát sorsának. Ö is érzi, hogy a taxis van előnyösebb helyzetben. Meg van szeppenve,, nem tudja, mit akarhat tőle. Nemsokára egy kávéházban szürcsölgetik a kávét. A gépkocsivezető hosszabb ideig hallgat, mintha gondolatait rendezgetné. A leány lesütött szemmel ül. Nem tud magához térni. Tiszta, ártatlan a tekintete. S ha rá néz, lesüti a szemét. Nem, nem lehet rossz lány. De rossz útra tért. Kár érte ... Talán még nem késő ... Mi is történt? Egészen máshová készült, s most itt ül egy ismeretlen sofőr társaságában. le a sírás. Az asztalra borul és zokog. — Csak sírjon, jót tesz. Közben ásványvizet rendel. Nagy kortyokban nyeli a hideg italt. Nagy-nagy szomjúságot olt. Türelmesen vár, amíg a leány kissé megnyugszik. Unszolja, hogy igya ki a kávéját, attól erőre kap. Aztán néhány kérdést tesz fel, akár egy gyóntató pap. — Hányan vannak testvérek? — Hatan. — A szülei? — Hivatalnokok. Nagyot sóhajt. — De ugy-e, nem arra nevelték, hogy idegen férfiaknak pénzért árulja a fiatalságát? — Ha az édesanyám megtudná ... Szemét újra elönti a könny. — Vajon mi történnék? — Nem élné túl... — Maga ezt tudja, mégse bánja? Ha az édesanyám tudná... — Kettőért visszajövök. Négyen beülnek. A gépkocsivezető gépiesen, életében ki tudja hányadszor teszi fel a megszokott kérdést: — Hová? — A villanegyedbe! A motor felbúg, a kocsi magas házak között siklik. Az utasok csevegnek. A férfiak lengyelül, a leányok szlovákul. A két nyelv hasonlósága lehetővé teszi a megértést. Néha vissza-visszakérdeznek, máskor körülírnak, de megy valahogy. — Itt kirakhat bennünket. A másik kettőt a megszokott helyen várjuk . . . A kocsi fordul. A gépkocsivezető a fejét csóválja. A megszokott helyen ... A taxisofőr sok mindenről tud. Vannak dolgok, amelyekről csak tudhat, de nem beszélhet. Neki is megvannak a maga titkai. Az a kislány jut eszébe, akit azzal a lengyellel a taxiállomáson hagyott. Olyan szomorú szeme volt... Ismét a villanegyed felé halad a két utassal. Ottt, ahol a többiek kiszálltak, leállítja a kocsit ós megkérdezi a leányt: — Tudja-e, hol várják a többiek? — Igen — válaszolja zavartan, mintha szégyenkeznék. — Járt már ott? Bólint. A sofőr a lengyel felé fordul. — Nézzen jól körül. A barátai üzenik, hogy nem tiszta a levegő. Úvatosanl A férfi kiszáll és Int a leánynak, hogy várjon. Az ajtó becsapódik, a gépkocsivezető gázt ad. A harmadik utcában lelassít és a megrémült leánynak szegezi a kérdést: — Hová vigyem? — Vissza a többiekhez — rebegi zavartan. — Maga nem közéjük való! — Hogy tetszik gondolni .. . — Egy kávé mellett elmondom. Hirtelen megretten. Ezt mégsem teheti. Nincs hozzá joga. Életében még soha nem tett Ilyet, mindig szó nélkül teljesítette utasai kívánságát. Pedig Mit akarhat tőle? Talán azt, amit más férfiak? Dehát azt mégsem így szokás. — Nézze, kislány — szólal meg a gépkocsivezető. — Nincs sok idom, még le kell honyolítanom egy-két fuvart. Ezt a néhány percet azonban magára szánom. Beszélni kezd. Egy házról abban a bizonyos villanegyedben, ahová a leány indult, és ahol a tulajdonos borsos áron szobákat bocsát a jól fizető párok rendelkezésére. Estére és éjszakára. Felszolgál szeszes italt és hideg ételt. Azt is borsos áron. Abban a házban titokzatos dolgok történnek. Abba a házba azok járnak, akik pénzért kalandot keresnek. És olyan lányok, akik pénzért mindezt hajlandók megadni, akikkel partnereik pénzért azt tesznek, amit csak akarnak. — Mondja csak, hányad éves? A leány elvörösödik. Zavarában nagyokat nyel. — Miből gondolja, hogy főiskolás vagyok? — Mert abba a házba főiskolás lányok járnak — jobbára külföldi férfiakkal, akik bőkezűen szórják a pénzt. Szünetet tart, mintha időt adna a leánynak a gondolkodásra. — Nézze, fuvaroztam én már ringyókat, kicsapongó feleségeket és mindenféle fajtát. De ahogy magát megláttam, tudtam, hogy nem tartozik abba a társaságba ... A szeméből, a tekintetéből! Érti? A romlott lányoknak nem lehet ilyen tiszta tekintetük! Mik a szülei? A leány ujjaival dobol az asztal lapján. — Miért érdekli? — Ezt is elárulom: nekem is van lányom. És ha elképzelem őt a maga helyében, gyilkolni tudnék. Mondja, szüksége van magának arra a néhány koronára, amit a testével keres? Vagy a vére hajtja? Eszébe jutnak egyáltalán a szülei, akik talán a szájuktól vonják el, a falatot hogy maga főiskolára Járhasson?! A leány szemében könny csillan. Megrázkódik és kitör belő— Nehéz ezt megmagyarázni. — A barátnők? — Hárman lakunk egy szobában. Mindig csalogatnak. Szórakozni, mulatni. Mesélik élményeiket. Pénzük van bőven, mindig megkeresik. A legújabb divat se drága számukra. — Megirigyelte őket? — Néha. Meg kissé le is néztek, amíg nem tartottam velük ... Az ember elgondolkodik. Fia tal lányok és erkölcsi értékek. Aki tizennyolc éves korában nem rendelkezik kellő nemi tapasztalattal és nem járja a mulatóhelyeket, társai körében lenézésre érdemes. És a csoport, a szűkebb közvélemény nyomán magával sodorja. — Otthonról nem kapott pénzt? — Kaptam, de csak szerényen jöttem ki. — Többre lett volna szüksége? — Ahhoz, hogy szobatársaimhoz hasonlóan éljek, jóval többre. — Elhatározta, hogy velük tart? — Nem tudom . . . — Gondolja, van még visszaút? — Nem tudom ... — Lenne hozzá elegendő ere je? — Nem tudom. Én már semmit se tudok ... A gépkocsivezető feláll. — Nézze, nincs jogom az útjában állni. Sem ma, sem a jövőben. Azt se hiszem, hogy egv eltévedt báránykát sikerült viszszaterelni a nyájhoz. Indulhatunk . .. Hová vigyem? — Haza... — Akkor adja meg a címét. A leány, akinek még a nevét se tudja, nem is kérdezte, megadja a címet. A taxi néhány perc múlva megáll az egyik főiskolás internátus előtt... A leány azonban nem száll ki, könyörgő hangon szól: — Nagyon kérem .. Vigyen vissza . . . megfizetem . . . Űtközben meggondolta. A gépkocsivezető újra engedelmes szolgálja utasának Csak a lába rándul idegesen, amikor a gázpedálra lép. A Volga újra a villanegyed felé siklik. ZSILKA LÁSZLÓ Következik: Forróvérflek A szerkesztőségben kattog a géptávíró, kopognak az írógépek, telefonkészülékek csengenek, minden mozdul, siet, lendül... készül a lap. Alkonyodik, tehát az újságíró már elszívta az ötven cigarettát, megivott néhány feketét, fáj a feje, vibrálnak az idegei... pihenni kell. Kinyitom az ablakot és nézem a Gorkij utcát. Az utca két oldalán, minden centiméternyi helyet kihasználva, gépkocsik parkolnak, a szomszédos -ház előtt kátrányt főznek, a járókelők megállnak a Tuzex kirakata előtt és arra gondolnak mit vennének karácsonyra, ha lenne tuzex-bónjuk. Ez a zajos keskeny és rövid utca valamikor András utca volt, III. András magyar királyra emlékeztetve, aki nemcsak a pozsonyi vendégnép vámmentességi jogát erősítette meg, hanem új privilégiumokat adott e városnak és ezzel gyarapította lakóinak anyagi javait. Itt volt valamikor az „Öreg Tábor"erődítmény. amit 1532-ben bontottak le, a Nemzeti Bank helyén emelkedett a Pékek Tornya, aminek utolsó darabjait a II. világháború előtt hordták el. Legrégibb, még ma is a múltat hirdető épülete, a 9-es számú, úgynevezett Motesicky-ház. Az idők múlását misem hirdeti jobban, mint e ház kopott falai, málladozó kapuívo. 1840 körül épült, homlokzatán még felfedezzük a késő empire nyomait, a kapuboltozat gazdag motívumai még gyönyörködtetik a műértőt, az ember szeretné védő szeretettel megsimogatni a szennybe fulladt pilasztereket, de az udvarra érve lehanyatlik a kéz és a Város szerelmese szomorúan felsóhajt. Törmelékhegyek, piszok, a Lőrinckapu-utcai részen zöldséges ládák, az első és második emeleti folyosón a kifeszített kötélen száradó fehérneműből lehulló vízcseppek verik a kövezetet. A falon, ezen az üzemi konyha gőzétől, műhelyek porától piszkos talon, durva kampókra erősített tábla hirdeti: az udvaron parkolni tilos. Az udvarban parkoló nyolc gépkocsi azonban nem tud olvasni. A házzal szemben deszkapalánk mögé bújt a Nemzeti Színház. Alakítják, bővítik, szebbé varázsolják. Megérdemli. Közel két évszázada áll ezen a helyen Thália temploma. Az elsőben 1776. november 9-én tartották meg a színháznyitó előadást. J. C. Brandes „A Mediciek" című művét mutatták be a nagyérdemű közönségnek, vagyis a nemességnek, mert hiszen városunk elsó színháza kimondottan „Rendi Színház" volt. Ezt 1884-ben lebontották és Fellner Ferdinánd német, valamint Herinann Helmar osztrák építészek építették fel a színház mai épületét. Koruk legjobb színházépítői voltak. 43 évi együttműködésük alatt 48 színházat építettek, így többek között a budapesti Népszínházat (később Nemzeti Színház), Vígszínházat és Fővárosi Operettszínházat, a bécsi Stadttheatert és Volkstheatert, de építettek színházat Brnóban, Karlovy Varyban, Prágában. Ogyesszában, Zürichben és Salzburgban is. Főleg alaprajzi újításokkal, a különböző szintek lépcsőinek az előcsarnokba való sugár irányú betorkollásával, a nézőtér célszerű beosztásával alakították ki a színházak új típusát. Az új színházat 1886. szeptember 22-én a budapesti Állami Opera együttesének ünnepi előadásával nyitották meg. A múlt kötelessége, hogy helyet adjon a jelennek és az egykori András utca nyomait hiába keressük a mai Gorkij utcában. Ahol valamikor az öreg Tábor, a Pékek Tornya és a szt. András szobor állt, ma a két világháború között épült modern paloták, Weinwurm, Linhard és Konrád építészek müvei emelkednek. Sötét van, becsukom az ablakot. Holnap reggel, amikor az őszi nap fénye borít aranyló palástot az utcára, talán szebbnek látom a Motesicky-ház kopott falait. Miközben az íróasztalomhoz lépek arra gondolok, hogy ebben az utcában lakott valaha Nikolaus Lenau a magyar származású német költő és talán itt írta le híres verssorát: Das Licht vom Himmel lásst sich nicht versprengen ... A fényt az égről nem lehet lemarni ... PÉTERFI GYULA Az udvarban parkolni tilos? Foto: Tóthpál Gyula