Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-28 / 52. szám, Vasárnapi Új Szó

Hát hogyne hoztam volnál Előrelátó ember vagyok én, és mióta az unokámhoz járok iskolába, azóta a gyakorlati érzékem is kezd kifejlődni. — Apapa — szólított föl az elutazásom előtt való nap —, add ide csak te énneköm a zsebödbül azt a csavajós tokot. — Minek ez teneked? — Csak ki akarom töjnl a högyit. — Ugyan ne mondd! Akkor aztán mit csinálok én vele? — Akkof majd azt mondod, hogy „gyeje, Fejikém, mit adok én teneköd", és akkoj neköm adod játszani. Természetes, hogy ilyen unokától ragad egy kis életrevalóság a leggyámoltalanabb nagyapára is Mielőtt elindultam volna a spanyol útra, bementem a pesti boltosomhoz: — Kérem, egy kis spanyolviaszkra volna szükségem. — Elég lesz egy rúd, ugyebár —> készségeskedett maga a főnök. — Dehogy lesz elég. Legalább egy kis ládányit kérek. De nem most kell, csak mához öt hétre. Este hat órára tessék a szállodámba küldeni a címemre, itt a névjegyem. Hanem tegyék meg nekem azt a szívességet, hogy minden rúdra kössenek egy kis nemzetiszín csokrot. — Kérem alássan — nézett rám némi tűnődéssel a boltos, s előhúzott a pult f lókból egy skatulyát —, ebben a szélességben megfelel?l — Szélességben igen. de színben nem. A saját nemzeti színébe kell öltöztetni a spanyolviaszkot. Tetszik érteni? — Kérem alássan, legyezze föl kisasszony. Három méter szalag, spanyol nemzetiszín. Tudja, milyen az, ugye? — l-igen — mondta a kisasszony —, talán a segéd úr fogja tudni. Nem, a segéd úr se tudta, a pénztáros se tudta, sőt kiderült, hogy a főnök úr se tudja. Tudományos dolgokban rendkívül járatlan a pesti nép. — Uraságod lesz szíves megmondani •— fordult hozzám szégyenkezve a boltos. — Sajnos, nekem sincs róla fogalmam se, milyen a spanyol nemzeti szín. Hiszen nem volna olyan nagy baj, öt hét alatt majd csak akadna Pesten is, ki meg tudná mondani, de ha már benne vagyunk, most tárjunk a végére. — Nincs egy lexikon az üzletben? — Kérem, itt van egy tsmerős könyvkereskedő a sarkon, szaladj csak, Móric, kérdezd meg a Sándor urat, micsoda Spanyolországnak a nemzeti színe? Móric visszajött azzal, hogy ez nincs benne a lexikonban. Azt üzente a Sándor úr. — A Sándor úr szamár, eredj vissza, hozd át egy percre az S-betüs kötetet. Kiderült, hogy nem Sándor úr a szamár. Az S-betűs kötetben csakugyan nincs benne a spanyol nemzeti szín. Nincs hát, mert bizonyosan az N-betüsben van. Nemzeti szín. Ugorj hamar, MóricI Ehol van ni. Azt mondja: az 1948: XXI. tc. az ország címerét őst jogaiba visszaállítván ... Nem, ez se az lesz, ami nekünk kell. Hová a csudába lehet az elbújtatva? Nem a zászló címszó alá? No, Móric, most mutasd meg, hogy ügyes gyerek vagy! Móric meg is mutatta. Letette az asztalra a harmadik lexikon-kötetet, és dühösen morgott hozzá valamit. — No, mit pukkadozol itt? — serdítette odább a főnök. Móric erre elvigyorodott. — El tetszett találni, mert S is ezt mondja: a Sándor úr. — Mit mondott? — Azt, hogy pukkadjon meg a gazdád vevőstől, mit ugráltat itt annyit? Ez nem volt szép a Sándor úrtól, de nem is volt egészen Indokolatlan kívánság. Semmi esetre se kérjük el tőle a negyedik kötetet, amelyiken a Lobogók találhatók. Pedig alighanem ott bujdosik a nemes spanyol nemzet színe. Hát most már mit csináljunk. A kisasszonynak eszébe jutott, hogy neki lesz* valami összeköttetése a honvédelmi minisztériummal, ne próbálja meg? De próbálja, kedves. Nem kapta meg az összeköttetést. A főnöknek több szerencséje volt. Az kapott összeköttetést valamelyik propeller-állomással, de ott azt mondták, hogy kérdésünkre csak a nyári szezonban tudnak feleint, mikor regatta lesz. Nekem is eszembe jutott a Nemzeti Múzeum. Ott már csak akad, aki ismeri a spanyol nemzeti színt. Kollégiális készséggel felelték, hogy legyek türelemmel, majd utánanéznek a lexikonban. — Ez mégis főlháborító, hogy nem lehet Pesten embert találni, aki ilyen közönséges dolgot kívülről tudjon — mondtam le csüggedten a további kísérletezésről. — flehogynem, kérem — szólt le a fejem fölött Móric a létráról. — Sárgavörös-sárga-vörös-sárga. — Micsoda, te? « — A spanyol nemzeti szín. Láttam tavaly a meccsen, mikor itt voltak a spanyolok. Nem tudtam, hogy ezt tetszik keresni, különben már régen megmondtam volna. Máig se tudom, így van-e, nem-e, de beleegyesültem, hogy piros-sárga-piros pántlikát kössenek a spanyolviaszkrudakra. Körülbelül ez volt a legnehezebb készület, amit az útra tettem, azért is mondom el ilyen részletesen. Legalább más honfitársam is tudja magát mihez tartani. Vesződséges dolog volt, de megérte. Pár jó barátomnak, akikkel útnak indultam, már Bécstől kezdve hányta a hab a lelkét, hogy micsoda búcsúfiát hozzanak ők majd haza. Toledóból hozzanak bicskát, Granadából csipkét, Sevillából fésűt, Madridból mantillát, Lyonból selymet, Nizzából retikültl fi n csak mulattam rajtuk. Az én szénám már rendben van. Amit én hozok, azt hordárok össze nem törik, fináncok meg nem vámolják, megajándékozottak mei nem fintorogták. Mindenkit azzal fizet kí, amire kíváncsi. Amint visszaérkeztem, a pesti szállodában már várt Móric a ládikával. Neki is feszítettem a bicskám már a hallban. Ahogy ott csikorgatom a ládát, nagy örömmel rám köszönti az istenhozottat öreg barátom, a főportás. S az első az, amire számítottam: , — Hát spanyolviaszkot tetszett-e hozni?. — Hogyne — mondom, s mindjárt átnyújtom neki az első példányt, figyelmem jeléül. — Tessék, itt van eredeti spanyol csomagolásban. Álló egy hete nem csinálok mást, csak osztogatom a spanyolviaszkot. Mindenkinek az hozzám az első kérdése, hogy hoztam-e, s minden hetven* kedőt lefőzök vele, hogy igenis hoztam, ehol van ni, tessék szívesen fogadni és megköszönni. A ládika most már jócskán üres, azok a jó barátok, akik közel értek, ki vannak fizetve. Most kerülnek sorra , azok, akik messze vannak. Akikkel tán nem is láttuk egymást soha az életben, de akik mégis meglengették utánam a lelkük fehér kendőjét, mondattan is szerencsét kívántak, s néha azt is keresték az újságban, megvagyok-e még? Voltak olyanok is, akik be is zörgettek, hírt hallani az újság ablakán. Hát most őköztük is kiosztom, amit nekik hoztam negyedfél országból. Bizony nem sokat érő. Egy rózsaszín kavics az Alhambra udvaráról, szagos narancslevelek a Maria Padilla kertjéből, egy lourdes-i pihe az angyalok szárnyából, fehér galagonya pillék, amelyek a sevillai katedrális tornyán vágódtak az arcomba, egy jaszpiszkapitelre, nagyszombati harangszó a lyoni nagytemplomból, pávatoll Madridból, egy álom, amit Granadában láttam, gentilana-szedés közben, egy marék piros homok Quadalguivirből, egy kacagás a királyok kriptáiból, egy fénysugár, amit öreg csavargó szeméből fogtam le, beszélgetés egy kenderikével, amely Szt. Paula kolostorában Krisztus urunk vállán rakott fészket. Csupa sem-' miség, amit nem szokás könyvbeszedni, fotografálnl, amit igazán nagyon kis helyen el lehet hozni, és nincs a világnak olyan vámosa, aki elől rejtegetni kell. De hát mindenki csak annyit tarisznyázik össze, amennyire tehetsége van. s én nem vagyok se gazdag kéjutas, se tudós tanulmányutas, még csak meglett ember se vagyok, csak a szücsné kisfia, akt a Daru utcából kiszaladt egy kicsit a világ nagy-utcájára, de igazság szerint a pálmák alatt és a kőcsodák közt se látott mást, mint otthon, a folyók füves partján, mikor darázsdongásos nyárt délutánokon beleálmodta magát a sötétkék ég fehér felhőboglyáiba. Igen, kiderülhet a spanyolviaszkokról, hogy nem a világ végéről hoztam én azokat, éppen csak spanyolszín pántlika van rájuk kötve ürügynek. Y I í^ •• Azt tetszik kérdezni, hogy hol töltöm az év utolsó éjszakáját? Hát kérem én otthon maradok. Ilyen áldott jó, derék fiú vagyok. Persze tudom, hogy most a legutóbbi Szilveszterre gondolnak, amikor feleségem éppen külhonban volt, mert úgy hozta magával a családi realitás. Na de éppen akkor szereztem azokat a bizonyos rossz tapasztalatokot, amelyek miatt az idén ki sem teszem a lábam a házból! A múlt évben ugyanis ünneplőt húztam daliásan telt alakomra és elmentem egy pincébe, aminek az ajtajára villogó neonbetűkkel azt írták, hogy „bór". Én is azt mondtam, hogy bár jól érezném magam, ha mór ilyen marha drágán mérik a vidám hajcihőt. Leültem egy asztalhoz, ahol már hárman ültek, két nő és egy férfi. Megittam az első pohár szívderítőt és éppen derülni akartam, amikor a zenekar - nem húzni, hanem verni kezdte. Minden tagja ütött, rúgott valami csillogó dobot, tányért, habverőt, mire jelenlevő embertársaim a pince közepére lendültek és mozdulataik után ítélve epileptikus rohamot kaptak Éppen mérhetetlenül sajnálni kezdtem szegény beteg embertársaimat, amikor ülve maradt asztaltársnőm szó nélkül hozzám hajolt, a bal fülembe harapott és közvetlen, baráti, óm elivott hangon csevegni kezdett: ^ - Faterkám, te vagy az esetem. Szeretem oz ilyen hájas, öreg pókokat. Ledobsz öt darab százast és megmutatom neked a lelkivilágomat... na papa, benne vagy a buliban? Mondtam hogy bulin kívül tartózkodom, mert nem szeretem, ha a bal fülemet harapják, e célra a jobb fülemet szakosítottam, meg aztán öt darab százasért már legalább három-négy napot tölthetek az ideggyógyászaton ahol sok lelkivilágot tanulmányozhatok és ha szerencsém van, még a kényszerzubbonyt is kipróbálhatom és végül a nőnek olyon túlméretezett lelki előnyei voltak, hogy elillant a tudásvágyam, mert elég ha én molett vagyok, az ilyenfajta oktatás szemléltető segédeszköze legyen karcsú. Később már elvesztettük egymást szem elől, mert a pincében olyan füst volt, hogy az orrom hegyét sem láttam, ami némi komplikációt okozott, mert az orrom alatt van egy lyuk és én oda szoktam töltögetni a szívderítőt. Akaraterőmet bizonyítja, hogy ennek ellenére is sikerült elfogyasztani a megrendelt italt, aminek következtében reggel kilenc órakor arra tértem magamhoz, hogy a Hviezdoslav téren ülök egy padon és dallamosan kukorékolok. Tehát kérem tisztelettel én ebben az évben otthon szilveszterezek. Ugyanis a feleségem az idén nem utazik külhonba ... P. GY.