Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-28 / 52. szám, Vasárnapi Új Szó

A Szovjetunió minden részén tisztelik az amerikaiakat. Ez 'az egészséges érzés csupán egy helyütt gyengült meg váratlanul. Az egész história azzal kezdődött, hogy hirdetés jelent meg az Izvesztyijában: Archibald Szpivak amerikai állampolgár rokonait keresi. Választ kér a következő címre: New York, 68. Avenue, 136. Kit nem kavarnak fel ezek a szavak: amerikai állampolgár, New York és avenue! A kisvárosban, ahol a szovjet Szpivakok éltek (sokan voltak, a 2000 lakosból 200 Szpivak), az Izvestyijának ezt a számát példányonként három rubelért árusították. A Szpivakok fújtak a méregtől, de kifizették. Saját szemükkel akarták olvasni az amerikai atyafi felhívását. Nem lehetett kétség többé: valami nagyon jó dolog közeleg. Csodálatos ábrándok ejtették rabul a szovjet Szpivakokat, akiknek politikai színvonala rendkívül alacsony volt. A bűvös hirdetést olvasva, ődöngtek az utcákon, vakon egymásnak ütköztek, és hülye mosoly fénylett fel arcukon. Egyszerre csak az óceánon túlra vágyódtak, holmi anarchikus ösztönös boldogság s Archibald rokoni ölelése után áhítozva. Kedvük szottyant, hogy még egy kicsit a kapitalista társadalomban éljenek. Találgattak, feltevéseket szövögettek, sorra vettek valamennyi Szpivakot, aki valaha külföldre utazott. És végül eszükbe jutott. Még fénykép is akadt. Sőt, kettő is. Az egyik Archibaldot csecsemő korában ábrázolta, és a kacskaringós aranybetűs „Rembrandt" aláírás arra utalt, hogy e felvétel még Oroszországban készült. A másik, amerikai kép a következő külsőben örökítette meg Archibaldot: fején keménykalap, kezében pedig puhakalap — ami már egymagában is a rokon mesés gazdagságára vallott. — Ez az a Szpivak! — állapította meg sokatmondóan a pénzbeszedő Szpivak, megnyomva az „az" szót. — Produceri Kereskedő! Jelentős személyiség az üzleti világban. A másik Szipvak, aki rendőr volt, levette nemezsisakját, karton zsebkendőjével meglegyezte arcát, s büszkén hozzátette: — A Wall Street üzleti világában. És ekkor mindnyájan ráeszméltek, hogy valóban valami nagyon jó dolog közeleg. A kalmárkodás rég elfeledett, ősi szellője csapta meg őket hirtelen a New York-i barlangokból, ahol nagy rokonuk lakozott. Egyetlen érzés fogta el valamennyi Szpivakot: a szeretet érzése rokonuk, a kapitalista ragadozó iránt. Felrémlett a Torgszin (kereskedelmi szervezet) holmi anyagszerű csomagok meg — ki tudja — talán egy meghívás ls, hogy költözzék át New Yorkba, a 68. avenue-ra. Csodálatos sző ez az avenue! Este a Szpivakok leveleket írtak. És noha egymás elől titokban művelték, valamennyi levél egyformán kezdődött: „De jó, hogy megtaláltalak végre, drága Archibald." Ezt írja a rendőr Szpivak, a pénzbeszedő Szpivak, a gyógyhelyi ügynök Szpivak, a Kerenszkij-korabeli volt zászlós Szpivak, sőt még a marxista, de nem bolsevik Szpivak is — egy határozott foglalkozásnélküli, testetlen, osztályfölötti árnyék. Valamennyien szeretetüket bizonygatták Archíbaldnak és közölték címüket. Kéthónapi hallgatás következett, egyetlen szó sem érkezett az Egyesült Államokból. Ügy látszott, Archibald váratlanul elhidegült szovjet hazája irányában. Vagy talán a marxista csinált galibát: valami sértőt írt neki az értéktöbbletről. Vagy talán a rokon éppen Roosevelt elnökké választása körül korteskedett. Vagy talán magát Archibaldot ls beválasztották a kongresszusba, és most szóba sem lehet állni vele. Egyszerre csali távirat érkezett a gyógyhelyi ügynök Szpivak címére. Megrendítő újság! Archibald tudatta érkezését. — Személyesen, saját kezembe! — mormolta a gyógyhelyi ügynök oktalan elragadtatásában. Irigyelték. Úgy vélték, hogy fölébiik kerekedett, s valami ismeretlen módon kivívta az amerikai polgár különös szeretetét. A gyógyhelyi ügynök maga is tudta, hogy ő ez^ntúl „a szerencse sehonnai kegyeltje, félkegyelmes ura". — Odaát — s fejével az Észak-amerikai Egyesült Államok irányába bökött — szintén kellenek gyógyhelyi ügynökök. Archibald érkezése napján a Szpivakok hatalmas tábora sereglett össze az állomáson. Attól tartottak, hogy kisiklik a vonat, mivel az állomásfőnök szintén Szpivak volt, és annyira idegeskedett, hogy a nagy hűhó miatt foglalt vágányra terelhette a szerelvényt. A Szpivakok állandóan fenyegetőn pisszegtek rá, a szigorú vasúti valóságra emlékeztetve. Az utolsó két órában mindnyájan nyomasztó várakozással hallgattak, és csak a marxista — akinek lelkiismeretfurdalása volt, amiért kijött egy kapitalista mágnás fogadására — fecsegte, hogy puszta kíváncsiságból jött, de ő is megbékélt, amikor a magas vonat befutott az állomásra. Archibaldot nyomban megismerték. Úgy tündökölt, mint egy paradicsommadár. Bolyhos zakót, kalapot és „Dakota" örökgallért viselt, amelyet ki lehet mosni a hideg vízcsap alatt, s ez fölösle-. gessé teszi a gallérvasalást és — mosatást. A Szpivakok azonban nem ismerték a kapitalista élet titkait, és a „Dakota" gallér az ő szemükben a földön elképzelhető jólét és prosperitás netovábbjának tetszett. A Szpivakok nem tudtak semmit. A sápadt marxista a falhoz lapulva bámulta a másik rendszer tündöklő képviselőjét. Az öreg tányérsapka- és sapkakészítő ölelésre tárta karját, és á drága vendég elé indult. Szorosan odalépett Archibaldhoz, hirtelen megtapogatta három ujjával a kabátja szövetét, s dermedten mondta: „Igazi félgyapjú" — majd sírva fakadt. És ezek voltak a legédesebb könnyek a földön. Ha kancsóba lehetett volna gyűjteni, már félóra múlva megcukrosodott volna. A volt fenegyerek-zászlós felkiáltott: „Hello, Archibald" — és rácsapott a rokon bolyhos, csontos vállára. A rokon hasonló örömmel vágta hátba a fenegyereket. És még sokáig püfölték egymás hátát, „Hello, hello!" — kiáltásokkal, miközben a többi Szpivak körülöttük állt, és helyeslőn csóválta a fejét. És a volt zászlós csak akkor engedte át a helyét másoknak, amikor már belenyilalt a hátába. A rendőr Szpivak összecsókoiózott a rokonnal, miután előzőleg tisztelgett. A gyógyhelyi ügynök, akinek zsebeiben már ott zizegtek a képzelt dollárok, szétlökdöste a tömeget, és nagyúri meghajlással zengte: — Hozta Isten, érezze magát otthon nálunk! A pénzbeszedő, aki egy kislányt tartott a karján, ügyesen ellökte a nagyurat, és az amerikai felé nyújtotta a gyermeket. És ekkor olyasmi történt, amit egyetlen Szpivak sem várt, hihetetlen dolog történt. Archibald megcsókolta a kislányt, és szórakozottan nézett rokonaira. Kicsiny arca eltorzult, és halkan mondta: — Egy vasam sincs! — Hello! — rikoltotta az ostoba zászlós, aki nem hallotta. — Hello, öreg fiú! — Halkabban! — kiabálták a rémült Szpivakok. — Mit mondott? — Egy vasam sincs, gentlemanek! — ismételte búsan az amerikai. — Azért jöttem el önökhöz. Most már mindenki hallotta, még az öregfiú zászlós is. — Eljött hozzánk? — kérdezte a gyógyhelyi ügynök, szemlátomást izgatottan. — És itt marad? .>íí V • • >