Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-28 / 52. szám, Vasárnapi Új Szó

„Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki díszes hivatalába beleunván, utazni ment" — kezdi Petőfi a majdnem háromhónapos utazásról írt ÚTI JECYZETEK-et, amellyel a magyar útirajz-irodalomban is — mint már előbb a dalban, életképben és a hoszszabb elbeszélő költeményben — forradalmian újat alkotott. Ez a kis remekmű ma is magával ragadja az olvasót természetes élőbeszédével, ami a korábbi, hasonló jellegű prózából hiányzott. Az utazás barátai meglátogatásának a szándékával határozódott el. Az egyik meglátogatandó barát Pákh Albert volt, akivel még Sopronban kezdődött a barátságuk. Barátságuk azután a csúnya debreceni tél idején mélyült el. A terv most az volt, hogy Pákh csak később utazik szüleihez Iglára, addig Petőfi két másik barátját keresi még fel Eperjesen. Kerényi Frigyessel személyesen is találkozott már Pesten, verses levelet is váltottak a nyilvánosság előtt, és sokat hallhatott közben is róla, hiszen Kerényi ugyanabból az Eperjesi Magyar Társaságból indult, amelyben Petőfi „főnöke", Vahot Imre és szállásadója (Csapó Etelke révén sógorjelöltje is), Vahot Sándor vitt egykor vezető szerepet. Az Eperjesen nevelősködő Tompa Mihályt akarta még felkeresni Petőfi a „kárpáti kedvei daios"-on kívül. A sárospataki Magyar Nyelvmívi Társaság jegyzőkönyvében nevezték így Kerényit, amikor 1845 februárjában Tompával együtt meglátogatta őket. Tompa ugyanis sárospataki diák volt, s az ottani társaság büszkesége 1844 nyaráig. A pápai kollégiumi Képzőtársaság tagjai 1842 őszén, pár nappal Petőfi távozása után, egyszerre választották őket — a színésznek álló Petőfit és a még pataki diák Tompát — tiszteletbeli taggá. Akkor került a nevük először egymás mellé; ideje volt, hogy most már személyesen is találkozzanak. fgy tehát a segédszerző „díszes hivatalába beleunván", búcsút véve egy vidám esten „jó pesti pajtásaitól", csakugyan útnak indult. Petőfi rövid pályáján a barátság majdnem olyan lényeges motívum, mint a híres mottóban megénekelt „szabadság, szerelem". Most mé> gis azt írja a búcsúestre készített versében, hogy barátok sem tartják többé vissza, ő már nem barátja senkinek, lelke utálja „e puszta üres szót". Ezért nevezi a versben „jó pesti pajtásoknak" a búcsúztató társaság tagjait. Ezt a barátellenes nyilatkozatot az egyik legrégibb barát elvesztése váltotta ki a költőből. Szeberényi Lajos, a Selmeci Magyar Társaság egykori ifjúsági elnöke, onnantól kezdve talán a legbizalmasabb barátja, levelező társa, éppen ekkor „marta meg veszett ebként", nemcsak azzal, hogy részese volt a pápai Képzőtársaság „gyöngédtelenségének", (a költő megkérdezése nélkül kiadták zsebkönyvükben, a Tavaszban Pápán írt zsengéit 1845 eleién), hanem főleg azzal, hogy az ingerülten tiltakozó költőt a reakciós Hírnökben álnéven megtámadta. A régi barát elvesztése mélyen érintette Petőfit, ezért degradálódtak hirtelen a többiek -is „pajtásokká", s mostani utazása volt éppen arra hivatva, hogy az annyira vágyott megértő barátokat köré gyűjtse, az „elpártolt" helyett. A kor, melyben élnek, a barátkozások, egyesülések, szövetkezések kora. A közgondolkodás polgárosodásának egyik csalhatatlan jeleként a feudális függőségi viszonyoknál és kapcsolatoknál fontosabbá válnak az egymástól nem függő szabad emberek szabad társulásai, nagyobb hangsúlyt kap a barátság. Petőfi ennek az újfajta embernek a megtestesítője, hogyne jelentene hpt számára a barátság különösen sokat. Ez fejeződik ki — a tagadás formájában is — a búcsúestre írt versben. De ott van benne a másik két motívum, a szabadság és a szerelem is: utóbbi a halott kedves, Etelke emlegetése formájában, az előbbi a terhes segédszerkesztői állástól való megszabadulása ünneplésében. Mióta megnyílt „börtöne" ajtaja (mert „nem börtön-e a hivatal?" - kérdi), azóta csókolgatja „a drága szabadság édes, tüzes ajkaival". Űgy érzi, most megint szabadon rendelkezhet magával. Ez a „személyes szabadság" utáni vágy újra és újra megjelenik költészetében, utazása idején írt verseiben is. Még nem későbbi politikai költészetének szabadságeszméjéről van itt szó, ez annak csak egyik, de nem lényegtelen alkotórésze. A búcsúest utáni napon gyorsszekeren indult hosszú útjára Gödöllőn és Aszódon át Kassáig. „Miskolcon már voltam, azon túl még oem - írja -, s így Kassa volt az első hely, mely kíváncsiságomat igényié." Április 4-én azután megérekezett Eperjesre, s ott maradt egy hónapig Kerényi vendégeként. „Boldog órákat töltöttem Kerényivel és Tompával. Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat; mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leírnám." Az elpártolt barát helyett új barátok, az eperjesi ifjak kárpótolták. Az Üti jegyietekben is szól róla, hogy a kollégium ifjúsága fáklyás-zenével tisztelte meg. Petőfi-rajongásukról így emlékezik P. Nagy László, az Eperjes környéki kirándulásaiknak is egyik résztvevője: „A kollégiumi ifjúság nagy érdekeltséggel kísérte az akkor feltűnt Petőfi minden léptét és szavát." Egy hét múlva Petőfi ismét meglátogatta a társaságot, amikor is ezt írták a jegyzőkönyvbe: „... rendes működésünket szeretett vendégünk, tisztelt Petőfi Sándor, Vörösmarty „Szép Ilonka" c. költeménye szavalásával előzé meg, kinek fellépése a társaságnak nagy örömöt, a műnek helyes előadása pedig köztetszést szerre." Ugyanezen a gyűlésen többek között Petőfi Ebéd után c. költeményét szavalták. Ebbe a fiatalokból, részben diákokból álló körbe került hát Petőfi Kerényi révén, s nagyon jól érezte magát benne, velük járt kirándulni is. Az Úti jegyzetekben magyarázza, hogy vannak házak, Petőfi Sándor utazása 1845 tavaszán későbbi híres mottó két „szentsége", a szabadság és a szerelem foglalkoztatja a költőt, olyan sorrendben, hogy a vers kihangzásában nagyobb hangsúlyt kapjon a szabadság: „Nincsen itten rabság, nincsen itten úrkény". Ez a sor, akárcsak a Magyarország idézett sorai, már a később kialakuló szabadság-költészet felé mutat, jelezve, hogy már itt sem csupán a személyi függetlenségre áhítozó, hivataltól irtózó költő beszél, az itt emlegetett szabadságban is benne van már csírájában a magyar népszabadság és a világszabadság két nagy eszméje is. Barátai révén bejáratos lett Petőfi az eperjesi házakhoz is. Prózája is, verse is, beszél ezekről a látogatásokról, s a szemtanúk is feljegyezték, hogy gyakran hívták meg ebédekre. Ilyen alkalmakkor, természetesen a sokszor megénekelt leánykákkal is találkozhatott. Szerelemvágyának fel-fellobbanásóról az Úti jegyzetekben sí vall, s egy vidám, gúnyoros hangú önzsánerképe az Eperjesen írt versek sorát is gazdagítja e témakörben: a Felsülés. Május 2-1 keltezéssel olvasható a Pesti ahol mindjárt otthon érzi magát, más házakkal ellentétben, s így van a városokkal is: „Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban <otthon voltam. Tudj isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes, csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske." Ugyanígy megnyerte a tetszését Eperjes környéke is, hasonlatokat és metaforákat sorakoztat egymás után, hogy bemutassa a tájat, amelynél szebb, szerinte, nem sok lehet az országban. A tavaszi kirándulások élménye csakhamar versbe kívánkozott, megszületett a Mi kék az ég és a Ki a szabadba. A kirándulóhelyek közül Petőfi és Tompa eperjesi napjainak szorgos századvégi kutatói és krónikásai különösen kiemelik „a kies fekvésű Cemétét", ahol ma is megvan még az az öreg bükkfa, amelyre költőnk nevének kezdőbetűit véste rá valaki, az eperjesi hagyomány szerint ő maga. Nagy hatással volt Petőfire a sárosi várhoz tett kirándulás, s nem lehetetlen, hogy az útirajzban is megörökített találkozásuk „egy szegény lengyel fiúval" volt az ihletője figyelemre méltó epigrammájának, a Magyarországnak, amely már a nagy politikai versek mondanivalóját előlegezi: „Míg egyfelől boldog lakóid Megfúlnak a bőség miatt, Hát másfelől meg éhhalállal Megy sírba sok szegény fiad." Az eperjesi kirándulásoknak volt egy híres, közismert eseménye: költői verseny Kerényi, Petőfi és Tompa között. A három vers a következő jegyzettel jelent meg a Pesti Divatlapban: „Eperjes mellett van egy erdei házacska. Ennek környékén járván mind a hárman: elhatároztuk, nem szorosan ezt fösteni le, csak körülbelül olyanforma tájképet adni. K. P. T." Az Életképek kritikusa Petőfinek „nyújtja a koszorút", Kerényi versét rövidnek, Tompáét hosszúnak találja. Az egyik visszaemlékezés szerint az eperjesi diákok is Petőfiét tartották legjobbnak. A „koszorúzott" Petőfi-verssel, Az erdei lakkal kapcsolatban nem hívták még fel eléggé a figyelmet arra, hogy ebben is a Divatlapban egy névtelen eperjesi levelező rövid híradása: „Tegnap hagyá el városunkat szeretve tisztelt Petőfink, innen a Kárpát vidékeit beutazandó Kerényi barátjával, miután társaséletünk körében - szeretetet s tiszteletet vívott ki magának." „Eperjesről Lőcsére mentem. Kerényi velem utazott" - jelzi Petőfi is utazása folytatását. Szepesváralja is a Mohács előtti magyar történelmet, a „dicső lovagkort" juttatja a költő eszébe, mint a sárosi vár, aztán a Tátra csúcsai nyűgözik le. Végre Lőcsén voltak, „melyben igen sok fiatal szép leányzó szivecskéje dobog" - talál rá ismét a 22 éves ifjú számára nyilvánvalóan fontos témára, s olyan nyílt őszinteséggel beszélt mindig, hogy a korabeli kritika nem győzte csóválni a fejét: miért nem vesz fel ez a fiatalember a tollal együtt valamilyen szépen, előírásosan ráncokba szedett költői palástot is, hogy mer ilyen természetes lenni? Lőcséről Késmárkra mentek s meglátogatták Hunfalvy Pált, „a tanítványaitól, általánosan szeretett professzort". Ismét egy döfés a kritikusok felé: a szeretett tanár is olyan ritka, „mint most nálunk a józan és becsületes kritikus". Késmárkon egy verse született, egy nyolcsoros kis „népdal", amelyek azonban nem a meglátogatott vidék, hanem az alföldi világ a tárgya. Az Úti jegyzetekben is írja hogy lelke még útban Lőcse és Késmárk felé hazaszállt „a szép Alföldre". Annak ellenére, hogy verset nem írt róla. Jegyzetel tanúsítják, hogy nagyon érdekelték a Tátra csúcsai is. Bosszankodott, hogy Késmárkra érkezve az esős idő miatt nem élvezhette a Kárpátokat. Szerencséjére - írja - másnap reggel továbbutaztában láthatta a Tátrát „egész pompájában", olyan volt, „mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte". A leányok, mint óHandó útitéma itt sem maradhattak tehát el. Késmárkról Iglóra sietett a költő Pákhékhoz, akiknél három hétig nagyon jól érezte magát. „Három hetet töltöttem Iglón, melynek lakói s tájéka egyaránt gyönyörködtettek." A Kárpátokról írt sorai azt mutatják, hogy már nem volt olyan mereven elutasító a szép hegyvidékkel szemben, mint egy évvel előbb: „Tán csodállak, ámde nem szeretlek". Nemcsak talán, hanem kétségtelenül megcsodálta a hegyvidéket, s tán meg is szerette. Iglón is írt a késmárki dal párjaként egy népdalt, azután a különleges formai feladatnak számító Fresco ritornell következett, amelyet Pákh Károly (Albert öccse) szerint „a bogárszemű, csinos Csatlós Erzsébet, ki gyakrabban ellátogatott házunkhoz", ihletett. Míg Eperjesen és Késmárkon a társaságok tagjai, a diákok feltűnő fáklyás tüntetéssel és zenével ünnepelték Petőfit, „itteni tartózkodása — távol minden tüntető ünnepléstől - inkább egy idyll derült, csendes jellegével bírt" - olvassuk Pákhnál. (Iglón ugyanis nem volt irodalmi diáktársaság.) Ezután dél felé, hazafelé fordult a költő útja, de még egy hónapot időzött a Kárpátoktól délre levő, jobbára magyar lakosságú városkákban. Útközben még egyszer megcsodálja a Kárpátokat, de a természeti képekbe csakhamar belép egy csinos fiatal nő, egy kocsmárosné alakja, „én a szép kocsmárosnék iránt különös hajlandósággal viseltetem" — árulja el a költő. De általában az emberek sokkal jobban érdekelték, jobban megragadták a figyelmét, mint a természet tárgyai. „Én a természetnek is meleg barátja vagyok; de hiába! egy szép hölgyet, egy részeg embert stb. mégis sokkal nagyobb gyönyörűséggel szemlélek, mint akármi tájat." Feljegyzi, hogy egy gömöri faluban nem tudott megebédelni, mert „kenyerök sem volt az istenadtáknak", hogy egy szabóinast vitt a saroglyájában, mert gyaloglásai idején neki is jólesett, ha felvette egy szekér, „vagyis mily jólesett volna, ha fölvett volna.. — igazítja ki magát, a humor fátyolán át nézve vissza egykori szenvedéseire. Rozsnyón és a Rimaszombatba vivő úton a gömöri tisztújítás kortesei szórakoztatták, a tisztújításon „egy hölgy szemeit" bámulta, „melyekből oly tiszta ég mosolygott", hogy az esőt csak okkor vette észre, amikor már huzamosabb ideig „gázolta a sarat" a piactéren. Már nagy mehetnékje volt ugyan Pestre, a jó pajtások és „egy szomorú, csendes sírhalom" vonzották oda, de még hosszabban időzött Várgedén. Kirándulások tarkították ottlétét Losoncra és a salgói meg a somoskői várromokra. Útba ejtették a füleki várat is. Losoncra kétszer is ellátogatott. „Losoncon sok lelkes barátom és sok kedves leányka van" — írja Petőfi. Elmondja, hogy mindjárt odaérkezése után azt híresztelték, hogy házasodik, s hogy kit vesz el, ami ránézve igen hízelgő volt, „de mindazáltal e hírt csak mende-mondának vagyok kénytelen nyilatkoztatni ... megnyugtatására hazám mindazon hölgyeinek, kik érettem tán titkon epednek, viszonszerelmemtől várva földi boldogságukat." Hogy kivel akarták a kis városban összeházasítani, nem említi senki, de talán nem tévedünk, ha A varró leány, itt írt verse inspirálójára gondolunk, a művelt Weisz Rozáliára, aki később egy szolgabíró felesége lett. Az utolsó éjjel itt is búcsú-szerenád köszöntötte, talán megint a diáktársaság tagjai szervezték. A losonci hét elteltével Balassagyarmaton át utazott Pest felé. Útközben Rétságon találkozott egy fiatalemberrel, aki azt mondta a bemutatkozáskor: „Én nem kérdezem: ki ön? Mert tudom: ön Petőfi, nemde?" A költő kérdésére, hogy ezt honnan tudja, az ifjú így felelt: „Ki ne ismerné önt!" „Ki ne ismerne engem!" — fűzi hozzá a költő. Petőfinek osztályrészévé vált az utókor csodálata is, de jólesett tudnia, hogy a kortárs olvasóközönség is megérti és szereti, hogy addig példátlanul álló népszerűséget vívott ki magának rövid pár év alatt. Erről győzte meg utazásának minden fontosabb állomása. DR. BODOLAY GÉZA