Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-24 / 302. szám, szerda

PETER KARVAS SZÍNMÜVE A KIS SZÍNPADON Abszolút tilalom A tavalyi szlovák szlnbázi évad egyik legtöbbet hangoztatott fogyatékossága kétségtelenül az új szlovák színművek hiánya volt. Ügy látszik a pozsonyi Nemzeti Színház dramaturgiája az idén fokozott figyelmet szentel az eredeti hazai darabok felkarolásának, mert a Hviezdoslav Színház után most a Kis Színpadon is új szlovák színmű ősbemutatójára került sor. Peter KarvaS neve a magyar közönség előtt sem cseng ismeretlenül, hiszen alkotásaival a különböző színpadokon kívül a rádióműsorokban is találkozhatunk. Eddig bemutatott színművei alapján kellő színpadi rutinnal rendelkező, éles szemű, a társadalmi problémák iránt fogékony Íróként tartjuk őt számon. Ezt az új színművét a két évvel ezelőtt bemutatott rádiójáték alapján írta, vagyis a darab témája nem egészen újkeletű. Kbből következik, hogy a cselekményt nem lehet szűk látókörűen értelmezni, mint ahogy azt egyesek a főpróbán és a bemutatón tették. Karvaš ezúttal számára is csaknem új területre lépett: abszurd helyzetre építette fel a cselekményt, amely meglehetős vontatottsággal úgy indul, hogy egy hivatali rendelet megtiltja a lakosoknak az ablakon való nézegetést, a játék további részében pedig visszavonják az utasítást. A szerző egy átlagos család reagálásain keresztül igyekszik rámutatni az intézmények és a lakosok közötti kapcsolat fonák helyzeteire, s irónikus hangvételben szól az adminisztratív intézkedések társadalmi hatásairól. Sajnos, az elképzelés és a megvalósítás között elég nagy a különbség, más szóval Karvasnak ezúttal nem sikerült célkitűzéseit egy színvonalas színpadi alkotásban megvalósítani. Véleményem szerint az első buktató a témaválasztásnál mutatkozik, ugyanis a darab témája nem elég teherbíró ahhoz, hogy különböző fajsúlyú társadalomkritikai és filozófiai gondolatok hordozója legyen. A játék cselekménye így mindig csak a felszínen marad, nem tud magvas gondolatokat érlelni, vagy éppen szatirikus hangvételűvé kerekedni és emiatt a nézőt csak a rutinosan felépített párbeszédek csattanói és a találó bemondások ragadják meg, nem pedig a játék fordulópontjai, illetve eseményei. Bármennyire is rutinos szerzőről van szó, ez a végső soron nem nagy horderejű téma nem tud gördülékeny és érdekes cselekménnyé alakulni, különösen akkor nem, ha a szerző a társadalmi, lélektani és egyéb motívumokat is meglehetősen felületesen és hiányosan kezelte. így csupán a darab néhány jól sikerült részletét és az egyik kulcsfigura, a minden helyzetben alkalmazkodni tudó Adam plasztikus ábrázolását dicsérhetjük meg. A bemutatón szerzett nem éppen kedvező benyomásainkat elsősorban a rendező, P. Mikulik táplálta. A fiatal rendező nevét már számos előadás fémjelzi, most azonban úgy érzem, hogy e darab színrevitelénél nem sikerült szerencsésen megoldania a rá háruló feladatokat. Túlságosan komolyan fogta fe] és talán kissé rosszul is értelmezte a szerző sx'mdékát, mert az eredetileg abszurd helyzetre épülő, irónikus színműnek nem megfelelő formát és kifejező eszközöket, hanem a társadalmi drámához nagyon közel álló beállítást választott, s ezzel még csak növelte az előadás hiányosságait. E téves koncepció következtében eléggé vontatott, kiegyensúlyozatlan játékot láthattunk. Legtöbb jót véleményem szerint a rangos szereplőgárda teljesítményéről mondhatunk, akik legjobb tudásuk és tehetségük szerint keltik életre az egyes figurákat. Nem az ő hibájuk, hogy ennek ellenére nem sikerült egyetlen kiugró alakítást sem kreálniuk. G. Valach Adam szerepét nem oldotta meg roszszul, de játékának hitelét nagy mértékben rontotta az a tény, hogy az ő alkatától nagyon távol áll ez a szerep, f. Króner a családfő szerepében rutinos alakítást nyújtott. Színészi egyéniségéhez jól illő szerepét sallangmentesen játszotta el. Ugyanez mondható el H. Meličková (édesanya) játékáról is. A fiatal páros meglehetősen hézagosan felépített, de szép megoldásokra is lehetőséget adó figuráját L. Dočolomanský és S. Valentová játszotta elfogadhatóan. Dicséret illeti O. Hlaváčeket (Neoral) is, aki rövid epizódszerepében mértéktartó eszközökkel felépített jó alakítást nyújtott. Nem sokkai maradt el tőle O. Rajniak (Gondár) teljesítménye sem. L. Vychodilt láthatóan zavarta az írói elképzelés és a rendezői felfogás közötti különbség. A világhírű díszlettervező munkája ezúttal túlságosan masszívnak, darabosnak tűnt. SZILVASSY JÓZSEF Mégiscsak mozog... A 65 ÉVES LACO NOVOMESKÝ KÖSZÖNTÉSE Laco Novomeský, a szlovák szellemi élet egyik legnagyobb egyénisége 65. születésnapját ünnepli. Életének egyes állomásai nemcsak Csehszlovákia, nyugodtan mondhatjuk, hogy Kelet-Európa utóbbi félévszázadának korfordulóit jelzik. A szocialista eszmék iránt érdeklődő fiatal szlovák értelmiség körében tűnt fel a hú szas évek elején mint költő, s ebben az évtizedben már a csehszlovákiai kommunista sajtó egyik legjelentősebb szervezője és publicistája. A har mincas évektől tagja volt a SZLKP Központi Bizottságának, aktív vezetője és harcosa az antifasiszta ellenállási mozgalomnak, majd a Szlovák Nemzeti Felkelésnek. A felszabadulás után fontos közéleti tisztségeket töltött be, később azonban a személyi kultusz konstruált perei alapján hosszú évekre börtönre, majd a közéleti szerepléstől való tartózkodásra ítélték. Egészen biztos, hogy e mozgalmas életben sok szép szlovák vers lehetősége elveszett, de soha semmi nem aka dályozhatta meg Laco Novomeskýt abban, hogy az legyen, aminek tehetségének rendeltetése szerint lennie kellett, azaz mindenekelőtt, és mindenek ellenére költő. Laco Novomeský neve Csehszlovákia szellemi életében indulásától kezdve mindig tábort verő lobogó volt, s mindig többen és több oldalról hadakoztak érte, mint ellene. Sokoldalú, összetett egyéniség, aki költészetben és politikában egyaránt minden haladó irányzatban megtalálta az értékeknek azt a továbbfejleszthető magját, amit költészete javára asszimilálni tudott, s amit a fejlődés elősegítésére hasznosítani lehetett. Így lett a nemzeti hagyományok egymástól eltérő költői modelljeinek — Sládkovičnak és Janko Kralnak — szintetizálója, a cseh és a szlovák úttörő modern költészetnek — Brezinának és Kraskonak — továbbfejlesztője, s így vált kora hazai, más-más szempontból forradalmi és sokszor egymással hadakozó művészi irányzatainak — a proletárköltészetnek és a poetizmusnak — reprezentánsa. A nyitottság, elfogulatlan szemlélet, mely mindenben elsősorban a továbbvihető értékeket keresi, tette számára lehetővé, hogy termékenyítően magába fogadja a világirodalom élvonalát Jelentő XX. századi költészet eredményeit, s azokat KeletEurópa kis népeinek költészetében épp úgy felfedezze, mint a nagy nemzetekében. Költészetének forrásvidékén épp úgy ott találhatjuk Adyt, Kosztolányit, mint az Apollinaire nyomdokain haladó francia modernizmust, vagy Majakovszkijt, s ugyanakkor az eszközeiben, költői világában Majakovszkijjal olyannyira ellentétes Jeszenyin hatását. Azt hiszem, ő az első költő Kelet-Európában, akiről feltétel nélkül elmondható, hogy egész életére szívvel-lélekkel vállalta az elkötelezettséget a kommunisták harcai mellett, s aki költészetéből ngyanakkor mégis következetesen kizárta a társadalmi harc közvetlen, agitatív értelmű, szolgálatát. Novomeský költészetében a forradalmiság néma lázítás gesztusával van jelen, hanem valóságszemléletében, a valóság művészi reprodukálásának módjában. Számára a költészet a valóság, érzés és gondolat egymást erősítő harmóniájának váratlan felfedezésű, ritka ünnepi pillanata, amelynek átélése és kifejezése meghitt költői szertartás. Költészete a do'áok" megnevezése, az ember és a világ ezerszálú kap csolatának láttatása, legtöbbször csendes meditáció és úgyszólván sohasem kinyilatkoztatás. A valóság felfedezésének vágyával indult el költői útján. „Engem nem a kommunizmus tett költővé, hanem költőként vállaltam u marxizmust, a politikai harcol" — mondta nemrég egyik interjújában. Még mielőtt a marxizmust megismerte volna, rájött, hogy a költészet hatalma önmagában kevés a világ megváltoztatására. „A fiú énekétől / a világ arca mit sem változott" — olvashatjuk első verskötetének első versében, s e felismerése nyomán vállalta a valóságátalakítá egyéb formáit is. Azonban soha nem becsülte le, ellenkezőleg sokszor éltető reményként tisztelte a dal, a sző erejét ís: „Minden elveszett? / Szó van nyelvemen. / Fájdalomra gondoltam / s benne orvosságra leltem." Korán leszámolt a költő romantikus szerepfelfogásának illúzióival, kénytelen volt megtanulni az élet higgadt, bölcs szemléletét is, de mindig tudatéban volt a puszta megnevezés forradalmasító hatásában: Inkább térdre, mint a máglyára rogyva, inkább magunkba rejtve az igazságot, mint ékszert dobozba, aztán beismerni magunkban, hogy mégiscsak mozog ... Igaz-e, Galilei elvtárs, ez is bölcsesség1 De bölcsnél bölcsebb a gyermek, a bátor fiúcska, az a mesebeli balga, ki harsányan elkiáltotta a királyról, hogy nincs is semmi, nincs is semmi rajta." Laco Novomeský Budapesten született december 27-én, egy szlovák mester fiaként. Gyermekkorának egy részét, középiskoláinak első felét a háborús Budapest nehéz viszonyai közt élte át, ahol a gyermekéveknek és a vakációknak a senicai nagyszülők kis szlovák faiujához fűződő élményei a vesztett édent jelenthették az idegen világból elvágyódó kamasz gondolataiban. Vannak irodalomtörténészek, akik e két világ különbségeinek intenzív átéléséből eredeztetik a költő egyik legjellegzetesebb vonásának, a valóság ellentéteiben való felfogásának és láttatásának költői készségét. Novomeský életében nyilván akkor és azután is nemegyszer alkalma volt nemcsak az idill utáni sóvárgás kapcsán átélni kora társadalmi és nemzeti ellentéteit. Mindemellett való igaz, hogy a vidék, n hazai táj képei éppolyan nosztalgikus álomszerűséggel és mégis reálisan — de azt is meg kell jegyezni, hogy szervesebben — vannak szinle mindvégig jelen 1-öltészetének modern világában, mint Chagall képein a Párizs dómjai és tetői fölé álmodott orosz vs'óság. Ha költészet kapcsán Eszelhetünk a valóság dialektikus ellentéteiben, sokarcú összetettségében való megragadásáról, akkor ezt Novomeský költészetéről bátran elmondhatjuk. Kifejezésmódjának épp e bonyolult öszszetettsége, sokirányú képi, nyelvi, ritmikai asszociációkra való alapozása teszi nehézzé fordítóinak gondját. Ez évben megjelent magyar nyelvű kötete osztatlan sikert aratott, de el kell mondanunk, hogy épp egy-egy erős képi szuggesztión elindulva némelyik verse túlságosan is „szépnek", valóságidegenül „költőinek" — ami Novomeskýnek sohasem volt sajátja —, máskor pedig nagyon is puritánul reálisnak sikerült. Egészében azonban a kö tet beváltotta a hozzáfűzött reményeit. Közéleti szerepe, hírneve után most már méltó reprezentálásban Novomeský költészetét is közelebbről megismerhetik a magyar olvasók, akik között számos híve akad. A magyarok közül sokan emlékeznek a davista Novomeský és a sarlósok közös vitáira és politikai akcióira. Ugyanúgy a munkásmozgalmi sajtó rotációs gépei együtt végzett megfeszített munkára, s a statáriumos Magyarország viszonyai ellen tiltakozó bátor publicistára. Azóta sok idő telt el, de nemcsak az egykori kortársak, ha nem az újabb magyar nemzedék is az iránt a Laco Novomeský iránt érdeklődik, aki a költészetben és az életben is a valóság következetes feltárására, a különbségek, az ellentétek reális tudomásulvétele mellett a magasabb szintű egység le hetőségeinek keresésére és felmutatására tanít. VARGA RÚZSA fiúk a jégen (Kuba felvétele)