Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-21 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

Metsző huzat süvít körülöttem. Kabátomat gyors, ideges mozdulattal gombolom, s felhajtom a gallért. Tizenegy cementlépcső ereszkedik a lépcsőház vaskos ajtószárnyaihoz, hideg, szürkéssárga testük szenvtelenül fénylik. Oldalt fehér hasú tejeskannák pöffeszkednek, s ha moccan körülöttük a világ, lompos csörömpölésbe fognak. Zaklatottan futok a lépcsőkön lefelé. Tüdőmbe nyomasztó gázszag furakszik. A fönt elszisszenő csípős megjegyzésekre gondolok, a kiújuló vitákra emlékezem. Künn apró szemű, ritka hó hullong, és örvénylik a télben, ám semmi örömöt nem érzek. Autó surran az iskola előtt, néhány lámpát hintázó táncra kényszerít a szél. Fázom. — Tanár úr... A bátortalan makogásra meghajszolt állatként rezzenek össze. Nézem Pozsár papa riadt kis gyermekarcát, melyen oly frivol, oly valószínűtlen jelenség a bajusz, nézem Pozsár papát, és megpróbálok figyelni rá. S — Ne tessék haragudni, hogy ilyenKor este ... de ugye, Jancsikát másik iskolaba akarják tenni, azt mondják, gubancok tekeregnek elő tollamból, fásultság, némi rutin és reménytelenség sunyít belőle. Talán a testemben bujkáló láz, a fáradtság és az egyedüllét miatt, összetört, zuhanó embernek érzem magam. Mintha most ugrana talpra a régi rögeszme, amely ellen Editke annyit és annyiféle módon védett, mfg mellettem volt, igen, úgy érzem, megírtam, amit tudtam, és most a kínlódás, a reménytelen harc ostoba és szégyenteljes ideje köszönt rám. Mintha megpattant volna bennem valami. Átjárt az éjszaka, így, borzongó testtel, nem akarok hazamenni. Valami italmérést keresek, ahol fahéjas, szegfüszeges, forró bort kapok. Ismerek néhány ilyen betonpicébe telepített oáziát, annyira egyformák, éppen tizenkettő tesz ki egy tucatot. Ismerős szemmel mustrálom a durva meszelésre rótt iromba tulipánokat, s cementpadlón sötétlő, barnásfekete fürészpor-foltokat. A levegőben fanyar, tiszta borszag és fűszereik mézes illata lebeg. Hidegtől mart házaspárok, mulatozó öreglegényék iszogatnak a piros kockás terítőállandóan mosolyog és fecseg. Szájából aranyfog villog. Isznak. Továbbmozdulok, s a nőt nézem, aki fejét hátrafeszítve, utálattal telten, csaknem öklendezve nyeldekli a bort. Elréniülten látom, sehol üres asztal. Egyetlen lehetőség mutatkozik csupán, csaknem a kályha mellett, egy szál férfi ücsörög. Sovány, félig kopasz, hókahajú ember, bütykös, eres kezével poharat markol. Vörös bort iszik. — Szabad leülni? A hókahajú felugrik, elkapja a kezem, és megrázza. Arca ragyog, nyilván erősen spicces. — Tartom rendkívüli szerencsémnek. Pardon, Szikora Jenő. Telepedjék le egész bátorsággal! Most már le kell ülni, holott ilyen kezdés után kilométerre szeretnék tőle kerülni. Tolakodó, részeg fráter. Elutasító arccal ülök, megrendelem a két deci forralt bort, és mert lassan felenged bennem a fagy, leveszem a kabátomat. Közben, nyilván reflexszerűen, kihúzom a zsebből a soron levő szerencsétlen írást. Szomszédom szehogy rossz fiú, különben is, körzeten kívüli, ön az osztályfőnöke volt, önnek tudnia kell, akarom mondani, ugye tetszik emlékezni, hogy ő nem olyan rossz gyerekl Kérem, én neveitemi Lázam van. A szél belém fogódzik, s én lassan reszketni kezdek. Pokolba kívánom Pozsár papa bajuszos méltatlankodásait. — De hát — kérdezem —, miért tetszik félni ennyire a dologtól? Hiszen az sem lesz messzebb, még száz méterrel sem! Pozsár papa ádámcsutkája izgatottan ugrik elő a bolyhos nyaksál mögül. — Éppen ez az, kérem! Az anyja is ezt mondja, meg azt hajtogatja, te nevelted, a te kölyköd, azért olyan gazember! Én meg azt mondom, kérem, nem olyan rossz a gyerek! Igenis én nevelem! ön tudja, hogy nem olyan rossz a gyerek! Megfeszítem az állizmaimat, nem szeretném, ha vacogni hallana. Felrémlik a kis, szemüveges, olykor-olykor alattomos Pozsár Jancsi képe, és igazat adok az apjának, nem olyan rossz gyerek az, csak bánni kell vele. Egy másodpercig mérlegelem a kiállás lehetőségét is, ám ezt azonnal elvetem, hisz vitát, megújuló veszekedést jelenthet. — Hát kérem — mondom, és Iparkodom az egész ügyet elfelejteni —, amit lehet... — Ugyebár .. ugye, tanár úr ... Agresszíven elébe nyújtom a kezem, elég ebből a huzavonából. Fáradt vagyok, talán beteg és lázas is. Békességet akarok, csöndet, nyugalmat, békességet! Kezembe kapaszkodik, érzem nyirkos tenyere heves szorítását és gyors elernyedését. — Tehát akkor ... Fellódulok az érkező buszra. Behatolok kietlen, félsötét belsejébe, és leülök. Fejemet kesztyűs tenyerembe hajtom, fáradt és meghajszolt vagyok. Fázom. Mostanában ernyedten és nyugtalanul élek. Editke kórházban fekszik, egyedül maradtam, nélküle — nevetséges, de Így van — védtelennek és gyöngének érzem magam. Szobám fűtetlen, hiszen oly ritkán vetődöm haza éjfél előtt. Minek is mennék? Taszít az egyedüllét, szobánkról lehámlott a derű és az otthonosság. Jő szívvel tulajdonképpen sehová sem megyek. Az iskolában vitáim kerekedtek, s én rosszindulatot, érdektelenséget és pletykaéhséget gyanítok; ők érzik, hogy megváltoztam, és magyarázó történeteket gyártanak. Kerülöm a kávéházakat, ahol szerencsésebb emberek jó verset vagy novellát'írnak, messzi, nagy ívben kerülöm őket, mert két hőnapja egyetlen tisztességes sort sem írtam. Pedig valóságos írásdüh emészt, ha egyetlen percre leülök valahol, előkaparászom a tollat, azt remélem most talán sikerül. Várom az első erőteljes jelzőt, az első megépített, jó mondatot: helyettük azonban vizenyős, bőbeszédű vei fedett asztalok mellett, s tán egykét szerelmespár is üldögél a megmegcsikorduló kényelmetlen vasszékeken. A hullámot alig vető csöndes zsivajt néha megcsobbantja egy kiáltás vagy nevetés belehajított köve. — Jó estét — szólok a csaposnak —, forralt bort kérek. — Üdvöm, kérem alássan! Csak asztal mellett. Helyet foglalni tessék! — Latolgatok, mérlegelek, s közben megérzem a forralt bor Illatát. Indulok befelé. Jellegtelen, jókedvű — számomra idegesítően jókedvű — emberek közt furakszom befelé, bágyadtan biccentek, ha valaki elhúzza utániból a lábát. Egyszerre megtorpanok. A terem kellős közepén szék terped, rajta vörös hajú, kiálló pofacsontú, vastag szájú férfi ül, talán füléig hajtott gallérjától nem lát. Átnyomakodom a háta mögött, s közben szemügyre veszem a társaságot. A falnál teddybundás, hidrogénezett hajú, penészarcú nő ül, mellette vállas, nagy testű férfi. — Fekete haját a feje tetején nyílegyenes vonal osztja ketté, arcán komor, buta nyugalom honol. Egyetlen pillanatra megnéz, aztán elfordítja rólam a szemét, és a pohár után nyúl. Vele szemben jóvágású, olajos arcú fiú ül, furcsa, úgy legörnyed az asztalhoz, mintha keresne valamit, mérmetlen és feszült várakozásából kérdés villan elő. — Pardon... magánlevél? — Meggondolatlanul nemet intek. — Akkor —* ragyog fel kellemetlenül világos szeme — uraságod művészember? — Így mondta: uraságod. Tehetetlen, tompa haragom önmarcangolássá válik. Csaknem kéjjel pil-, lantok a „műre". — Nem, nem vagyok művész — hangsúlyozom az utolsó szót —, Szikora úr! Szikora boldogan felnevet. — Hihetetlen. El tetszik hinni? Hihetetlen. Azelőtt hetekig, egyetlenegyszer se ... csak esetleg pár régi kuncsaft... ma ön a nyolcadik, aki ezt mondja: Szikora úr! — Magának mi a foglalkozása? — kérdem, ám Szikora mit sem érez a hangsúly éléből, s elégedetten fecseg. — Ori szabó vagyok, kérem. Illetve... ugye ... voltam. Mert most kátéeszben... ön nem fog félreérteni, demokratikus ember vagyok, tetszik hinni? Csak ha valakinek, ugyanabban a műhelyben, azzal a vasalóval, azon az asztalon, az apja meg a nagyapja is ... —hangja elcsuklik, poharát felém lendíti, és iszik. Ádámcsutkája ugrál, mint 'LADISLAV SNOPEK: A kis család, bronz egy lámpalázas vezénylőtiszt. — Az egész család. Tetszik érteni? És egyszerre belépnek az üzletbe néhányan, belépnek az életébe, és akkor kátéesz. Tetszik érteni? — Szóval az ön nagyapja is szabó volt? — Szikora arcát patriarkális, büszke mosolygás tölti el. Száját kitárja, ám egy felzendülő, iszonyú bariton beléfojtja a szót. Riadtan pillant hátra, úgy robban ez a hang, mint egy bomba. A fekete hajú, buta férfi énekel, arcán, tartásán, örömnek, jókedvnek semmi nyoma, nagy száját óriásira tátva, dermedt nyakkal és vörös arccal bömböl. Hallgatom ezt a hangniagarát, nézem önmagából kifordult, mosolytalan, ostoba arcát, elönt a butaság gyűlölete. Utálom ezt az embert, aki beletolakszik gondolataimba, szétordítozza csírázó nyugalmamat, terrorisztikus eszközökkel, ott tart ideges, feldúlt állapotom mélyén. Kényszeredett csönd telep, szik ránk, várjuk az ítéletidő végét. Az aranyfogú vigyorogva bámul a dalosra, s amint végre abbahagyja, hódolattal telten megszólal. — Sanyókám — rajong —, neked az operában a helyed, Sanyókám! — Ott — sziszegi Szikora —, ott! Elmehetne fantomnak! Barom! Hülye! — Ugye, milyen tapintatlan? — Ez? — mondja gyűlölködve —, ez egy állat, kérem! Itt ülök két órája, és ha eszébe jut, óne zsinór, elkezd ordítani. Hogy másnak hogy esik, az egyáltalán nem érdekli. Tulok. — Maga ennyire mellre szívja, Szikora űr? — Hát hogyne, kérem — füstölög —, engem ne zavarjon egy részeg disznó, igaz? Én sem zavarok senkit, engem is hagyjanak békességben, legalább ittl És egyáltalán! Hogy jön ez az alak, hogy beleavatkozzon az én munka utáni pihenőmbe, az én életembe, igaz? Menjen egy másik butikba! —> De hát — mondom tétovázva, ha egy másik helyen ordít, ott is rossz -azoknak. Nem? Szikora megvető arccal kortyol. — Ott énfelőlem akár a tüdejét ordítsa ki, kérem tisztelettel. Pardon. Nem zavarom önt? — Beszéljen csak, beszéljen — biztatom szórakozottan. Gondolkodni szeretnék. Milyén ostobának ős korlátoltnak látom Szikora szabómestert, aki miatt egy másik butikban akár az ég szakadhat le, csak az ő kis köreit ne bántsák? Hát én? Pozsár papa elől, gondját a hátam mögé dobva, buszra menekültem. És Itt vajon azért dühödtem meg, mert mindenkit megzavart ez az éneklő őrült? Nem. Azért öntött el a düh, mert buta arca volt, és roppant utálatosnak tartom, ha valakinek kidagad a nyaka. Szikora hallgatagon mered a hátam mögé, s mielőtt visszafordulok, már tudom, ismét az a társaság szórakoztatja a pince közönségét. Hátrafordulok. Produkciójukon felbuzdulva isznak, ünnepelnek. A nő rázza a fejét. Erre a fekete hajú nyakon fogja, másik kezével a vonakodó ajkak közé tolja a poharat, és önti erőszakolja az italt. A teddybundás próbál elfordulni, azután hogy a szép kabátot mentse, undorkodva, keservesen összehúzott szemmel iszik, mint a parancsolat. Megalázottnak érzem magam, a nő kezét nézem, amely kiüsse a poharat abból a kézből, verekedjék, vagy segítségért intsen. A nő kezét a vörös hajú tartja a térde közt, fogja, mint a harapófogó, és szegény teddybundás az utolsó cseppig felhajtja a bort. — Látja — mondja Szikora, és felháborodottan az asztalra csap. — Látja ezt? — Látom. Mintha megerőszakolnák. — Tetszik látni? A barmok, az állatok! Ha valaki egyszer nem akar inni, miért nem hagyják békén? Én aztán igazán tudom, miféle dolog ez, kérem. Mikor én beléptem a kátéeszbe, akkor ráadásul áldomást ittunk, ugye, nevetséges, nem is hiszi, áldomást! A barmok! Felhajtom az utolsó korty bort, s arra gondolok, ha nem lennék ilyen zilált, gyáva és gyenge, ha becsületesen akarnék viselkedni, oda kellene menni, kiszabadítani azt a letiport, lefogott embert onnan, azok közül, s közben nagyot köpni Szikora úri szabó asztalára ls. Mozdulatlanul gunnyasztok székemen. Ekkor kinyílik az ajtó, és a kőgrádicson leővakodlk két kis barna képű betlehemes. Lakkpapírokkal összeviszsza ragasztott, dobozokból eszkábált betlehemet hoznak, kezükben cingár, csengővel, csűggőkkel díszített bot táncol. Aggódó pillantásokat vetnek a csaposra, elsurrannak a söntés előtt, azután, mert a fogadtatás jókedvű várakozását megérzik, fölbátorodnak, és kiállnak középre. A kisebbik föladja a szokásos kérdéseket, a nagyobb, akinek