Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-20 / 299. szám, szombat

Kádár János elvtárs prágai sajtóértekezlete 20. Mint tegnapi számunkban közöltük, Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára csütörtökön a CSKP KB székházában sajtóértekezletet tartott. Tekintettel az esemény nagy jelentőségére, az alábbiakban részletesen ismertetjük a csehszlovák újságírók kérdéseit és Kádár elvtárs válaszait. Vladimír Divišnek, a CSKP Központi Bizottsága sajtóosztálya vezetőjének megnyitó szavai után Kádár János köszöntötte a megjelent újságírókat és válaszolt a kérdéseikre. ZDENÉK HOftENl, a Rudé Právo főszerkesztő-helyettese kérdése bevezetőjeként rámutatott: a magyar párt 1956-ban sokkal súlyosabb időszakot élt át, mint a csehszlovák párt a múlt esztendőben. A fejlődés eltérő, sajátos vonásai ellenére azonban a két országban lezajlott eseményekből egy sor általános érvényű következtetés is levonható. Mi erről a véleménye? Az osztályellenség álcázva lép fel KÁDÁR JÁNOS: — jómagam is minden alkalommal felhívom a figyelmet az 1956-os magyarországi és a közelmúltban lezajlott csehszlovákiai események közötti különbségekre, eltérő vonásokra. Ugyanakkor mély meggyőződésem, hogy a dolgok lényegét tekintve ugyanarról van szó. A magyarországi, illetve csehszlovákiai események meggyőzően bizonyítják azt a lenini tételt, amely szerint a hatalmától megfosztott' burzsoázia nem nyugszik bele vereségébe. Másképp kifejezve a dolgot: a Magyar Népköztársaság csakúgy, mint a Csehszlovák Szocialista Köztársaság az országainkban végbement szocialista forradalom következtében megszabadult az imperialista elnyomástól. A reakciós elemek, a nemzetközi imperializmus azonban ebbe nem nyugszik bele, következésképpen: ha a körülmények összejátszása folytán bizonyos lehetőségük nyílik a revansra, ezt feltétlenül ki is használják, s megkísérlik visszaállítani hatalmukat. A nemzetközi imperializmus azzal próbálkozik, hogy a felszabadult országokat ismét saját kizsákmányolási szférájába vonja. A két országban lezajlott eseményeket illetően azonosság, hogy ha a szocialista építés menetében hibák fordulnak elő, s ennek következtében meggyengül a társadalmat vezető és irányító kommunista párt tömegbefolyása és a munkáshatalom, akkor az imperialisták, az osztályellenség maradványai, a legkülönbözőbb reakciós elemek, rohamra indulnak a munkáshatalom megdöntéséért. Ennek formál természetesen különbözőek lehetnek. Az imperializmus, a burzsoázia, az osztályellenség szintén tanul a tapasztalatokból. Ez magyarázza fellépésének azt a sajátos vonását, hogy a különböző okoknál fogva elégedetlen vagy meggyőződésükben megingott embereket a saját oldalára szeretné állítani ezeket. Az igazi osztályellenség álcázva lép fel. Kádár János emlékeztetett arra, hogy Horthy Miklós már 1919 augusztusában tulajdonképpen az európai fasizmus előhírnökeként lépett fel. A történelem elsodorta egész rendszerét, magát Horthyt is, aki valahol Portugáliában élt emigrációban az 50-es évek elején, s ott jelentek meg emlékiratai is. Emlékirata első fejezetének címe ifjúságára utalt, amikor a Habsburg császár és király szárnysegéde volt. A második fejezet címe így hangzott: „Ellenforradalom". Manapság nem ilyen „őszinte" ellenséggel állunk szemben: mostanában az ellenforradalmakat világszerte inkább forradalomnak nevezik a szocializmus ellenségei. Ebben is kifejezésre jut a kapitalistáknak az a felismerése, hogy a szocialista eszme, a szocialista forradalom rendkívüli vonzóerőt képvisel az egész világon, s nem ajánlatos saját osztályharcát, saját rohamát nevén nevezni, ellenforradalomként emlegetni. A központi cél: a népi hatalom védelme Ami az események másik lényeges vonását illeti, véleményem a következő: A szocializmus hívei közé nem csupán a kommunisták, a marxisták—leninisták tartoznak, a szocializmus eszméi a nép sokkal szélesebb tömegeiben gyökereztek meg. A szocializmus híveinek ilyen helyzetben azt kell tenniük, amit a maga részéről az osztályellenség is tett. Arra gondolok: rendszerünk különböző ellenségei között vannak véleményeltérések, de ha elérkezettnek vélik a történelmi pillanatot, amikor a siker reményében indulhatnak rohamra a szocialista rendszer, a munkáshatalom ellen, véleményeltéréseiket félretéve, egyesítik erőiket osztálycéljaik elérése érdekében. Most a szocializmus hívei között is vannak egyes kérdésekben eltérő felfogások, elképzelések. Ha azonban az ellenség támadásával állunk szemben, a kommunistáknak, a szocializmus minden hívének, munkásoknak, parasztoknak, értelmiségieknek, minden tisztességes embernek öszsze kell fognia, s mindent az egyetlen, központi célnak kell alárendelnie: a népi hatalom és a szocializmus vívmányai védelmének. 1956 novemberében-decemberében sok mindent nem láttunk világosan. Voltak különböző elképzelések. Ezekkel azonban akkor nem foglalkoztunk. Azt mondtuk: most a szocializmus minden hívének, minden tisztességes embernek egyesítenie kell erejét a munkáshatalom, a szocialista rend vívmányai védelmében, s majd ha ezt a harcot sikerrel megvívtuk, vitatkozhatunk, tárgyalhatunk arról, hogyan, miképpen haladhatunk tovább. Ha vitatkozgatunk, s közben az osztályellenség megdönti a népköztársaságot, a szocialista építés minden vívmánya elvész. Annak idején így fogtuk fel a helyzetet, eszerint jártunk el, s ma már megállapíthatjuk: a magyar nép rendkívül súlyos, veszélyes történelmi pillanaton jutott túl, és öntudatosan járja a szocializmus világos útját. Gondolom, minden eltérés mellett harcunkban ez az azonosság, a közös vonás. Meg kell világítani az események lényegét A következő kérdés — amelyet OTAKAR SVERCINA, a ČTK vezérigazgatója tett fel — azokra a konkrét tapasztalatokra vonatkozott, amelyeket az MSZMP az 1956 októberét követő időszakban szerzett az ellenforradalmi, jobboldali opportunista erők elleni harcban. KÁDÁR JÁNOS válaszában kiemelte: — A harc kezdeti szakaszában, az akkori bonyolult helyzetben rendkívüli nehézségekkel álltunk szemben, olyannyira, hogy sokan úgy vélték, erőink nem is elegendőek a nehézségek leküzdéséhez. A helyzet tragikus vonása volt, hogy a revizionizmus keltette zűrzavar az osztályellenség számára bőséges lehetőséget teremtett arra, hogy kihasználja az emberek megzavarodott ságát, s olyanokat is a népköztársaság elleni harcra mozgósítson, akik — valódi érdekeik szerint — a népköztársaság oldalán álltak. Ne felejtsük el, Magyarországan a nyílt válság 1953 nyarán kezdődött, s egyre fokozódó mértékben 1956 őszéig több mint három esztendőn át tartott a revizionista eszmei és lélekrombolás, amelynek célja az volt, hogy megingassa a szocializmus híveinek önbizalmát, megzavarja világos, céltudatos gondolkodását. Ebből következett azután, hogy a valódi fasisztáknak, imperialista ügynököknek, háborús bűnösöknek sikerült mozgósítaniuk bizonyos számú megtévesztett fiatalt, egyetemi hallgatókat és másokat, akik szubjektív szándékaik ellenére léptek fel az ellenforradalom erőiként. A harcban legfontosabbnak azt tartottuk, hogy — az események lényegére nyíltan rámutatva és álláspontunkat hirdetve — mielőbb világos legyen az emberek előtt, miről van szó, s mily módon ki-ki a maga helyére kerüljön. Az ellenforradalom ugyan nem tudott nagy tömegeket mozgósítani, de utcai tüntetéseket tudott szervezni. Előfordult, hogy 400—500 ember is felvonult valahol, és az ellenforradalmárok tetszetős, álcázott jelszavait hirdették. Volt ott mindenféle jelszó, még olyan is, hogy „Éljen István király" — aki ezer éve meghalt — meg hogy „minden magyar testvér...", csak olyan nem volt, hogy „éljen az ellenforradalom". Jött a tüntető tömeg, s előttünk állt a kérdés: mit csináljunk? A hatalmat illetően megalkuvás nincs. Aki a munkáshatalom, a szocialista rendszer ellen támad, legyen bármilyen származású, legyen párttag vagy pártonkívüli, ha erővel támad, erővel kell visszaverni. Ilyen vonatkozásban megalkudni nem lehet. Nemcsak az igazi ellenforradalmárok jöttek, hanem mások is, s mi döntőnek tartottuk, hogy szétválasszuk őket. Pártunk harcának legfőbb eredménye, hogy sikerült rövid idő alatt leválasztani a nem tudatosan ellenséges, megtévesztett embereket a politikailag tudatos ellenségtől, s az előbbiek a megfelelő oldalra kerültek, a nép, a szocializmus ügye mellé álltak. Hosszan lehetne fejtegetni a kérdést, de ezúttal csak annyit: különös fontosságúnak tartjuk, hogy a célt nyíltan hirdetve, a hatalom kérdésében jottányit sem alkudva differenciáljunk a harcban az igazi osztályellenség és a megtévesztettek, a véletlenül odasodrottak között, fgy könnyebb az ellenséget leleplezni és a harcot sikerrel megvívni. A nép értékelni tudja a következetességet OLDŔICH ŠVESTKA, a Tribúna főszerkesztője arról érdeklődött: az MSZMP az ellenforradalom leverése után hogyan tudta megnyerni a dolgozók, a magyar nép teljes bizalmát, hogyan vált az ország elismert vezető erejévé? KÁDÁR JÁNOS válaszában kifejtette: — Arra törekedtünk, hogy a harc alapvető és fontos kérdéseiben torzulásmentes, marxista —lenista álláspontot képviseljünk. Politikánkat nyíltan hirdettük és a társadalom minden rétegével őszinte dialógust folytattunk. Persze, meg kell jegyezni: a harc különlegesen kiélezett fázisában nincs lehetőség hosszú eszmecserére, beszédedre, nincs mód arra, hogy a felvetődő kérdések tömegét megválaszoljuk. Arra azonban nem szabad sajnálni a fáradságot, hogy minden lényeges kérdést behatóan megvilágítsunk, s megvitassuk a dolgozókkal, a munkás- és parasztemberekkel, az értelmiségi dolgozókkal, az ifjúsággal, a társadalom minden fontos rétegével. A párt harcának eredményességét döntően az elvi szilárdság biztosította. Alapvető kérdésekben nem voltunk tekintettel arra, hogy az az adott pillanatban népszerű-e vagy sem. Marxista -leninista, kommunista, internacionalista pozíciót foglaltunk el — megalktjvás nélkül, függetlenül attól, liogy tapsoltak vagy hurrogtak. Mint önök is tudják. 1956-ban harcunkhoz a Szovjetunió fegyveres segítségét kértük. Áz ilyenfajta kérdésekről sokat filozofálgathat az, akinek van rá ideje. A mi logikánk azonban nagyon egyszerű. Számunkra drága a nép minden vívmánya, drága a nép vére. Döntőnek azt tartottuk, hogy minél rövidebb idő alatt legyőzzük az ellenforradalmi felkelést. Ezért kértük a segítséget. A másik oldala a dolognak: hogyha 1919-ben a kapitalista és földesúri rend megengedhette magának, hogy segítségül hívjon külső fegyveres erőt, antantseregeket — talán tudják, hogy annak idején Szegeden francia csapatok, Szenegál lövészek állomásoztak, s az volt az ellenforradalom fegyveres ereje —, egyszóval, ha ezt annak idején megtehette a burzsoázia, akkor a munkásosztálynak is joga, hogy nemzetközi osztálytestvéreihez forduljon segítségért; kötelessége, hogy rendet teremtsen és meghiúsítsa az ellenforradalmi kísérleteket. Ami a kérdésnek azt a részét illeti, hogy miként szereztük meg a nép bizalmát és megbecsülését: nem akarok semmiféle célzást tenni a jelenlegi csehszlovákiai helyzetre, valamilyen összefüggésben azonban a megbeszéléseken említettem egyik tapasztalatunkat. Ez pedig az volt, hogy minket sok olyan dologért becsültek később, amiért korábban bíráltak. Bíztunk abban, hogy az emberek megértenek bennünket, még akkor is, ha abban a pillanatban nem is értették, miért kell ezt vagy azt tenni. A nép gondolkodó, művelt, s tudja értékelni a következetes magatartást. Csak mély és kölcsönös bizalom alapján lehet dolgozni Kádár János ezután arról beszélt, hogy az ellenforradalom utáni években sokan köszönetet mondtak a pártnak, a forradalmi munkás-paraszt kormánynak a határozott fellépéséért, a szocialista vívmányok megvédéséért, köztük olyanok is, akik 1956-ban nem értettek egyet cselekedeteinkkel. Az emberek szigorú mérce szerint ítélik meg a vezetést. Csak az olyan vezetésnek van becsülete, amely a demagógiával is szembe mer szállni. A pártunk és kormányunk iránti bizalom és elismerés forrása, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmányos, törvényes rendjét, a szocialista törvényességet helyreállítottuk, a dolgozó nép vívmányait megőriztük. Hozzáteszem, hogy rendkívül fontos a fellépés módja, ahogy mondani szokás: a pártmunka stílusa. Nem akarom ezt részletesen kifejteni, csupán anynyit: sokszor előfordul egyes emberek — olykor nemcsak egyes emberek — vonatkozásában az a szerencsétlen eset, hogy igaz és helyes ügyet, például a szocializmus igaz és jó ügyét, úgy képviselik, hogy közben nem megnyerik, hanem elriasztják az embereket. A fellépésnek, a harc módjának, a párt általános hangvételének tehát rendkívül nagy a jelentősége. Nemcsak a párt számára kértünk bizalmat — ml magunk is bíztunk a munkás- és paraszttömegekben, az értelmiséglekben, bíztunk akkor is, amikor a külső jelek alapján joggal lehetett volna kérdezni: mire alapul ez a bizalom? 1957 elején az illetékes pártfórumon például azon vitatkoztunk, hogy létrehozzuk-e a munkásőrséget. Komoly vita zajlott ekörül. Az események ugyanis úgy alakultak, hogy száz- és ezerszámra voltak kinn fegyverek, s nem lehetett tudni, hogy kiknél. A vitatkozók között volt, aki azt mondta: most nem az a feladat, hogy kiosztogassuk a fegyvereket, hanem az, hogy összeszedjük, ami kint van. Mi azt mondtuk: nem. Bíztunk a munkásokban, a parasztokban, az alkalmazottakban és az értelmiségiekben. Bíztunk bennük és létrehoztuk a munkásőrséget, pedig nagyon zűrzavaros volt a helyzet. Nem tudnám megmondani, hány fegyvert osztottunk ki, hogy „társadalmi munkában" védjék rendszerünket a munkások és a parasztok, az értelmiségiek. Azt azonban tudom, hogy immár jónéhány éves ez a munkásőrség, s egyetlen esetben sem fordult elő, hogy tulajdonosa fegyverét a munkáshatalom ellen, a nép ügye ellen fordította volna. Szilárd meggyőződésünk, hogy csak mély és kölcsönös bizalom alapján lehet dolgozni, csak úgy, ha a dolgozó emberek bíznak a pártban, a párt pedig bízik a tömegekben. Mindez azt jelenti, hogy bízunk eszméink igazságában és erejében. Láttam önöknél az elnöki címert és a huszita jelszót: „Az igazság győzni fogl" Mi ugyanezt a jelszót „fordítottuk le" a mi szocialista igazságunk nyelvére. Mi 1956 végén, a legsúlyosabb s legkritikusabb helyzetben is, bíztunk a szocialista eszme erejében, a munkásosztály öntudatában, a becsületes embereknek a szocializmus iránti hűségében. Bizonyosak voltunk abban, hogy az igazság győzni fog. Győzni fogunk — pedig akkor nem is volt olyan világos a helyzet. Voltak, akik a forradalmi munkás-paraszt kormánynak egy hetet adtak, voltak, akik hármat. Nos, a forradalmi munkás-paraszt kormány ma is létezik. Nagyok a lehetőségek a csehszlovák—magyar együttműködésre JAN ZELENKA, a csehszlovák tv vezérigazgatója a magyarcsehszlovák gazdasági és műszaki-tudományos együttműködés fejlesztésének lehetőségeiről érdeklődött. ' KÁDÁR JÁNOS válaszában rámutatott, hogy a két ország gazdasági együttműködésében az elmúlt évben bekövetkezett lanyhulás után 1968 végén megkezdődött és ebben az esztendőben erőteljesen folytatódott a gazdasági kapcsolatok helyreállítása. Ma már elmondhatjuk, hogy a kapcsolatok normalizálódnak. A Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság gazdasági együttműködésének kiszélesítésére rendkívül kedvezőek a lehetőségek. Adódik ez a két ország gazdasági struktúrájából is. Az együttműködés fejlesztése mellett szól, hogy közvetlen szomszédok vagyunk. Szerintünk megérett a helyzet arra, hogy a forgalom nagy részét kitevő egyszerű árucseréről fokozatosan áttérjünk a termelési kooperációra és szakosításra. E kérdés a csehszlovák népgazdaság fejlődésében is napirenden van, s hasonló a helyzet a mi népgazdaságunkban, továbbá a többi szocialista ország gazdaságában is. A magasabb szintű gazdasági együttműködés kétoldalú kapcsolataikban és a KGST-ben egyaránt napirenden van. Kádár János megjegyezte, hogy a magyar—csehszlovák kapcsolatokat Illetően a kormányközi vegyes bizottság közelmúltban megtartott ülésén is foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel, s a most lezajlott eszmecsere alkalmával is szóba került, hogy a két ország között meg kell gyorsítani a gazdasági együttműködés magasabb formájának térhódítását. Erre az elhatározottság és a szándék magyar és csehszlovák részről egyaránt megvan. Erősödik az egységtörekvés Miben látja Kádár elvtárs a kommunista és munkáspártok ez év nyarán Moszkvában megtartott tanácskozásának jelentőségét? — tette fel a kérdést BÓHUS CHNOUPEK, a csehszlovák rádió vezérigazgatója. KÁDÁR JÁNOS válasza: — A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának hivatalos értékelése és személyes meggyőződésem szerint a kommunista és munkáspártok ez év júniusában megtartott moszkvai értekezlete igen nagy jelentőségű, pozitív lépés volt a nemzetközi kommunista mozgalom életében. Majd így folytatta: — A tanácskozást elvileg szilárd és határozott, közös antiimperialista állásfoglalás jellemezte. Mint ismeretes, a találkozó a kommunista világmozgalom 75 pártjának részvételével zajlott le, s a testvérpártok elvtársi, szabad légkörben tárgyaltak, fejtették ki álláspontjukat a különböző kérdésekben. Valamennyi testvérpárt állásfoglalásában kifejezésre jutott a sürgető óhaj és törekvés a kommunista világmozgalom szilárdságának erősítésére. Ugyanez nyilvánult meg a szocialista országok együttműködésének és egységének erősítését illetően, s teljesen világos és egyértelmű állásfoglalás született a tekintetben, hogy a kommunista világmozgalom minden harci osztagának hazai munkájában és nemzetközi tevékenységében érvényesülnie kell annak a törekvésnek. hogy tömörüljön minden antlimperialista erő a társadalmi haladás és a béke védelmére. Ismeretes, hogy a nemzetközi kommunista mozgalomban az (Folytatás a 4. oldalon)