Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-17 / 296. szám, szerda

Víkend vagy munka MINDNYÁJAN örömmel fogadtuk az 1964 óta fokozatosan bevezetett rövidített munkaidőt. Különösen tavaly ősszel lelkendeztünk, milyen jó lesz, már csak ötnapos a munkahét! Nagy vívmány ez. Hiszen a Szovjetunió és az NDK után harmadik szocialista államként dicsekedhettünk vele. De korai volt az örömünk, rossz időpontot választottunk a bevezetésre. Az elgondulás helyes volt, és a lehetőségeink is megvoltak ahhoz, hogy simán, zökkenőmentesen és fokozatosan, a gazdasági feltételek megteremtésével térjünk át rá Mik is voltak a feltételek? A rövidített munkaidőt csak abban az esetben vezethetjük be: • ha nem csökken a fokozódó termelés mennyisége, minősége, a szolgáltatások színvonala, sem etek gazdaságossága; • ha nem áll be törés az egymásra utalt ágazatok viszonyában, különösképp a közlekedésben és az energetikában, a termelési ágazatok és a kereskedelem kapcsolatában; • ha nem rosszabbodik a lakossság szükségleteinek kielégítése, a szolgáltatások szervezése; • ha az üzemeltetési időszakot nem csökkentjük a kereslet ismerete és a polgárokkal való megbeszélés nélkül; • ha nem rosszabbodik az állami szervek munkafeladatainak teljesítése és kapcsolatuk a lakossággal. Meg kellett ismételniink, és még sokszor idéznünk kell ezeket a feltételeket, míg meg nem találjuk mindenütt az orvoslás módját. Mégpedig sürgősen, mert önmagunkat csapnánk be, ha nem cselekednénk így. Mert ki örülne annak, ha bizonyos időre le kellene mondanunk a rövidített munkaidőről? Hogy jobban lássuk az okokat és a következményeket, idézzük fel azt is, milyen körülmények között került tavaly sor az ötnapos munkahét bevezetésére. Rendkívüli nyomások, alaptalan követelmények érvényesítése közepette került erre sor, amikor gyengUlt a központi irányítás és tekintélyét egyre csorbították, s ezzel párhuzamosan: a gazdasági szakágazatok szervei, a nemzeti bizottságok, és más szervezetek súlyosan megsértették a kormány által kitűzött alapelveket, és a lépcsőzetes, fokozatos bevezetés helyett a feltételek megteremtése nélkül egyszerre rajtoltatták az ötnapos munkahetet. S az eredmény? Sajnos, mindnyájunkat egyaránt érint, s ezért nem nézhetjük közömbösen, tétlenül a fejleményeket. Néhány adat: Szlovákiában 1969 első felében 1968-hoz viszonyítva a bruttó termelés 3,3 százalékkal, az egy főre eső munkatermelékenység pedig 2,8-del csökkent, viszont az átlagbér 3,1-del növekedett. Egyúttal csökkent a munkaidő kihasználása, növekedett a munkaerővándorlás. Míg 1968 első félévében 39 370en cseréltek munkahelyet, az idei első félévben már 50 443-an vándoroltak a nagyobb kereset reményében. A termelést drágítja a rengeteg túlóra. Tavaly az első félévben 15 241993 túlórát mutattak ki, az idén 18 534 963 órát! A vagonok ki- és berakása egyes ágazatokban 10 százalékkal csökkent, 8 százalékkal nőtt a vagonállás ideje, a bírságolások pedig 30 százalékkal. A munkaidő kihasználása az építészetben 55—70 százalék között mozog, a gépiparban 70—85, az üzemen kívüli szerelömunkálatoknál 40— 65 százalék között. A szombati napokon rosszabbodott a szolgáltatások színvonala, a jelenlegi helyzetben nem elégíthetik ki a lakossság igényeit. Egyes szakaszokon nem a fogyasztók, hanem az alkalmazottak érdekeit tartották elsöhbrendűnek, vagyis: ha nektek jár a szabad szombat, nekünk is jár, más napon nem kell, csináljatok, amit akartok .. .1 „Hála" a rövidített munkaidőnek, még sok más furcsasággal is találkozunk. Az ötnapos munkahét az építészetben sakkal rövidebb. másutt törvényszegő módon az engedélyezett kilencórás műszakot egy—öt órával is megtoldják. Ismeretes, hogy az utóbbi hónapokban a szabad napokat is kihasználjuk, csakhogy eleget tegyünk népgazdasági szempontból fontos termelési feladatainknak, de a bölcsődéket, óvodákat ezen a napon nem tudjuk „megnyitni", sem a közlekedési járatokat ehhez igazítani. A lévai, az érsekújvári, a komáromi járás falvait (másutt is) pénteken nem tudjuk idejében ellátni kenyérrel, süteménnyel, tejjel, gyakran késő estig is sorban állnak kenyérért. A napokban a pozsonyi Élelmiszer Vállalat igazgatója arról tájékoztatta az újságírókat, hogy egyes szlovákiai vállalatoktól csak úgy kaphattak karácsonyi árut, ha „hozzájárulnak" a szombati vagy az éjjeli munka bértöbbletének a fedezéséhez. Vagyis „borravalót" kellett adniuk, hogy az üzletekbe árut szerezhessenek. Ezek a vállalatok mintba megfeledkeztek volna arrról, hogy a rövidített munkaidőt csak akkor vezethetik be, ha biztosítják a termelési feladatok zavarmentes teljesítését. Ezt a „borravalót" felajánlották egyes csehországi üzemeknek is, de azok „csúsztatás" nélkül is szállítottak, mert — mint mondották — „a jövőben is, amikor megszűnik az áruhiány, jó partnerek akarunk maradni". Ehhez nem kell külön kommentárt fűznünk. De ahhoz igen, hogy mi vár azokra — emberekre és üzemekre —, ahol nem tartják be a rövidített munkaidő bevezetését feltételező előírásokat. A szövetségi kormány után a nemzeti kormányok, így az SZSZK kormánya is, a napokban szigorú határozatokat toztak a rövidített munkaidő bevezetésében mutatkozó nehézségek mielőbbi leküzdésére. Az intézkedések jellemzője: szigorú ellenőrzés és a következmények megalkuvás nélküli levonása. Például: büntetéssel sújtják azokat a vezetőket, akik utólag nem hozzák helyre a hibákat, nem biztosítják a feltételek teljesítését, akik tűrik a rövidebb műszakokat a munkahét első és utolsó napján, s ezeken a napokon „igazolják" a munkából való távolmaradást... A „jó ember politikával" ma nem szerezhetünk népszerűséget, mert az elnézés láncreakciót szül, bonyodalmakat okoz a termelésben, életünk minden szakaszán, s ennek az egész társadalom látja kárát. Jó vezető csak az lehet, aki megadja azt, amit meg kell adni, de szigorúan megköveteli azt, amit meg kell követelni! A rövidített munkaidőt engedélyező illetékes szervek — okulva a hibákból — már „akcióba" léptek. Az SZSZK kormányának 207/1969. sz. határozata értelmében a Vasúti Epítővállalatnál, az Érsekújvári, az Ügyallai és a Komáromi Járási Epítővállalatnál a feltételek be nem tartása és a gyenge gazdasági eredmények miatt már elrendelték, hogy térjenek vissza az eredeti munkaidőhöz. A golyóscsapágygyárak trösztjének vezérigazgatósága is intézkedett: ha a vállalat üzemeiben 1969 végéig nem teremtik meg a rövidített munkahét feltételeit, szintén visszatérnek az eredeti munkaidőhöz. Ha az üzemek igazgatói nem biztosítják e feltételek teljesítését, nem kapják meg az évi jutalékotl Ezt a példát másutt is követhetnék, mert a kormányhatározatok valóra váltását csak így érhetjük el. S a kormányhatározat milyen célt követ? Hogy a jövőben is a magunkénak mondhassuk a rövidített munkaidőt! Ez pedig mindnyájunk érdeke. Ezért ne feledkezzünk meg arról: ha nem dolgozunk rendesen, elmarad a „hétvégi víkend"! Ilyen „vívmánnyal" azonban senki előtt sem dicsekedhetnénk. Inkább az ellenkezőjére gondoljunk: mit tehetnénk a nehézségek áthidalására? t PETRÖCI BÁLINT Szerkesztőségünk örömmel fogadná olvasóink, a gazdasági, a társadalmi intézmények Javaslatait, melyekkel lapunkban is foglalkoznánk és az illetékes szervek elé terjesztenénk őket. G

épkocsink duruzsolva nyeli a kílemétereket. Körülöttünk a tengernyi rónaság, a jellegzetes kiskunsági táj. Bács—Kiskun megyét járva hallottam, hogy valaki így fogalmazott: ez a vidék egy darabkája a történelem végtelen országútjának. A történelem ismerői szerint ezen a vidéken már időszámításunk előtt két-háromezer évvel éltek emberek. Ez nem puszta feltételezés, hanem tény, amelyet maga a táj igazol. Az építkezések, ásatások során csiszolt kőszerszámok, kezdetleges gabonatárolók, égetett agyagedények kerülnek napvilágra, hogy bizonyítsanak: vigyázz, járókelő, mert a nagy országút egyik darabkáján jársz! A feltárt urnatemetők az értő embernek azt is elmondják, Magyarországi képeslap A vándorbotnak már nincs gazdája hogy hajdan sűrűn lakott terület volt a Kiskutv ság. Nem véletlen, hogy már a honfoglaló magyarság története is — a Zalán, bolgár fejedelem feletti győzelem emlékeként — Alpár község nevét említi. Később a tatár és török dúlás idején számtalan település elnéptelenedik. Helyükön elhagyatott pusztaság marad. Csak évszázadok múlva — viszonylag békésebb korban — népesedik be újból e táj: újra épül a tanyavilág, gulyák, ménesek legelésznek a néptelen rónaságon. Petőfi Sándor, a lánglelkű poéta már így ír róla: „Hová szívem, lelkem Mindig, mindenhonnan visszu-visszavágyoít, Ojra láttam végre születésem földjét, A szép Kiskunságot" A végtelen hónát a gyermek Petőfi minden bizonnyal először a ferencszállási pusztán mérhette fel tekintetével, ahol édesapja, a kiskunfélegyházi mészárszék bérlője, a szántól és a kaszálót is használta, és egy darabig az ottani vendégfogadónak is árendása volt. A múltat idézve van tehát mivel büszkélkednie e táj emberének. A világszabadság költőóriásának a nyomdokait őrzi ez a táj. Bizonyára az ő szelleme, lángoló hazafisága, szabadságszeretete egyik ihlető forrása ma is az itt élő emberek alkotó cselekedeteinek. Mert ezek az emberek nem kevesebbre vállalkoztak, minthogy magával az őstermészettel szálljanak szembe, s a szikes homokpusztaság, a mocsarak és nádasok helyén mintagazdaságot létesítsenek. Az ősi ellenséget, a futóhomokot megláncolják, megszelídítsék, saját szolgálatukba állítsák. A

míg így csokorba szedem a gondolataimat, a távolban már kirajzolódik a város körvonala: Kiskunfélegyházáé. Láttán az az anekdota jut eszembe, amelyet szintén ezen a vidéken szedtem fel. Valahogy így hangzik: „Az egyszeri embernek, aki Kiskunfélegyházára igyekezett, valaki azt mondta: Barátocskám, innen inkább jönni szoktak ... Ha teheti, még a koldus ls elkerüli ezt a várost." Szomorú igazságot rejt ez a néhány mondat. Még nem is olyan nagyon régen a kiskunfélegyházi embert meg lehetett találni az ország minden részében. Még húsz egynéhány esztendővel ezelőtt is több ezer félegyházi, illetve környékbeli ember járta az országutakat. Távol az otthontól, távol a családtól kerestek munkát. Ki kubikostalicskával, ki pedig aratószerszámmal felszerelve kínálgatta dolgos kezét. Ezek az országúti vándorok nem csupán föld nélküli kiskunok voltak. Több mint ötezer öt holdon aluli törpegazdaság volt a félegyházi határban. A sovány homok azonban képtelen volt annyit teremni, hogy egy-egy családot eltartson. Aki mégis otthon maradt, hetekig álldogálhatott a városháza előtt, amíg valamelyik jómódú gazda egy-két napra felfogadta. És a múlt — különösen, ha egy pohárka homoki bor is kerül az asztalra — még ma is sokszor felvetődik az idősebb emberek társaságában. Nem titkolják, milyen mélyről kellett elindulniuk, hogy végre azt mondhassák, ez a város igazi otthont nyújt lakosainak. Az a hír járja még ma is, hogy a megye öt városa közül minden tekintetben Félegyháza volt a legelmaradottabb. Nem véletlen, hogy a felszabadulás után a kormány itt építette fel a Bányászati Berendezések Gyárát. Itt, az Alföld közepén, ahol a gyári munkának, iparnak végképp nem volt hagyománya. Nagy kockázat volt ez, de meg kellett tenni, hogy enyhítsék a kínzó, fojtogató munkanélküliséget. Az első üzemet aztán követték a többiek: egy kisebbszerű gépgyár, cipőüzem, fejlesztették a háziipart, létrehozták a kisipari szövetkezeteket. Később felépült a Műanyaggyár. Ezzel egy nagy jövőjű iparág honosodott meg az Alföldön. A korszerű műhelycsarnokokban a kiskunok fiai és unokái ma már félautomata és automata gépeket kezelnek. A telefonkészülék-háztól a bonyolult elektromos kapcsolóberendezés-szekrényig mindent gyártanak itt. És ami a leglényegesebb, ennek az üzemnek nemcsak jelene, hanem igen nagy jövője is van. Emlékezetes nap a város történetében 1963 január elseje, amikor is a Bányászati Berendezések Gyárát egyesítették a gépgyárral. Az új üzemben már nem egyszerű vasszerkezeteket kellett gyártani, hanem alapos szakmai felkészültséget igénylő konzervipari berendezéseket. Az üzem dolgozói nem hátráltak meg. Volt már példa rá, hogyan lehet a leggyorsabban szakmát tanulni. A példaadók a Műanyaggyár asszonyai és leányai voltak, akik hónapokig jártak fel a Villamosszigetelő- és Műanyaggyár fővárosi üzemébe dolgozni, hogy távol a családtól megtanulják a szakmát. Belátták, hogy ez másképpen nem megy. M

egváltozott a város arculata, de a környéke is. A félegyháziak azt állítják, hogy a környékükön 100 év alatt nem telepítettek annyi gyümölcsöt, illetve szőlőt, mint az utóbbi évtizedben. Kiskunfélegyháza és környéke a múltban híres volt a libatenyésztésről. Többszáz család foglalkozott libatöméssel. Valóságos tömő dinasztiák alakultak ki. Apáról fiúra szállt a mesterség. Máig sem hagyták abba, sőt a jövőben is nagy súlyt vetnek rá. De most már igazán nagyüzemi módon csinálják. A tervek szerint 1970-ig csupán a törzsállományt 10 000-re szaporítják. Hagyományos mezőgazdasági termék a retek is. Hogy miért éppen a retek? Azért, mert náluk két héttel előbb szedhetik, illetve dobhatják piacra, mint az ország más vidékein. Ezt a természet adta lehetőséget aztán jól ki is használják. Azt mondják, hogy egy-egy hold retek 60 — 70 ezer forintot jövedelmez. A

másik ilyen tipikusan kiskunsági város — amelyet útba ejtettem — Kiskunhalas. Járási székhely ez ls, akárcsak Félegyháza. „Halast, mint a legrégibb mezővárost, legjobban köti a múltja. Semmit sem mutat a többi mezőváros buzgó és türelmetlen törekvéséből. Halas nem siet..Erdei Ferenc 1938-ban megjelent „Futóhomok" című könyvéből való ez az idézet s a további is: „Mint az árnyék, úgy húzódik egészen a templom alá a legrégibb társ' és ellenség, a szikes tó és mocsár. Kétszáz méterre a város közepétől már kunpusztaság van. Szikes, nád, békák és szúnyogok, mintha valami zabolátlan elem mind fenyegetné ennek az ízes városnak az életét . . ." A három évtizeddel ezelőtti megállapítás sok keserűséget, küzdelmet magába foglaló történelmi folyamatot summáz. És ez a történelmi folyamat valahol a XIII. században kezdődik, amikor is az országban gyökeret vernek a kunok; a Csertán nemzetség üti fel sátrát ezen a vidéken. Állandó harc, küzdelem, haza- és szabadságszeretet jellemzi ennek a népnek a történetét. A harcos múltban figyelmet érdemel az az időszak, amelyet a munkásmozgalom kibontakozása jellemez. Az őszirózsás forradalom, majd a proletárforradalom már nem éri felkészületlenül a várost és környékének népét. A szabadságra vágyó erők sorai bővülnek a fiatal szovjet államból hazatérő volt hadifoglyokkal, akik látták és tapasztalták, hogyan kell győzelemre vinni a kizsákmányolók elleni harcot. Az országban szinte első mezőváros, ahol — 1919. február 3-án — megalakul a forradalmi erőket tömörítő, szervező, irányító kommunista párt. Március 21-én elhangzik a város színpadán: ,fiijen a Magyar Tanácsköztársaság!". Utána ez is: „Veszélyben a proletárhaza!" Még ezen az éjszakán fegyvert fog sok halasi ember. Később az északi frontról érkezik a hír, hogy a halasi zászlóalj vitézül állja a sarat. Otthon a nép fiaiból alakult városi tanács a város jövőjét körvonalazza: a 112 000 hold szikes, mocsaras határral rendelkező városét. Igyekezett bizony Halas, nagyon is igyekezett, hogy fészket teremtsen a születő új életnek. Igen ám, de jött a megtorlás, a fehérterror. A téglagyár mellett kivégzik a város munkásvezetőit. Az életben maradottakra börtön, száműzetés, negyedszázados rabság vár. Ojból bilincsbe verik a szabadságra vágyó kiskunokat. A láthatatlan béklyó csak 1944. október 30-án oldódik fel: örökre. Új történelmi korszak kezdődik akkor a Kiskunságban. Negyvenhatban a párt már programot terjeszt a város lakosai elé. Mai szemmel ítélve ez a program akkor a jövőt jelentette. A kommunisták már akkor kimondták: a város határának rossz, homokos talaja nem alkalmas gabonatermesztésre, csak a gyümölcsészetnek lehet itt jövője. A programban szerepelt a tanyai emberek életkörülményeinek megjavítása, utak, lakóházak, bölcsődék, napközi otthonok építése, játszóterek létesítése, a városi kórház fejlesztése, a mocsarak lecsapolása, a homok megkötése és még sok más. Akkor a jövőt jelentette, ami ma már élő valóság és szilárd fundamentum a kiskunsági nép boldogulásának. N

em érnék a végére — és ezért inkább bele sem fogok — ha mindazt fel akarnám sorolni, ami az eltelt húsz egynéhány esztendőben itt történt, hogy a jövőről, a nagyszerű tervekről, elképzelésekről, amelyek fokozatosan megvalósulnak, ne is beszéljek. Csak annyit mondhatok, és ezt megint a kiskunsági emberek állították, hogy rövid idő alatt nagyot fordult itt a világ. Sutba dobták a sok ezer vándorbotot. Nincs már gazdája egyiknek sem. A Kiskunságban otthonra leltek a kiskunok. Ez a dolgos, szabadságszerető nép „addig keresi, műveli a szegény föld lelkét, míg gazdagon termővé nem teszi". A föld meghálálja, hu valaki hü hozzá — tartják a kiskunok. És igazukat újból szülőföldjük, a Kiskunság bizonyítja legjobban. SZARKA ISTVÁN