Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-14 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

Gyönge pillanataiban minden újságíró azzal hízeleg magának, hogy az olvasó emlékszik rá, számon tartja írásait, s ha egy derabig nem jelennek meg a cikkek, akkor talán hiányolja is. Énreám épp most szakadt egy ilyen gyönge pillanatom, s az a rögeszmém támadt, hogy az Új Szó nyájas olvasói Dévénytől Homonnáig, sőt Sunáig arról faggatják egymást, hogy vajon miért nem olvasunk már hetek óta valami jó kis londoni marhaságot attól a Sugártól, mi az, talán meghalt, vagy a kezét görcs bántja, vagy netán Angliában néni történik semmi? Éppen ezért magától, csak úgy kéretlenül jött a másik rögeszmém is: meg kellene magyarázni, miért nem írtam olyan régóta. Hát kérem, ha bárkinek hiányoztam volna, őszintén meg kell vallanom, azért nem írtam, mert Angliában semmi igazán nagy dolog nem történt hónapok óta. Nem omlott össze a font sterling (csak lassan, de biztosan inflálj, nem volt se földrengés, se szökőár, nem dőlt össze a rendszer, sőt még a választásokat sem írták ki. Állandósult uborkaszezon — Minden valahol másutt történik: Amerikában, Vietnamban, Csehszlovákiában, Indiában, Kínában, csak éppen itt nem zajlik az élet — panaszkodnak egymásnak hetek óta a kisebb-nagyobb világlapok londoni tudósítói, ha búsan összefutnak egyegy lényegtelen sajtóértekezleten, ahol megint csak valami lényegtelen könyvet, filmet, ötletet próbál eladni valami lényegtelen író, rendező, föltaláló. Az olvasó persze mindezt nem hiszi el, s azt fogja mondani, hogy egy ilyen fontos országban valami szenzáció azért biztosan akadt szeptembertől decemberig. Hát — vakarom a fejemet — ebben bizony van valami, bár Észak-Írország nem tartozik a szorosan vett Nagy-Britanniához. De hiszen a lapok mindennap hatalmas terjedelemben megjelennek, plakátbetűs szalagcímekben harsognak a kajla brit fülekbe valami belföldi eseményt, amiről napokig tartó zajos vita támad, késhegyre mennek a tévé képernyőjén, aztán valami más „nagyhír" jön, és így tovább. Mi volna, ha egyszer részletesen beszámolnék a nagy-nagy angliai szenzációkról? Rajta! Kérjük a biztonsági öveket becsatolni, dohányozni szabad, indulunk. Jönnek a szigetország halálosan komoly témái, úgy, ahogyan Nagy-Britannia 48 millió rendszeres újságolvasója végigizgulta őket. Itt az írás, olvassátok. Csak erős idegzetűeknek! Halomra lövik a paripákat A legnagyobb izgalmat a Daily Mirror egészoldalas, szívszaggató cikke okozta. A lap nem valahol a huszonnegyedik, hanem a teljes első oldalon fölvetette a fontos kérdést: mi történik, óh, mi történik a királynő gyönyörű lovaival, ha megették szénájuk javát és kiöregednek? Talán nyugdíjba küldik őket, hogy csöndes legelészéssel, a dicső napokra emlékezve éljék le hátralévő napjaikat? Szó sincs róla! A haza szolgálatában kiérdemesült pacikat, „akiket" annyi szertartáson csodálhattak meg a tévé-nézők, egyszerűen, csak úgy ukk-mukk-fukk kiselejtezik, golyót röpítenek a fejükbe, húsúkat nyugat-európai vállalkozóknak adják el, akik aztán francia, belga, német Csallóközben a kutyahús vagy a patkányhús evés. fBRRRIJ Ilyesmire csak külföldiek képesek. A fölháborodott közvéleményt végül is azzal nyűg-' tatták meg, hogy a szolgálatra alkalmatlanná vált négylábú obsitosokat önként jelentkező brit honpolgárok fejenként hatvan fontért megvehetik, ha rendes istállójuk van. Ezzel mindenkit sikerült boldoggá tenni: a királynő pénztárosait is, mert sokkal többet kapnak a paripákért, mint eddig; az angol gazdálkodókat is, mert olcsón jutnak még erős lovakhoz, csak éppen a szegény lovacskákat nem, mert a szép, gyors halál helyett most majd évekig húzhatják az igát egy vidéki tenadta nép dühét, hogy Britannia történelmileg megszentelte allegorikus nőalakját, amely a pénzt díszíti, a tervező új felfogásban rajzolta meg: áttetsző fátyolszerű ruhája alatt például jól látni hasának lágy vonalait, sőt kecses kis köldökét is (hallatlan erkölcstelenség! szentségtörés), s kacsójában nem a háromágú szigonyt, a tengeri hatalom jelképét szegezi előre, hanem egy olajágat, a szigonyt pedig csak úgy hanyagul félretette a háta mögé. Egy dühös olvasó így írt: „Nem csoda, hogy a hölgy lábánál heverő álmos oroszlán a füle botját sem mozgatja erre vendéglőkben szolgálják föl lóhússzelet gyanánt, vegyes körítéssel, mustárral. A „nagy leleplezés" után elszabadult a pokol. A többi újság ls bekapcsolódott a vitába, az olvasók dühös leveleket írtak, úgyhogy végül is a Buckingham Palotának visszakoznia kellett: bejelentették, hogy ezentúl nem öldösik le a táltosokat. Ez a vita eltartott körülbelül egy hétig, s a Mirror kiváló lélektani érzékről tett tanúbizonyságot: az angolok elevenére tapintott. Mert minden angol lélek legmélyén két szent és sérthetetlen fogalom tündököl a honfiúi érzelmek oltárán: a királynő és a 16 (némelyeknél fordított sorrendben). A Mirror ügyességét érdemes részletesebben is megmagyarázni. Amikor azt írta, hogy a lóhúst a nyugat-európai szárazföldön értékesítik, külön telitalálatot ért el, hiszen az angol szigetlakó lelkében (tudat alatt, vagy fölött) ott lappang, acsarkodik, suttog vagy üvöltözik az idegengyűlölet, a xenofóbia, a makarónit evő, fokhagymaszagú, békacombot rágcsáló, tisztátlan „bloody foreignerek", ocsmány idegenek ellen. Semmi sem hangzott annyira fölháborítóan, mint az a gondolat, hogy a királynő (I) lovait (Ij francia, vagy olasz idegenek (I

j fogják rágni, nyelni, majszolni, sőt emészteni valahol a kontinensen. Már egymagában a lóhús élvezete is perverz, bűnös gerjedelemnek számít Angliában, mint mondjuk a farmer ostorcsapásai alatt, mígnem valami elhagyott szakadék mélyén fejezik be nyomorult életüket. A hétszögletű pénzdarab A következő hatalmas angliai szenzáció is a szent hagyományok félredobásából, az újításból támadt. Az Angol Bank közölte, hogy az eddigi tízshillinges (azaz félfontos, azaz ötven-újpennys, de ez túl bonyolult) papírpénz helyett ércpénzt fognak verni, s ez a pénzdarab nem kerek, hanem hétszögletű lesz, azért, hogy ne tévesszék össze a kisebb névértékű hasonló érmékkel. A közvélemény már eleve háborodott, mert valami újításról volt sző, de az angol „fair play" sportszerű szelleme megkövetelte, hogy előbb várják meg az új pénz bemutatkozását, mielőtt végleg elítélnék. Hát meg is jelent a hétszögletű micsoda. Tulajdonképpen nem ls csúnya, s a világon ez az első és egyetlen a maga nemében. De micsoda vihar támadt az angol lapokban! Vezércikkek, tiltakozások, karikatúrák, levelek tömkelege látott napvilágot, sőt egy buzgó honpolgár megalakította az Antl-Heptagonális Ligát, magyarul: a hétszög-ellenes szövetséget, amelynek egycsapásra többezer tagja lett a skót felföldektől Cornwall kies partjaiig. Növelte az isa zöldségre, hiszen a büszke állat közismerten húsevő." A fölkorbácsolt szenvedélyek még sokáig dühöngtek, míg végül új szenzáció nem kerítette hatalmába a brit sajtót és hűséges olvasóit. Fülöp panaszkodik Fülöp edinburgi herceg, 11. Erzsébet királynő daliás férje, aki nehezen körvonalazható teendőiért évi negyvenezer font zsebpénzt (turista-árfolyamon másféllmil116 korona) kap a nemzettől, november elején egy televíziós adásban elpanaszolta, hogy a királyi család háztartása nemsokára deficites lesz, nincs kizárva, hogy egy kisebb épületbe kell költözniük a Buckingham Palotából, alighanem le kell mondania a lovaspólózás költséges szenvedélyéről (megint a lovak!), sőt panaszkodott, hogy nemrég el kellett adni f. neje jachtját. Ebből lett aztán csak igazi nagy csinnadratta! Igaz ugyan, hogy Fülöp (neve: Philyppos, azaz: a lovak barátja J kissé „nagyvonalúan" kezelte a tényeket, hiszen a palotát nem a királynő, hanem a közmunkaügyi minisztérium tartja fenn, s például tavaly 985 ezer fontot költött rá, az sem egészen stimmelt, amit a yachtról mondott, hiszen csak egy kisebb hajót adtak el, míg a Britannia nevű állami luxusyachtot (tőkeértéke 2,25 millió, évi üzemköltsége 307 ezer font) továbbra ls a hadügyminisztérium tartja fenn Erzsébet számára az adófizetők pénzéből. Mindez igaz, de ha Őfelsége férje panaszkodik, akkor a jámbor britek többsége nyomban hajlamos megfeledkezni bérbefagyasztásról, az árak drágulásáról, arról, hogy Jacknek nem bírták megvenni az új cipőt, Jill nem kaphatta meg az őszre beígért maxi-kabátot, és a postás mindig újabb és magasabb összegű számlákat kézbesít... Hihetetlen, de igaz, hogy a londoni dokkmunkások, akik alig két éve még hetekig sztrájkoltak egy-két shilling béremelésért, most gyűjtést rendeztek a kiskocsmákban, hogy Fülöp tovább lovaspólózhasson! Igaz, hogy a buzgó atyafiak szóvivője négyszáz fontot akart öszegyűjteni, s alig tizennégy font jött végül össze (a dokkmunkások nem mind estek a fejükre), de a tény tény marad. A pénzt el is küldték a hercegnek, s közben a királynő is kapott pár száz utalványt, főleg öreg nyugdíjas mámiktól; az átlag összeg egy font alatt volt. Minthogy annyira azért mégsem megy rosszul a famíliának, az utalványokat udvarias levél kíséretében — egytől-egyik visszaküldték. Meg kell a szívnek szakadni A lapok viszont megírták, hogy bár a királynő állami „fizetését", az évi 475 ezres úgynevezett civillistát 1952 óta valóban összezsugorította az infláció, azért Erzsébetnek még van mit aprítania az óborba. A mesés királyi magánvagyon pontos méreteit senki sem ismeri, de óvatos becslés szrint hatvanmillió font körül jár. A koronás hölgyé az ötvenmillióra értékelt, de tuajdonképpen felbecsülhetetlen királyi festmény-, rajz- és szoborgyűjtemény, a kb. 900 darabból álló fantasztikus gyémánt-, igazgyöngy- és aranykollekció, amelybe beletartoznak a világ legnagyobb brilliánsai, no meg a földkerekség legértékesebb bélyeggyűjteménye, amely legalább egymillió fontot ér. Ám az angol honfiak nagyrésze készséggel elhitte, hogy a felséges család kénytelen összehúzni a bíbornadrágszíjat... Aztán jöttek más és más szenzációk, parázs viták, elsőoldalas szalagcímek, de inkább hagyjuk abba, mert — azt hiszem — a nyájas olvasónak elég baja van ezek nélkül is. Tulajdonképpen az angol átlagpolgárnak is éppen elég baja van, dehát mire való a híres brit sajtó, ha nem arra, hogy a lovak, a királyi család, a hétszögletű pénz és a többi csacskaság részleteit fölfújva elvonja például a dokkmunkás figyelmét a hétköznapok szürkeségétől, az emelkedő áraktól, az igazi nagy problémáktól? Hát így állunk, ezért nem írtam egy-két hétig. Ezúton kérem szíves elnézésüket.