Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-09 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

Dovzsenko időszerűsége Alekszandr Petrovics Dovzsenko rendkívüli sokoldalú egyéniség. Eizenstein és Pudovkin mellett kora legjelentősebb szovjet rendezője. Munkásságának legjelentősebb része a némafilm korszakára esilc. Tanító, népművelő újságíró, diplomata, majd filmrendező. A festészet és irodalom iránti érdeklődését egész életében megőrizte. Az alábbiakban Karcsai Kul csár Istvánnak a Filmkultúrában közölt tanulmánya alapján be mutatjuk olvasóinknak a nagy szovjet rendezőt: Hajlamosak vagyunk sok mindenről azt gondolni, liogy napjaink leleménye. Ilyen felfedezése a közelmúltnak a ^szerzőt film", meg a „camera stylo". Pedig ™a visszalapozunk a filmművészet történetében, jó néhány „szerzőt", a kamerát tollként kezelő, sajátos világú, öntörvényű művészt találunk az elmúlt évtizedek rendezői között. Ezek sorában is egyik legvonzóbb, legérdekesebb egyéniség Alekszandr Petrovics Dovzsenko, akinek eszköztárában ott van az ecset és a toll, de aki mégis filmen alkotta legjelentősebb műveit. A társadalmi mondanivalót szinte sejtjeiben érző, bámulatos asszociációs képességekkel rendelkező, látomásokban élő művész volt, korunk egyik legmodernebb lángelméje, élete mégis bürokratákkal, szolgalolkű kritikusokkal, karrieristákkal, a kulturális politiku torzulásaival való küzdelemben őrlődött fel. De a művek élnek, és hatásuk egyre tovább gyűrűzik, megtermékenyítve és gazdagítva az egyetemes filmművészetet. Harminckét éves, amikor 1926-ban először kerül kapcsolatba a filmmel. Micsoda korszak, micsoda évek, milyen élmények, melyeket eddig átélt! Mert élményeket kínált a kor, és Dovzsenko fiatal hévvel sietett eléjük. Falusi tanító, biológus, forradalmár és az intervenciós háborúk katonája,• hivatásos népművelő, majd váratlanul diplomata Európa közepén fés ugyanakkor egy neves berlini expresszionista képzőművész növendéke), festő és plakátrajzoló, karikaturista és hírlapíró. Harminckét éves, amikor úgy érzi, megtalálta legigazibb kifejező eszközét a filmben. Már túl van az ifjúságon, de a fiatal évek kereső, változatos korszaka nem volt elveszett idő művészete számára. Sokszoros kamataival ott él élménnyé sűrűsödve a megvalósuló filmekben, és ott élnek a még korábbi évek, a gyerekkor felejthetetlen tájai is. Saját világát, egyéni élménykörét általános érvényűvé tudja emelni filmjeiben, a naivnak tűnő hasonlatok egyszerre távlatot kapnak, a költészet összefonódik a filozófiával, a társadalmi mondanivaló igazságával. Talán egyetlen tökéletesen harmonikus műve A föld. Költői világa, atmoszférateremtő ereje, festői szemlélete itt teljesedik ki valóban tökéletesen és megismételhetetlenül. A film utolsó képsorai szinte összefoglalják ezt a stílust és mondanivalót. A pompázóan gazdag gyümölcsösön nyitott koporsóval átvonuló temetési menet, a szörnyű valóság ellen minden porcikájával tiltakozó, meddő vágyában meztelenül vergődő szerető bevillanó képe, a fejét őrjöngve földbe fúró gyilkos kulákfiú, a vajúdó terhes nő, a gyászt elmosó, életet adó nyári zápor nagyszerű és nem avuló képi szimbólumokban egyesítik Dovzsenko gondolatait életről, halálról, a természet és a társadalom mozgásáról, a halál felett diadalmaskodó, mindig megújuló emberi életerőről. Ez a film valóban időtálló, tökéletes műremek. A többi filmjében már inkább viaskodik az anyaggal, sokszor csak részeredményeket ér el, de mindig újat keres, szüntelenül kísérletezik. „Nem törekszik semmifajta formai egységre, sőt a legkülönbözőbb' módszereket használja fel, köztük olyanokat is, amilyeneket filmen addig még sohasem lehetett látni" — írja Jav Leyda az Arznnál-ról, amelyről Dovzsenko maga vallotta, hogy „elég anyag van benne öt vagy hat film számára". Ezt az Izgalmas kísérletező kedvet, a groteszk és a tragikus egyesítését találjuk meg az Iván-ban is. Kemény, éles eszközökkel is tud dolgozni ez a szenvedélyes lírikus, a népköltészet szimbólumvilágát ötvözi az expresszionizmus eredményeivel. A képsorok közötti bonyolult kapcsolatok, a pszichológiai ábrázolásra való törekvés, izgalmas fel-felvlllanó képel pedig mór napjaink legújabb filmművészeti eredményei felé mutatnak. A Scsorsz hömpölygő képsorait, pátoszát pedig a személyes élmény átéltsége, melege hitelesíti. Mi tesz jelentőssé egy alkotót? Többek között — és talán elsősorban — saját tapasztalatai, átélt emlékei, élményei őszinte kifejezése, a megismételhetetlen, öntörvényű világ. Dovzsenkónál ezeknek mindenesetre döntő jelentősége volt, amint erről személyes vallomásai, naplójegyzetei, önéletírásai is tanúságot tesznek. Sokszínű, megragadó ós tanulságos az az életpálya, amely ezekből a prózai írásokból is elénk tárul. Dovzsenko Önéletrajz-ából jelentős, tudatos alkotó képe bontakozik ki. „Filmjeim tele vannak elválással, búcsúval. A hősök elbúcsúznak egymástól, sietnek valahova messzire, előre, egy másik, új élet felé, ami ismeretlen bár, de bizonyára jobb, mint az eddigi. Futtában, sietve vesznek búcsút, s ha már elvál-. tak egymástól, vissza se néznek, nehogy a szívük megszakadjon. Akik maradnak, sírnak. Mint az én anyám. Dalra született, a sírás mégis egész életén át elkísérte. Így hát az élet és a halál kérdései határozták meg gyermekkoromat, kihatva egész későbbi életemre és áthatva alkotóművészetem legkülönbözőbb ágait. Ezért homályosította el mindig az anya szere- ., pe amúgy is kevés nőalakjaimat. A föld című filmemben nagyapót az én megboldogult jóságos nagyapámról, Szemjon Taraszovicsról, a becsületes, derék fuvarosról mintáztam. Neki köszönhetem, hogy filmjeimben olyan szeretettel ábrázolom a nagyapókat. A gyermekkor emléke ez. Az én filmjeim nagyapói magukba sűrítik az Időt." Igen, a gyermekkor! Ide kapcsolódik a természet megismerésének és megszeretésének alapvető élménye, a Gyeszna-parti rét, a vérbe, , idegekbe felszívódó táj, mely évtizedek múlva újra felbukkan a filmekben, elsősorban a felejthetetlen Föld-ben. A táj, a gyermekkor, nagyapó újra és újra feltűnő alakja, az embe- i ri tulajdonságokkal felruházott állatok, az . egész életre kiható benyomások kapcsolódnak , ehhez az időszakhoz. De minden alkotásra ez t az átélt hitelesség, az élménykör igazsága jel- J lemző, egészen, lényegében utolsó jelentős művéig, a Scsorsz-ig. Az Önéletrajz-bau is ott találjuk a vallomást: „1918—20-ban a Vörös Hadseregben szolgáltam mint önkéntes, Scsorsz hadosztályában." Innen a hitelesség, • mely azonban soha nem vált földhözragadt naturalizmussá, hiszen az életanyagot egy köl- f

:| tő szűrte át különös, érzékeny egyéniségén, egy poéta, akinek eszköze a mozgókép volt. Nem közhely, vagy túlzó lelkesedés ilyesmit leírni Dovzsenkőval kapcsolatban, mert ez volt sajátos művészi tartása. „Műfajilag a filmköltészet művelői közé sorolom magam" — írja 1954-ben. Ez a szenvedélyes művész, amikor nem dolgozhatott a kamerával, „mert a filmrendező számtalan, elgondolásaitól független tényezőnek van kiszolgáltatva", tollal folytatta ugyanannak a mondanivalónak a közlését, önéletrajzában azt írja, ha módjában áll keményen tanulni, tehetségét művelni, jobb festő válhatott volna belőle, mint filmrendező. Ezt nem tudhatjuk, de hogy kiváló prózaíró volt, azt A varázslatos folyó c. önéletrajzi ihletésű elbeszélése bizonyítja. Egyéni, érdekes prózájában is az a világ bontakozik ki, mint filmjeiben. Születés és halál magától értetődő örök körforgása, állatok és növények együttlélegzése az egész természettel, káromkodó és imádkozó csodálatos öregek, koldusok, parasztok és pópák adják meg ennek a prózánál? az alap hangját. Ami a Naplójegyzetek-ben megragadó, életigenlő vonás, az Dovzsenko művészi magatar tása. Egyik sorában még saját sorsán kesereg, bibliai átkokat szórva szűkagyú naplopókra, karrieristákra, bürokratákra, élete tönk retevőire, de a következő sorban már valamelyik tervét vázolja fel, sőt valósítja meg, azon nal cselekménybe szőve, párbeszédbe rendezve egy-egy ötletét, mondanivalóját, film-, regény-, vagy színdarabtervét. Ez az örök készenlét, ez a lázas figyelem, a változó világ megragadására mindig kész szellem párosul a művész jogos öntudatával. „Ha egy író ír, a legrangosabb politikusokkal kell egyenrangúnak éreznie magát; egy író nem parancsvégrehajtó, nem is iskolásgyerek." Dovzsenko művészi végrendeletének is felfogható mondatait két héttel halála előtt mondta el egy konferencián: „Állandóan attól rettegünk, hátha nem értenek meg bennünket, | és emiatt örökké a kicsinyes méricskélés, a közérthetőség jelszavának hálójában vergődünk. Mindent kilúgozunk, túlegyszerűsítünk, népszerűsítünk egy általunk elképzelt primi- ' tív néző számára. Azoknak, akik azt mondják nekem, hogy a nép nem érti a filmjeimet, azt válaszolom: akit maga képzel népnek, az talán nem érti, de akit én ismerek, az igen." • ALEKSZEJ SZALTIKOV Az igazgató című filmje a balti flottának arról a matrózáról szól, aki az első szovjet autógyár igazgatója lesz később. A film főszerepét Jevgenyij Urbanszkij alakította eredetileg, de a felvételek közben tragikus hirtelenséggel meghalt egy közép-ázsiai sivatagban. Most újrakezdik a felvételeket, a címszerepben Nyikolaj Gubenkoval. • AZ 1905 ÖS SZEVASZTOPOLI FELKELÉSNEK állít emléket a hősi halált halt Pjotre Schmidt hadnagy hátrahagyott levelei nyomán Jevgenyij Matvejev színész rendező, Egy regény — levelekből című filmjében. • Alekszandr Koszacsev Lenin és Krupszkája alakját állítja az Örökre együtt című film központjába, melyben a forradalom és szerelem örök témájáról igyekszik újat mondani a fiatal rendező. Nemrégen került vászonra a Téma egy kiseb]? elbeszéléshez című szovjet-francia koprodukciós film, mely Csehov életéről szól. Rendezője: Szergej Jutkevics. A színes film az író egyetlen napját eleveníti fel, 1896. október 17-ét, amikora pétervári Sándor Színházban a premieren megbukott a Siráiy című darabja. Az író a filmben elmondja, hogyan irta meg darabját, mennyire szerelmes volt Mizinova tanítónőbe, akit Marina Vlady, a világhírű francia filmsztár alakit. Csehovot Nyikoláj Grinyko játssza. A felvételen: a film két főszereplője. Shakespeare művei évek óta foglalkoztatják Grigorij Kozincevet. Megírta a „Kortársunk Shakespeare" című könyvet és elkészítette a „Hamlet" híres filmváltozatát. Shakespeare-hez való hűségét bizonyítja Kozincev legújabb filmje, a „Lear király" is, melyet most forgat a Lenfilm stúdióiban. — Nem az a célom, hogy folytassam és továbbfejlesszem ama koncepciót, amelyre a „Hamlet" filmváltozata épült — mondotta a rendező. Az új adaptáció nem fejleszti tovább azt, amit korábban már sikerült megtalálnom. Új értékeket, új alkotó távlatokat keresek. A legnehezebb feladat az, hogy a film eszközeivel érvényre Juttassam és bemutassam — nem magát a cselekményt —, hanem az eredeti mű egész bonyolult filozófiáját és költészetét, megtaláljam e nagy irddalmi alkotás legadekvátabb, legplasztikúsabb filmbeli formáját. Röviden: orosz „Lear király" lesz ez a film. Orosz lesz már csak azért is, mivel Borisz Paszternak fordítását használtam fel és ez a fordítás egyáltalán nem szolgai, pontos átültetése a shakespeare-i snövegnek, hiszen a költő a mai orosz beszédnek megfelelően — mindenféle stilizálástól, archaizálástól mentesen — alakította át Shakespeare költészetét. — Nagy örömmel dolgozom együtt nemcsak Jurij Jarvettel, aki Leart alakítja és akiben nagyon hiszek, hanem az egész gárdával. A filmben több balti ország színésze szerepel, hiszen az ő arctípusaik állnak a legközelebb az én elképzelésemhez. — Legközelebbi munkatársaim gárdája alig változott. Azokkal dolgozom most is együtt, akikkel nagyszerűen megértjük egymást. A zenét Dmitrij Sosztakovics komponálta, a díszleteket és jelmezeket Jevgenyij Enej és Szuliko Virszaladza tervezte — mondotta a készülő filmről Grigorij Kozincev.