Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-09 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

Hernádi Gyula (MN Szorított sziklatömbök, meghatározhatatlan alakzatok. Fák mozognak a megbontott szélben, a hajnal egyfelé tartó sávjaiban házak rajzolódnak vízszintes lapokra, lassan lejeié húzódnak, körülkerítik, megfogalmazzák a völgyet, a várost. Elvékonyított lehetőség a környék, a kövek, a bevésett padok, a köd a Duna felett, a feltérképezett utak. A Gellért-fürdő előtti kis téren magomobil áll. Derékszögben egymáshoz illesztett, barna alkatrészei a kihagyásos beszéd modelljeként állnak össze. Hirtelen szakadnak fel a hangok a reggeli hártyák alól. Feros, ellenzős sapkájuk elkapkodott, gyűrött. Háttal ülnek egymással, a padlót nézik, szótlanok. A házak elhúzódnak a parttól, az autó elhagyott, üres szakaszhoz ér. Lassít, megáll. Zöld, félmagas dombok ereszkednek a folyóhoz, kinyújtott, erőszakolt rét vezet vissza hozzájuk. A kocsiban ülők nem mbzdulnak, várnak. A hadnagy dúdol. Hirtelen elhallgat. Távol, a város felöl másik autó tűnik elő a szakadozó ködben. Lassan közeledik, megáll előttük. A sofőrülésen bőrmellényes fiatál katona ül, fején Bocskay-sapka. Tiszteleg. Őszülő hajú százados ül mellette. A katona kinyitja az ajtót. A százados kiszáll a kocsiból. Kezén fehér kesztyű, bőraz arca. Erős száj, vékony, fehér orr, bedagadt szemek, két függőleges ránc. A másik halott rövidebb, kényelmesebben ki lehet hozni. Barna ruháján, a hasa táján két fehér mészfolt világít. Nevetségesen lazák a mozdulatai. Lehelyezik a kövezetre. Csúcsíves arc, homlokán rózsaszín szalag, kalap nyoma A két férfi megáll, vár. A százados apró kézmozdulatokkal indítja utasításait. Magához inti az idősebbiket. Rámutat a szürkeruhás halottra: — Vegye kl a tárcájátI — mondja hangosan. A férfi lehajol, benyúl a halott zakójának külső zsebébe. A százados rákiált: — Ne ott, u belső zsebében! A férfi kiveszi a tárcát a bel<gyelmezetlen interferenciarendszer. A magomobil sofőrülésen bőrmellényes fiatal katona ül, fején Bocskay-sapka. Begyújtja a motort, a kocsi elindul. A rakparton rohan az autó. A sofőr mellett fiatal, fehérkesztyűs darutollas-sapkás hadnagy ül. Énekel. A szöveg érzelmes, bután csendes: „Gyönge Violának letörött az ága ..." A sofőrülést üvegfal választja el az utasfülkétől. A Duna emelt szintje domborúan, vastagon csúszik a partfalak között. A víz hajlított, megformált/ apró távoli hullámai folyamatosan ütköznek a száguldás szakított egymásutánfához. A sofőr arca élénk és egyforma. A hadnagy kimosott, száraz vonásain elhajlik a világosság, énekel. Hátul, az utasfülkében szőke, szabályos arcú főhadnagy ül, az ő fején is darutollas sapka van, fehérkesztyűs jobb kezével megtámasztja állát, kifelé néz. Jobbra, a túlsó parton a köd alá terítve, egyenetlenül, csipkés csendjébe keverten áll a Parlament. A főhadnagy előtt, a kocsi padlófán két férfi kuporog. Középkorúak, munkásruháfuk pokabátjának övén aranyozott csat, darutollas sapkáján aranyozott gomb világít. Odalép a várakozó autóhoz, érintőlegesen üdvözli a két tisztet, azok hangtalanul viszonozzák üdvözlését; ülve maradnák, nem mozdulnák. A százados hangja kemény, síkos. A két kuporgó férfihoz fordul: — Szálljanak ki! —• mondja és ellép az autótól. A két férfi lassan, gémberedett mozdulatokkal kúszik le a kocsiról. A százados saját autójára mutat: — Menjenek oda, hozzák ki őket! Az idősebb férfi, mintha gondolkodnék. Egyetlen másodperc. Elindul a fiatalabbik után. Kinyitja a magomobil hátsó ajtaját. Két holttest fekszik az utasfülke padlóján. Nem látja az arcukat, figyel, szelvények mentén megy előre aztán megfogja a közelebb fekvő halott lábát. A fiatalabbik a karjait kerest meg, előrehaflítják, öszszehúzzák, kierőszakolják az autóból, leteszik a kőre. Szürke civílruha van rajta, bál lábán sáros a ctpő, nyákkendője elfordult. Előtűnik, felnyomódik sö zsebből. Ezüst cigarettatárca. Tartja a kezében. A százados ismét parancsot ad: — Tegye vissza! A férfi lehajol, visszateszi a tárcát a zakó belső zsebébe, aztán felegyenesedik. Némán áll. A százados most a fiatalabbikhoz fordul, a másik halottra mutat: — Vegye ki az óráját! Az órazsebben van! A fiatalabbik férfi négykézlábra ereszkedik, megkeresi, kiveszi az órát. Vastagfedelű ezüstóra. Tartja a kezében, felnéz a századosra. — Tegye vissza! — hangzik a parancs. A férfi vigyázva visszateszi az órát az órazsebbe, aztán ő is feláll. A százados figyelmesen nézi a halottakat. — Tapogassák végig őket! — fordul a két mereven álló férfihoz. — Az arcukat, a nyakukat, a ruhájukat. Tétován, lassú mozdulatokkal hajtják végre az utasítást, végigtapogatják a két halottat. A százados hidegen nézi őket. Türelmetlenül mondja: — Elég! Szálljanak be! A két férfi visszakuporodik a főhadnagy lábához. A százados szótlanul elbúcsúzik tiszttársaitól, visszaül a kocsijába. Mindkét magomobil elindul. A két halott a part kövezetén fekszik, karjuk játékos tehetetlenséggel lóg a víz fölé, világosan, egyértelműen mozdulatlanok. Az elhagyott rét átfordul, eltakarja őket. A szűk pesti utcákon lassan megy a két autó. A házak takart formái előhúzódnak, a hajnal tapogató, süllyedő sugárzása vigyázva próbálkozik. A százados felemeli a karját, a hátsó kocsi felé int. A hadnagy észreveszi, érti a jelzést, megfordul, tenyerét az utasfülkétől elválasztó üveglaphoz szorítja, ujjait vízszintesen mozgatva továbbítja a parancsot a főhadnagynak. Kinyílik az utasfülke ajtaja, s a két munkaruhás férfi puhán az utcára esik. Az autók gyorsítanak, befordulnak a Szegély utcába, eltűnnek. A két férfi lassan feláll. Bizonytalanul, zsibbadtan, imbolyogva indulnák el egymás mellett. Az idősebbik megfogja a másik vállát, maga felé fordítja: — Hazamegy? — kérdezi. — Igen. — Megint jönnek. — Akkor is. — Gyerek? — Asszony. — Menjen. Tudja a címet? — Tudom. — Mindent el kell felejteni. Meg akarják ... — Nem tudják. — Mindent meg lehet. — Mennem kell. — Tudja a címet? — Tudom. — Bántják az asszonyt? — Nem tudom. — Menjen a Körtelkl utcába. — Hazamegyek. — Jó, menjen. Majd én elmondom. — A barnaruhás óráján hátul két B-betű volt. Mondja meg. — Ne menjen haza. — Ott ts megtalálnák. — Nem találják meg. — Messze van? — Messze. — Maga is odajön? — En is odamegyek. KUIMVITIVKAIV (1919 NOVEM6ER) V. Sevcsenko: Eskü (A Vietnam győz című sorozatból, linómetszet, 1967). k ilenceves az ember A'kertnek szinte minden zugában vendégeket lehetett látni. Csak Vászjával nem törődött senki, céltalanul, szomorúan mászkált össze-vissza. Bámészkodott, és különösen a férfiakat irigyelte nagyon. Mert valamennyien felnőttek voltak, nagy hangon társaloghattak, nevethettek a vicceken, bort ihattak, és nem botlottak meg semmiben sem, ha Tányát megpillantották. Kosztya bácsi, a legvidámabb vendég egyik asztaltól a másikhoz vándorolt, s mindenütt szívesen látták. Mindenki ezt hangoztatta: - Csak egy kupicával, Kosztya bácsi I - Velünk is igyál, Kosztya bácsi I Mintha senki sem tudott volna meglenni vörösszőrű melle, és szivacspuha, húsos orra nélkül. És Kosztya bácsi most hirtelen észrevette Vászját: - No, hát te miért nem iszol egy kis bort? - kérdezte tőle. - Nekem nem lehet, - felelte Vászja. - De játszani csak játszol? Derék fiú vogy! No, gyere, játszunk okkor egy gorodkit. Vászja gyorsan összeszedte a fűben szerteszét heverő figurákat, és hamarosan szerzett egy nagyszerű botot is. Kosztya bácsi megköpte a markát, sóhajtott egy hatalmasat és célzott. Vászja önkénytelenül is hunyorított, és elképzelte, hogyan ugranak majd szanaszét a bábuk. De nem hallotta sem a botsuhogást, sem azt, hogy az ütő bizony elég távol esett a fűbe a figuráktól. - Az ördögbe! - szólt dühösen Kosztya bácsi és egy másik dobó botot vett fel. De ez meg magasan a bábuk fölött repült el, s azok helyett egy csomó sárgarépát röpített széjjel. — Most már én dobok! - kiáltotta örvendezve Vászja. De még céloznia sem sikerült, annyira égette a vágy, hogy Kosztya bácsit legyőzze. A dobás nem sikerült. Mélyen elpirult. No, majd a másodikI Fogcsikorgatva célzott, elröpítette a botot, s a bábuk nagy ívben repültek szét a levegőben. Győzelmesen, boldogan tekintett körül, de Kosztya bácsi már eltűnt. A fenyves felé tartott. Vászját látszólag nem bántotta a dolog. Különböző figurákat épített a bábukból ,s majd egy dobással szétverte őket, s egyszer csak ének ütötte meg a fülét: „Hegyek völgyek között zakatol a vonat, én a legszebb lányok közül téged választalak ..." A felnőttek éppen úgy játszottak, mint a gyerekek. Kézenfogták egymást, s táncolva lépkedtek körbe-körbe. Vászja is rögtön ott termett és velük énekelt. De egyáltalán nem tudta elképzelni, hogy mi is lehet olyan érdekes a felnőtteknek ebben az unalmas játékban. De ni, alighogy elhangzik a „téged választalak", a csapott vállú vendég, aki a kör közepén áll, odamegy Óljához, beviszi a körbe, forog vele, majd megcsókolja. Aztán pedig Ólja csókolja meg a gazdaasszony testvérét, aki mindaddig maradt a körben, amíg csak meg nem csókolta a háziasszony. Ekkor látta meg Ólja Vászját. Kézenfogta és a játszók közé vezette. — ... zakatol a vonat... — énekelte nagyon lelkesen Vászja. S ahogy változtak a körben állók, Kosztya bácsinak egyre jobban vörösödött az arca, meg az orra, hiszen majdnem mindenki őt fogta kézen, és vezette középre. Csak Vászja állt ott érintetlenül, mert őt nem választotta senki. Szomorú lett a hangja, ahogy szinte kérlelve énekelte a többieknek: „ ,.. téged választalak .. No, most Tánya választ. Vajon kit? Biztos, hogy Kosztya bácsit. Csak hadd válassza! De egyszer majd Vászja is lesz felnőtt. Az ám, és akkor neki is olyan zömök alakja, bolyhos melle, húsos orra lesz, és bort fog inni, meg gorodkit játszani, és tetszeni fog az üdülőknek. De nini, mi történt? Nem hisz a szemének. Valami csodás, üde, aranyos teremtés áll eléje, eltakarva előle az egész világot. Két apróka bársonyos kéz fogta át a nyakát. Tányát látta maga előtt egy pillanatig: napégette arcát, orrcimpáján a két szeplőt, tiszta homlokát, fekete tűzű szemét. Hogy aztán később mi történt, Vászja nehezen tud visszaemlékezni rá. Bizonyára a kör közepére tuszkolták, s megindult körülötte az embergyűrű, melyből a gazdasszony lila színű ruhája villogott ki a legjobban, és lehet, hogy őt is választotta, mert ez volt a legszembeötlőbb szín. Aztán kilépett a körből, és úgy indult el valamerre, mint a vak. Sokáig járkált a mocsár körül, míg végül egy tuskóra ült és elkezdett sírni. Sírt, mert most nem érzett mást, csak azt, hogy milyen gyönyörű is az élet, hogy milyen bonyolult és rövid, és neki, aki már teljes kilenc évet leélt, nem sok maradt belőle. S már nem tudja majd megragadni, nem tudja megismerni azt a váratlanul érkező, óriási és hátborzongató valamit, amit talán úgy hívnak, hogy boldogság. KRECSMÁRY LÁSZLÓ fordítása