Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-09 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

Az orosz művészek, akik ebben az időben jórészt keresték alkotómunkájuk célját és értelmét, most teljesen új helyzetbe kerültek. Jó értelembe véve meg kellett „emészteniük" a szemük előtt lezajló történelmi V. I. Muchin: A forradalom tüze (1922) mmár több mint fél évszázad telt el a pétervári történelmi események óta, melyek alapjában megváltoztatták az európai viszonyokat, s egyben a kapitalizmus talaján született új osztály, a munkásság első hatalmas frontáttörését is jelentette. A társadalomban végbemenő minőségi változások nem hagyhatták érintetlenül a felépítmény egyes ágazatait, így többek között a művészetet semElső meggondolásra eléggé ellentmondónak tűnik épp a háborús szenvedések, a pusztítás és nincstelenség időszakában művészetről beszélni, amikor Európa csaknem valamennyi országában — és a cári Oroszországban különösképpen — a lenni vagy nem lenni probléma ütötte fel fejét a lehető legkegyetlenebb formájában. És mégis: amint elhallgattak a fegyverek, a halhatatlan művészet újra helyet kért, hogy száműzze az embertelenséget s felébressze a humanizmust és az emberi szépérzéket. Az Októberi Forradalom felkészületlenül érte az orosz művészetet, s ez természetesnek mondható. Ugyan itt is, akár az orosz társadalomban, döntő változások érlelődtek, de ezek csakis a társadalom felől jelentkező impulzusok következtében nyerhettek megoldást. Századunk elején Oroszországban is talajra találtak — tegyük hozzá, sajátos talajra — azok a különböző művészi irányzatok, melyeket leggyakrabban avantgardemozgalomnak szoktunk nevezni. Az orosz irodalomban ebben az időszakban a szimbolizmus és ezt az irányzatot követő akmeizmus, valamint a legizmosabb csoportosulás, a futurizmus képviselői jelentkeztek. Ugyanígy Európa festészetében jelentkező erőteljes hullámverésben is voltak kimagasló orosz egyéniségek, többek között a Blauer Reiter művészcsoport egyik tagja, V. Kandinszkij, aki a tárgy nélküli festészet jelentős művelője és teoretikusa volt, továbbá A. Javlenszkij, M. Verevkin és természetesen M. Chagall. Az új zenei kifejező eszközök kísérletei terén pedig I. Sztravinszkij és S. Prokofjev tevékenysége jelentős. Mindannyian kapcsolatban voltak a nyugat-európai av^ntgarde-irányzatok képviselőivel, sőt csaknem valamennyien hosszabbrövidebb ideig külföldön — elsősorban Párizsban és Münchenben — éltek. Űk is osztoztak a kortárs-művészek szorongó érzéseiben, ők sem találták helyüket a túltechnizált, elidegenedett társadalomban. A nyugat-európai országokban ekkor következett be az a tragikus szakítás, amely a művészek és közönség útjait végképp kettészakította és a művészeket a különböző „szabad" formai kísérletezések felé sodorta. Igaz, ez a szétválás csak átmeneti lehetett, mert a tartósan elszakított kapcsolat azt jelentené, hogy a művészet elveszítette elsődleges küldetését. Itt szükséges azt is megjegyezni, hogy amint azt már említettük — a neves orosz művészek gondolat- és érzésvilága más európai művészekéhez hasonló volt, de tartalmazott sajátos jegyeket is, melyek jórészt Oroszország gazdasági elmaradottságából, valamint a cári önkényuralom viszszásságaiból fakadtak. MEZSGYÉJÉN ÜJ KORSZAK Természetesen korántsem ilyen egyszerű a századeleji szovjet művészet történelme. Tudjuk azt is, hogy minden leegyszerűsített magyarázat a vulgarizálással jár együtt, mégis úgy érezzük, sikerült felvillantani azt a légkört, amely e művészet területén a század elején uralkodott. Ilyen körülmények között lép végérvényesen a történelem porondjára az első munkáshatalom, amely az 1905. évi „véres főpróba" után a világ egyhatodán kezébe vette a politikai hatalmat. E rendszer fő célkitűzése a dolgozó tömegek felemelése volt, nemcsak szociális, gazdasági, hanem kulturális téren, jčppen ezért közvetlenül a forradalom győzelme után, párhuzamosan a gazdasági intézkedésekkel, konkrét lépéseket tettek a kulturális tevékenység megindítására is. A Népbiztosok Testületének első határozatai között szerepel ez az irányelv: „A kultúra az új koncepció értelmében fokozatosan olyan intézménnyé válik, amely sajátos eszközeivel segít a szocializmus építésében." Lenin már évekkel ezelőtt (1905ben) világosan és félreérthetetlenül megfogalmazta az új pártos irodalommal összefüggő elveket. Kifejtette, hogy minden irodalom nemcsak gazdaságilag, hanem eszmeileg is függött és függ az adott társadalomtól, tehát akarva, akaratalanul tartozik valahova, s bizonyos értelemben pártos. Ezzel párhuzamosan a következőkre figyelmeztet: „Az irodalomban ... föltétlenül szükséges nagyobb és szabadabb teret biztosítani az egyéni kezdeményezésnek, az individuális hajlamoknak, a szabad gondolkozásnak. Nem lehet a pártos irodalmat mechanikusan azonosítani a pártmunka más részeivel". De ugyanakkor rámutat arra is: „A társadalomban élni és elfordulni e társadalom problémájától nem lehet". eseményeket, amelyért a legtöbben harcoltak, várták ennek eljövetelét, s mégis a valóság egy ideig elnémította őket. Ugyanis ez a társadalmi változás a művészetre is óriási feladatot szabott, hiszen az elkövetkezendő alkotásokat a más forma mellett új tartalommal kellett felvértezni. A kor egyik esztétikusa és kultúrpolitikai vezetője, A. Lunacsarszkij írja: „A jelenünk nagy korszak, az egyik leghatalmasabb, melyet az emberiség történelme ismer. A leghatalmasabb átalakulás időszakát éljük. Minden erőnket meg kell feszíteni, hogy elvégezzük azt a feladatot, melyet a történelem ránk rótt. A mi művészetünk nem akarhat mást, mint azt, hogy jótékony hatásával elősegítse a harcok és az újjáépítés eredményes menetét". Ezek a szavak a kezdeti időszakra vonatkoznak, amikor a külső harcok után a belső konszolidáció következik. De még ezt a programot sem lehetett zavartalanul megvalósítani, hiszen a fiatal szovjethatalom minduntalan fegyveres harcra kényszerült a külső és belső intervenciók ellen. Ennek ellenére a szovjet művészetre hatalmas munka hárult. A költők jelentkeznek először, hogy kifejezzék az új társadalmat építő ember érzésvilágát. Még a neves szimbolistát, A. Blokot is megragadja ez a légkör és megírja „Tizenkettő" című eposzát, melynek témáját a forradalomból meríti. Hallatják hangjukat a futuristák is, többek között az újszerű költészet „tamburás hadnagya", V. Majakovszkij. Egyre erőteljesebben jelentkeznek a proletárköltészet képviselői is. Felkarolják a képtárakat, múzeumokat és a könyvtárakat, s közkinccsé teszik az elmúlt századok értékeit. A neves festőművész, V. KandinszkiJ lett a képzőművészeti múzeumok igazgatója és ő vezette a képtárak újjászervezését. A korszerű építkezés vívmányait felhasználva' néhány új színházterv is elkészül, amely azonban az intervenciók miatt csak részben valósult meg. Az új képzőművészeti alkotásokról az erő és elszántság sugárzik. Nem szeretnénk túlzásba esni, azért nem állítjuk, hogy ez az „átalakulás" minden művésznél zökkenőmentesen ment végbe. A lenini politikát dicséri, hogy a kedvezőtlen kül- és belügyi helyzet ellenére rendkívül türelmes volt a művészekkel szemben. Kivárta, amíg a vívódások után önszántukból és meggyőződésből állnak a szovjet hatalom oldalára. Csak azoknak a törekvéseknek vetett gátat (szmenovechovisták), amelyek kimondottan államellenesek voltak. A húszas években már megszületnek a szovjet irodalom első kiemelkedő alkotásai M. Gorkij, M. Solochov és mások tollából. Az új művészeti ágban, a filmművészetben pedig napvilágot lát a mai napig Is legremekebb filmnek tartott S. Eizenstein Patyomkin páncélosa, valamint V. Pudovkin Az anya című filmalkotása, melyeket még több figyelemre méltó film követett. Többek között ezek is fényes bizonyítékai, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom a dolgozó tömegek társadalmi felemelkedésén kívül lehetőséget teremtett a szocialista művészet nagyarányú kibontakoztatására. Ha a harmincas évek politikai torzulásai és a Alfisodik világháború eseményei akadályozták is e művészet zavartalan fejlődését, semmiképpen sem fojthatták el a forradalom után először életrekelt művész: eszméket és célkitűzéseket, melyek között ma Is sok az időszerű és tanulságos gondolat. SZILVÁSSY JÓZSEF M. Chagall: Béke a kunyhóknak és háború a kastélyoknak (Dekoratív panel — 1919) Uj