Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-09 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

Az ÚJ SZÓ 1969. június 22. számában megjelent FÁBRY ZOLTÁN ÉS AZ „ERKÖLCSI REALIZMUS" című cikkem. Az „erkölcsi realizmus" olyannyira és elengedhetétlen összetevője Fábry Zoltán kritikusi és-írói megatartásának, hogyannak ismerete nélkül szinte érthetetlenek lennének Fábry Zoltán kritikusi elvei. Kérem tehát az olvasót: az „erkölcsi realizmust" az alábbi cikk előzményének, szerves tartozékának tekintse. A kettő elválaszthatatlan egymástól. A

ntifasizmus, mint műfaj? — kérdezzük meghökkenve, miközben az Emberek az embertelenségben című kötetre gondolunk, s miközben Fábry Zoltán kritikusi munkásságát tartjuk szem előtt. „A korparancs korműfajt kényszerít az íróra. A kikerülhetetlen korparancs az íróval szemben műfaji igénnyel lép fel. Vannak korok, sorsfordulók, amikor az írói magatartás lényegül műfajjá... Az antifasizmus mint műfaj, a magatartás igénye. Korfordulókon a magatartás tudatos emberséget követel. Az antifasizmus mint műfaj az irodalom humánumbecsületét jelenthette: valójában, mint még soha máskor, az embert az embertelenségben ... Brecht antifasizmusa az ébrenlét, az éberség permanenciáját jelentette. És mi más az antifasizmus? Mi volt FuCík antifasizmusa és ránk testált mint a Korparancs műfajai A kritikusból, akit tegnapi vigasztalan irodalmi helyzetünk amúgyis inkább irodalompolitikussá avatott, Hitler jöttével teljes elkötelezettséggel és energiával az antifasizmus publicistája lett..." Itt, ezen a ponton a történelmi áttekintés dimenzióiba helyezi Fábry Zoltán kritikusi munkásságát, másfelől ismételten felhívja a figyelmet az amúgyis nyilvánvaló összefüggésre, mely kritikusi és publicisztikai működése között fennáll. Az egy évvel korábban — 1962-ben — megjelent Emberek az embertelenségben című kötetének — magatartását megjelölő — előszavában („A műfaj neve: antifasizmus") összefoglalja a fenti összefüggések történelmi és személyi vonatkozású hátterét, arról szólván, azt kérdezvén: szépíró-e ő, vagy Itt a szlovákiai magyar könyvek ürügyén, a regényről, a líráról, a novelláról általános és általánosító, hasznosítható és továbbadható mondanivalókat lehet olvasni. Itt nemcsak szlovákiai magyar könyvek kritikájáról van szó, de a műfajokról, törvényeikről, összehasonlításokról, korespcndenciákról és — magáról a korról... Az olvasót tehát ne hökkentse vissza a szűkítő alcím — Szlovákiai irodalmi adalékok —, és ne lapozza át érdektelenül az oldalakat, mert valójában itt is azt kapja, amit minden könyvemből kihámozhat, kiolvashat: a vox humanát mint szocialista humanizmus, és az antifasizmust mint műfajt..." Balogh Edgár, Illyés Gyula, Juraj Špitzer és Turczel Lajos foglalkoztak első ízben és korábban Fábry Zoltán kritikusi működésével. MegnyilatkozáFÁBRY ZOLTÁN KRITIKUSI ELVEI intése? Az antifasizmus állandósult riasztás, folyamatos ébrenlét és éberség" — válaszol a kérdésre Fábry Zoltán. Ilyen relációban érthető meg teljesebben az, mire az Európa elrablásában utal: a valóság elvesztésére. „A történelem újra a haláltánc koreográfiája" — írja e könyvében — megdöbbentően és találóan — Fábry Zoltán. Épp ennek jegyében száll szembe az absztraktizmussal: „Embertelenítő veszély idején az embert kell vállalni, láthatóvá, érzékelhetővé tenni... Az absztraktizmus nonfigurációjának formális és tartalmi ellenszere a homizmus: az emberábrázolás mint az emberlét egésze és az embertudat felelőssége. A humanizmus: homoizmus. Embervalóság. A humánum: realitás. Erkölcsi követelmény: erkölcsi realizmus. Ha a humánum realitás, akkor hordozója, az ember sem lehet séma és elvontság... A realizmusr valóságnézés, valóságlátás és — valóságvállalás.' Dialektikusan: valóságváltoztatás. A realizmus mindig és mindenképpen: állásfoglalás. És az állásfogla lás: embervállalás. A realizmus és az ember elválaszthatatlan fogalmak: valami és valaki. A semmi: senki..." így foglalja magában Fábry Zoltán vox humana-ja a világ, a valóság legtágabb köreit. A világbékét és világirodalmat. Ily értelemben kapott egyenlősítő jelet a vox humana: vox humana: pax humana. „A humánum az irodaJómban a világmondanivalót jelenti. Emberségnek az emberiséggel való párbeszédét A vox humana az egész emberiségnek szóló kendőzetlen önmutogatás. Egy nép, egy nemzet, egy nyelv itt és így vizsgázik a mindeninondásből, a mindenkihez szólásból... Ha a humánum egy irodalomban nem válik, nem válhat világmondanivalóvá, akkor emberségtartalma nem éri el az emberiség egészét. Ha a magyar irodalmat a humánum igényével mérjük, akkor a magyar költészet rangban, emberséges mondanivalóban előre, az élre ugrik. És ki tud erről? Mi magunk: büszkén és árván, hivalkodón és — visszhangtalanul!" Fábry Zoltán, a kritikus: ezzel meg te fogalmazta' — miként és mivel válhat a nemzeti irodalom a világirodalom részévé. „A világháborúk századában a világirodalom csak a világbéke irodalma lehet... Szophoklész Antigoné-]át6\ — Solohov Emberi sors-áig ível a humánum folytonossága. A híd teret, időt köt össze emberséggé.. Az 1963-ban megjelent Harmad virágzásban, e kötet előszavában Fábry Zoltán néhány szempontra irányítja a .figyelmet, amely eligazít kritikusi működésének megítélésében. Ez előszóban (,,Otravaló"-ban) arról szól az író, hogy sokan neki rótták fel azt: nem született meg a szlovákiai magyar irodalom történetének összegezése. „Van egy bűnöm, mulasztásom. Ügy mondják, úgy tudják, hogy ezt az összegezést, áttekintést nekem kellett volna elvégezni... Van egy bűnöm, de van egy bocsánatos felmentvényem is: az antifasizmus muszája! Az antifasizmus kritikus, szaktudós, esszéíró vagy publicista? Irodalomtörténész? Ügy véljük: ez is — az is. A kritikusi működést tartva szem előtt, Fábry Zoltán — többek között — megjegyzi: „Kritikus csak az lehet, aki bírói tisztét fórumként és fókuszként állandóan gyakorolja, rendszeresen és rendteremtően. A legfőbb törvényt: a folyamatosságot elmulasztottam, és így egészet még a magam portáján — a szlovákiai magyar irodalom térfelén — sem adhattam..." S Fábry Zoltán újra és újra a történelmet idézi tanúként; a történelmet, amely őt az antifasizmus írójává avatta, így válik érthetővé: a műfaj neve: antifasizmus. E meghatározás a Harmadvirágzás tanulmányaira is utal, hiszen „ez a könyv a kritikusé, a bírálóé, az irodalomtörténészé. Lényegében azonban — és a mi korunkban — lehetne-e ez új könyvem más, mint az eddigiek. Ezek a bírálatok, tanulmányok nem a szlovákiai magyar irodalom házi ügyei. saik közös vonása annak hangoztatása: „a stószi axiómiák" (Balogh Edgár) általános törvényeket fogalmaztak meg; még akkor is, ha múló és helyi értékekkel foglalkoztak. Miként Fábry Zol-* tán egész munkássága — kritikusi tevékenysége is az európaiságot sugározza és szugerálja. Ez Fábry Zoltán kritikusi mércéje. Illyés Gyula rányomja a kortársi hitelesítő pecsétet Fábry Zoltán kritikusi munkásságára: „Fábry Zoltán mindig harcban állt. Túlfűtött, túlzsúfolt szava sokszor vált fojtottá, szaggatottá: sokszor elhallgatott. Hogy micsoda pokolból jött forgószelek járták keresztbe-kasba ezt a negyven évet s ezt a mi Dunavidékünket (s vele a világot), annak az is termométere volt, hogy mikor meddig hangzott s aztán hogy csuklott meg, hogy némittatott el ez a hiteles, jó fémjelzésű szó. Az Ady-iskola hanghordozását idéző Figyelmeztető Szó..." Turczel Lajos pedig kritikailag és irodalomtörténetileg elemzi a Fábry-életművet ez életmű kritikusi vonulatait. Mintegy összegezve Fábry Zoltán kritikusi munkásságának jelentőségét — Turczel Lajos egyetlen kérdésben, s az erre adott feleletben sűríti a mondanivaló lényegét: „Mi az oka annak, hogy Fábry a kritikai vizsgálódásra kiválasztott (kiválaszthatott) szerény tárgyak körül olyan nagy, csúcsokat érintő s egyetemes összefüggéseket felölelő körözéseket végez, a sokszor jelentéktelen és parányi jelenségek mögé monumentális háttereket rajzol? A legfőbb ok az, hogy az antifasizmusra koncentrált, a vox humana szolgálatára elkötelezett és a társadalomtudományi műveltséggel és az antifasiszta publicisztika anyagával telített Fábry számára a kritikai-esztétikai vizsgálódások fő tárgyát nem a konkrét művek jelentik, hanem az általuk érintett, a velük összefüggő s társadalomtörténetileg égető aktualitású erkölcsi, erkölcspolitikai kérdések." A Res poetica-ban (1959.), valamint az Antisematizmus-ban (1963—1964).— bizonyos műfaji és esztétikai problémákat vetve fel — elvi szinten fogalmazza meg kritikusi magatartásának indítékait. E magatartás dialektikája abban is kifejeződik: miközben a világirodalom horizontján tartja tekintetét — nem feledkezik meg a szűkebb pátriáról sem. Tőzsér Arpád egyik verssora a kiindulása: „Anyánk képén a világ a ráma." Fábry Zoltán ehhez — többek között ezt fűzi: életünknek csak világösszefüggésben van értelme, dolgainkat csak a világtudat tarthatja ösz.sze... A világképző lélek világot teremt: világtudatot, közösségi tudatot, szocialista vox humanat..." Közel öt évtized eseményei, a „pokolból jött forgószelek" megérlelték Fábry Zoltánt arra: pontosan fejezze ki azon fogalmakat, melyek a való világ, a „másult világ" részei. Egykor — az 1920-as évek' első felében — „világgá futottan, világgal érintkezőn, görcsös, nyomasztó mozdulatlanságot oldó nagyvilágot vállaltam. Igy kezdődött a csatlakozás, az elfordulás, a máshová és mást nézés, az újat látás. így jött el a változás: az eszmélés, az ébredés, hogy lehessem eszméltetés, és így — változtatás. Változás, változtatás: változni, változtatni: e szópár — hányszor írtam lel — sugallat lett, korparancs..." — emlékezik vissza Fábry Zoltán a Kúria, kvaterka, kultúra „visszanézőjében" — az Indulásra és a beérkezésre is mutatón. Eredőt és summát idézőn. Az Antisematizmusban tovább boncolja az író — a valóságirodalom problémáin, a költő erkölcsi magatartásán túlmutatón — a költészet lényegének s műfajának problémáit. Fábry Zoltán aspektusában az egyén, az individium és a közösség — dialektikus kapcsolatban áll, jelezve a költészet közösségi mivoltát, elemezve annak legjellemzőbb vonásait. A kritikus Fábry Zoltánból a publicista Fábry Zoltán hangja is szól; miként egy más helyen ő is írja, „tisztán egyik sem jelentkezik: keverednek, egymásba folynak ..'." Da a végkövetkeztetés, a gondolatmenet végkicsengése egyértelmű ős világos: „A költő és az emberiség egymást tükrözik, éltetik. Ahol a tükör elhomályosul, ott vagy a költő, vagy az emberiség mondott csődöt. Az összekötő, egyenlítő, kiváltó lényeg: az emberség! — A költő az emberiség, az emberség elkötelezettje. Csak így lehet kinyilatkoztató, törvény és névadó ... A költészet a humánum műfaja ..." Ezzel érvényét és hatályát veszti a tegnapi kritikus legendája (1936), valamint a kritika legendája. „A kritikus igazságobjektuma, próbája: a mű. A megbírálandó, a minősítésre váró mű. Ezért kritikust igazolni és cáfolni csak művekkel lehet." — Mondhatnánk-e még többet Fábry Zoltán kritikusi magatartásáról? „Poétanép vagyunk: adassék tisztelet a költőnek" — írta Fábry Zoltán Győry Dezső Zengő Dunatáj (1957) című kötetének bevezetőjében. Poétanép vagyunk, költészetről van szó (gondoljunk a Res poéticára). Győry Dezső költészetében a Dunamenti népek között elhelyezkedő magyarság, illetve a szlovákiai magyarság problémáit vizsgáló Fábry Zoltán, tehát a kisebbségi sors aspektusából közelíti meg Győry költészetét; míg Forbáth Imre költői termése a háborús víziókat eleveníti fel az íróban. A történelem, a valóság, tegnap és ma, Ady költészete, a kisebbségi sors, a béke és a háború kínzó problémái, a vox humana, a humanizmus és barbárság találkoznak Fábry Zoltán gondolataiban — egyetlen metszéspontban. A kritikus Fábry Zoltán 1922-től máig, tehát közel öt évtizeden át mindig, az aktualitásnak és a nagy összefüggéseknek megfelelően — az irodalom mai életproblémáit fogalmazza meg. öt évtizede indult el a valóság felfedezésére, megtalálására és — megtartására. Ez volt és maradt Fábry Zoltán krititikusi magatartásának mércéje. KOVÁCS GYŐZŐ