Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-07 / 262. szám, péntek

Gallo Pál emlékezik... i Érdeklődéssel olvastam Szabó Béla riportját, amelyben g Barna László alezredesről, a volt csetneki illegális kommuI nistáról ír. Szabó Béla meleg hangú írása tetszett, a jigyel^ memet azonban Barna László alezredes keresetlen, őszinte szam vai ragadták meg, amelyekkel eszmei tanítómesterére, a szin" t én csetneki Gallo Pál kőművesre emlékezett. Felkerestem á Gallo elvtársat. Amikor tudattam vele, hogy az Oj Szó egyik J cikke nyomán kerestem fel —- — és arra kérem, szenteljen egy f kis időt számomra, hogy elbeszélgessünk •—, készségesen tett é eleget kívánságomnak. Rágyújtottunk, majd néhány szippantás ™ után kiteregettem az O j Szó már említett számát és az általam ^ aláhúzott sorokat csendesen olvasni kezdtem. -— „Nahát, az g a Laci, erre aztán nem gondoltam. Megállj, gyere csak ha1 za..." — mondogatta csendesen, mintegy magának, aztán É hangosan: „fó fiú volt Barna László, megbízható és ízig-vérig kommunista A kezünket is a tűzbe teltük volna érte." Ekkor | félbeszakítottam Gallo Pált, és arra kértem, hogy magáról | mondjon valamit, arról, hogyan lett kommunista, hogyan dol" gozott az illegális mozgalomban és kikkel volt kapcsolatban. — 1927-ben kerültem Rozsnyóról Csetnekre .. . Csehszlovákia Kommunista Pártjának már 1923-ban tagja voltam. Munkásgyerek voltam, meg voltam győződve, hogy a pártban a helyem. A rozsnyói munkásmozgalom már tejlett volt ebben az időben, a bányászok megmozdulásai állandó forradalmiságot jelentettek. Ebben a légkörben edződtem, itt gyűjtöttem a munma.s helyeken terjesztettük. Erdei ösvényeken, gyalogutakon, mezei utakon, félreeső mellékutcákban szórtuk szét. Aki megtalálta, tovább adta — így jutottak kézről kézre. „ A csetneki csoporton kívül a szlabosi papírgyárban is voltak összejöveteleink. Rendszerint ebédidő alatt valamelyik raktárban. Állandó helyünk nem volt. Ebbe a csoportba tartozott Nem akartam hinni a szememnek, azt hittem, nem jól látok. A fiatal biztos meg csak mondja a magáét, átszellemülve magyarázza, hogy ezeknek a sze mélyeknek — egytől-egyig magyarok voltak — el kell hagyniuk a köztársaságot, nehogy rövidesen harmincnyolc sorsára jussunk. Dühösen kérdeztem, hogy mindenkinek el kell-e mennie, aki a listán van? Azt válaszolta, igen, mindenkinek. Ennek is? — böktem a Gallo névre. — Annak is! — felelte. — Tudja-e ki az? — nyögtem —, én vagyok, Gallo Pál a nem zeti bizottság elnöke. Az álla majdhogy a földre nem koppant a csodálkozástól és dadogva kérdezte: „Maga magyar? Akkor, hogy lehet nemzeti bizottság elnöke?" — Ügy — ordítottam —, hogy a nép már akkor belém helyezte a bizalmát, amikor te, kisfiam, még hátulgombolós nadrágot viseltél, és senki sem félt attól, hogy szétbomlasztpm a köztársaságot. A biztos gyorsan távozott, a névsorban szereplők közül pedig senki sem hagyta el hazáját és szülőföldjét. .. — Kicsit elkanyarodtunk, Pali bácsi — vetem közbe. — Ismeretes, hogy a Szlovák Nemzeti. Felkelést illegális előkészítés előzte meg. Részt vettek-e benne, volt-e kapcsolatuk a partizánmozgalommal? — Naponta érintkezésben voltunk velíik. A felkelés előkészítését szolgálta a mi illegális párttevékenységünk is. Ádler Károllyal és Palšo elvtárssal voltunk állandó kapcsolatban. A partizánok többnyire a hegyekben tartózkodtak. Mi láttuk el őket híranyaggal és az élelmezésükről is gondoskodtunk. Illegális mozgalmunk szervezte Duda Emil felkelőhadseregének az élelmezését is. Amikor megszálltak a németek, mi is az erdőbe mentünk, itt vártuk be a felszabadulást. — És a család? Hogyan fogadta a család, hogy mint illegális kommunista állandó veszélynek volt kitéve? —•' Nagyon aggódtak értem, a feleségem sokat sírdogált. No, nem azért, mert kommunista voltam. Tudta ő, hogy hol az én helyem, hiszen egyforma szegények voltunk mindketten. Engemet és a gyerekeket — Icát és Sárikát — féltette. Magára ő sem gondolt. Megértettük mi egymást egész életünkben, ifjú életünk szerelmén kívül egy

1máshoz láncolt minket a közös sors is —a munkássors, az osztályösszetartozás. Ezt soha nem tagadtuk meg, még a legnagyobb veszély idején sem. Ennyit mondott magáról Gallo Pali bácsi, a történelmi múltú Csetnek munkásmozgalmának egykori illegális kommunista harcosa, a hatvon nyolc esztendős, becsületben megőszült és változatlanul köztiszteletnek örvendő forradalmár. ICSEK ISTVÁN A mester A TRENCSBNI RUHAGYÁR tornaijai részlegének folyosóján gyermekkori barátommal és volt diáktársammal, Tarr Gyulával akadtam ősszé. — Mit csinálsz itt? — kérdeztem. — Mesterkedem. A bejárat felé vettük utunkat, és amikor beléptem a műhely ajtaján, meglepődtem. Mindenütt csupa fiatal lány. Átlagos életkoruk 18—19 év lehet. — A tornaijai részleg neveltjei, ha úgy tetszik, üzemünk első szakemberei. Az idén kapták kézhez a segédlevelet. A 614-es műhelyben augusztus 1-től dolgoznak — tájékoztat barátom. — Csak líem az a baj, hogy ennyi csinos lány dolgozik nálad — ugratom. A mester arcán mosoly jelenik meg. Hallgatása elárulja, hogy azt mérlegeli, vajon a kérdésemet elengedje-e a füle mellett vagy pedig „méltó" választ adjon rá. Végülis megszólal. — Nézd, a bajokról nem szóltam. Bár az igazat megvallva a kezdetben nehéz napokat éltem át. Erről azonban nem szeretnék beszélni. Nem faggatom. Megáll az egyik varrógépnél, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy a műhelyben feltűnő műszakvezetőtől, Bohus Lászlótól érdeklődjem a* kezdeti nehézségekről. — Amikor ennek a műhelynek a megnyitásáról volt szó, a sok fiatal miatt senki sem akarta elvállalni a mesteri beosztást. Gyula felajánlkozott, bár akkor műszakvezetői beosztásban dolgozott. Miért tette ezt? Sokan érthetetlennek tartották, nekem azonban akaratlanul is eszembe jutott az az idő, amikor kék ingben, lelkesedéssel építette az Ifjúsági Vasutat. Tű helyett lapátot fogott a kezében. A nála dolgozó fiatalok akkor még a világon sem voltak. — Ami a kezdeti nehézségeket illeti — folytatja a beszélgetést Bohus Laci —, a tanonciskolában nem voltak ilyen nagy munkatempóhoz szokva. Itt a terv szerint 100 darab zakó elkészítése a napi norma. A minőséggel sem volt minden rendben. Egyszóval, Gyula barátunk nyakig volt a pácban. — No, csak el ne adjatok már — szól közbe a mester. Š mintha csak tudná, miről volt szó, így folytatja: — Tudod mit! Nem lesz itt semmi baj; meglásd, jövőre már exportra is termelünk. KÖRÜLNÉZEK A MŰHELYBEN. Gubó Marikától indulnak útjukra a kiszabott darabok, bizakodó hogy mintegy 120 művelet elvégzése után kész darabként hagyják el a műhelyt. A harmadik vagy a negyedik varrógépnél Jánosdeák Béla dolgozik. Amint megtudtam, ő még csak harmadéves tanuló, de nehogy megismétlődjék jövőre is az idei kezdeti nehézség, hol az egyik, hol a másik műhelybe osztják be őt és társait. Közben azt veszem észre, hogy a mester egy füzettel a kezében minden varrógépnél megáll, kérdez valamit, majd bejegyzést végez. —• Két óránként beírom a teljesítményt. Nem az én találmányom ugyan, de nagy hasznomra van. Ebből látom, hogy kinél marad le a munka és segítek rajta. — Segítesz? — Igen. Három „villám" munkaerőm van, akik minden műveletet el tudnak végezni, s ha valaki megbetegszik, helyettesítik, a lemaradókat pedig kisegítik. Ennek a módszernek az alkalmazása segített hozzá, hogy ma már teljesítjük a napi normát. Közben azt is elárulta, hogy kezdetben vagy hétnapi terv teljesítésével maradtak adósak, de ezt, ha törik, ha szakad, az év végére behozzák. A mester szerint erre megvan minden lehetőség. — Tudod — mondja —, egyszerű lenne elrendelni, hog? szabad szombatokon is munkába álljanak, és így hozzák be a lemaradást. Ehhez azonban csak végszükség esetén nyúlok. Kiszámítottam, hogy ha a napi normát 20 zakóval túlteljesítjük, a lemaradást behozzuk. Két héttel ezelőtt a tervet sem teljesítették, most meg túlteljesítésről beszél. Valahogy a dolog nem megy a fejembe. Gondolom, megvárom a műszak végét, akkor majd minden kiderült. Hogy ez ne legyen feltűnő, elvegyülök a szorgosan dolgozó lányok között. — Aztán szigorú-e a mester? — érdeklődtem Csepregi Magdától. — Mikor hogy, de azért elégedettek vagyunk vele. Trencsénbe is, ahová tapasztalatszerzésre és divatkiállításra mentünk, eljött velünk. Csak akkor haragszik, ha a tervet nem teljesítjük. Az óramutató lassan a két óra felé közeleg. A mester újból bejegyzi a teljesítményeket. Követem is árgus szemekkel, nézem, hová kerül a piros bejegyzés, ami a terv nem teljesítését jelzi. Örömmel láttam, hogy csak négy helyre. S amikor a „szalag" utolsó dolgozója, Horváth Ilona jelentette be a teljesítményét — 125 darabot —, a mester elégedetten rám mosolygott. — Na, látod, öregem ... Nem szóltam semmit, bár az öröm rám is átragadt. Csupán irigyeltem barátom bizakodó természetét, erős akaratát, a fiatalok iránti rokonszenvét, örömem még nagyobb lett, amikor a műszak végén kézfogással elbúcsúzott a harmadéves tanulóktól — akik más műhelybe mentek dolgozni —, és útravalóul ezt mondta nekik: — Aztán a másik műhelyben is olyan jó) helytálljatok, mint nálam. AZ ÜZEMRÉSZLEG legkorszerűbben berendezett műhelye, a 614-es elcsendesedett. A mester azonban még az iroda felé vette az útját, ahol helyettese, Válentné a fizetési kimutatást állította össze. Mit mondjak erről? Nem sokat kerestek a múlt hónapban a lányok, mivel baj volt a terv teljesítésével, és ugyanakkor hét napi munkát nem vettek még át tőlük, szóval ezt csak novemberben számolják el. Ezért ismét gondterhelt lett a mester arca. — Bíznom kell bennük — mondja, amikor kezet szorítunk. — Az embernek magának is meg kell fiatalodnia, hogy az ő szemükkel lássa a világot. S én nem kételkedem abban, hogy barátomnak, a 614-es műhely mesterének mindez sikerülni fog és abban sem, hogy műhelye jövőre már exportárut is készít. NÉMETH JÁNOS Gallo Pál feleségével. kásmozgalmi tapasztalatokat. Családot alapítottam és Csetneken telepedtem le. A szlabosi papírgyárban dolgoztam — a kazánoknál samottozó-kőműves voltam —, amikor megismerkedtem egy gicei származású magyarral. Miien Zoltán gyári mozdonyvezetővel. Ö szervezett be az illegális mozgalomba, ő volt az összekötő az illegális mozgalom gömöri irányító szervével. Az ő utasítása alapján nekem is három megbízható elvtársat kellett Csetneken beszerveznem. A taktikai utasítás szerint háromnál nem lehetett több, ugyanis fennállt a veszély, hogyha népesebb a csoport, könnyen lebukhatunk. Bárhogy is törtem a fejemet, a háromból mindenféleképpen öt lett, jómagam voltam a hatodik, tgy került a sejtembe Dick Pista, Soltész József, Barna Jani, az alezredes édesapja és a két testvér, Königsberger Géza és Károly. A hatos létszám akaratlanul is megnagyobbodott, mert a legtöbbször Barna Janiéknál voltunk, és így az idősebb fiú, Jani is beavatott lett. Jani sokkal ügyesebbnek bizonyult, mint gondoltuk. Ebben az időben főleg röplapok terjesztésével foglalkoztunk. Nyomdánk nem volt, kézzel írtuk, de félő volt, hogy a kézírást felismerik és könynyen lakat alá kerülünk. Jani gyerek ötletes megoldást talált: betűkirakó-játékból házi nyomdát készített, és így állítottuk össze a röplapok szövegét. Ezzel kapcsolatban egy érdekes történet jut az eszembe, ugyanis az esetnek Milennel fültanúi voltunk. A szlabosi papírgyárnak abban az időben egy Klamfner Vilmos nevű igazgatója volt. Beállít egyszer hozzá a körzeti csendőrparancsnok egy köteg röplappal, hogy vegyék vegyi ellenőrzés alá. Kérésének eleget tettek és megállapították, hogy a papír szlabosi, de a festék nem. A további nyomozás megrekedt. Milennel összenéztünk és egyet gondoltunk: nem ís lehet a festék szlabosi, mikor a röplap csak egyszerű tintával volt nyomtatva. A röplapokat kevésbé forgala feketelehotai (Čierna Lehota) Trajba Márton is. Még most is végigszalad a hideg a hátamon, ha arra gondolok, hogy egyszer majdnem lebuktunk. Miien Zoltán általában ezeken az összejöveteleken ismertette a felsőbb utasításokat és itt beszéltük meg a teendőket. Egyszer arra lettünk figyelmesek — ez már a Hlinka-éra idején volt —, hogy az egyik legismertebb gárdista a fejünk felett áll és hallgatózik. Nagyon meglepődtünk, majd hirtelen másra tereltük a beszéd fonalát. Amikor az illető eltűnt, gyors döntést hoztunk: amennyiben nem sikerült P. A.-t jobb belátásra bírnunk, el kel) tenni láb alól, mert veszélyes, sőt végzetes is lehet, ha „köp". Trajba Márton elvtársunk vállalta, hogy kézbe veszi őt. Lehet, hogy P. A.-t a lelkiismerete vagy a Duklánál áttört szovjet csapatok híre bírta jobb belátásra — hozzánk állt. Volt egy Steller nevű jegyzőnk. aki ha nem is dolgozott az illegális szervezetben, sokszor megsúgta, ha valami készült. Ezért az események legtöbbször nem értek felkészületlenül és váratlanul. Az unokaöccse nagy hlinkás volt, és a városi hajdúval figyeltette a jegyzőt. Űgy látszik, észre vett valamit és általa szeretett volna hozzánk férkőzni. Az események azonban olyan gyorsan peregtek, hogy erre már nem került sor. 1944 tavaszán megszerveztük az illegális forradalmi nemzeti bizottságot. Engem választottak elnökévé. így ért 1945-ben a felszabadulás. Utána a legális nemzeti bizottság elnöke Píljan Jani bácsi, én pedig a pártszervezet elnöke lettem. A megbízatási időszak eltelte után helyet cseréltünk: én lettem a nemzeti bizottság elnöke, Piljan Jani pedig a pártszervezeté. 1947-ben beállított hozzám a nemzeti bizottságra egy pozsonyi fiatalember és közölte velem, hogy a listán levő személyeket ki kell lakoltatni. Mintha ma lenne, úgy emlékszem a nevekre: Oroszék, Sebőkék, Sonthághék, Hockyné és Gallo. Mire jó egy kutya? Napjaink egyik fő problémája a rendkívül magas élettempó, az örökös sietés, rohanás. Manapság már szinte természetesnek vesszük, hogy olyan dolgokra sem tudunk időt szakítani, melyeknek elhanyagolása súlyos következményekkel járhat. A leggyakrabban a család nélkülözi azt az időt, amely a harmonikus, nyugodt élethez oly szükséges lenne. Akadnak családok, melyekbeti ünnepnapnak számít, ha minden családtag együtt van. Kivált a többműszakos termelés következtében adódik az olyan helyzet, hogy hol a férj, hol meg a feleség nincs odahaza. Gyakran a gyerekek is egész napokon át az iskolában tartózkodnak — szakkörökben, nyelvórákon stb. A műszakok váltakozását számos esetben az iskolák sem kerülhetik el. Mindezt leginkább a gyermek érzi meg. Erről a gyermekek őszinte megnyilatkozásaiból nemegyszer meggyőződhetünk. Én legutóbb tegnap este voltam tanúja egy ilyen őszinte megnyilatkozásnak. Egy 10—12 éves fiú ült mellettem a villamosban. Közben egy ismerőse szállt fel, aki a fiútól annak szülei jelöl érdeklődött. Az azonban csak ennyit mondott: Nem igen látom apuékat. Hol az egyik, hol a másik nincs otthon. Én is sokat vagyok távol otthonról. Most például zongoraóráról jövök, azonkívül németre is járok. Ezen a héten minden este egyedül leszek. Az utóbbi mondat hallatára az ismerős asszony kissé megdöbbent: — Egyedül? — szólt leplezetlen szánakozással. — Igen — mondta a fiú. Majd hogy az asszonyt megnyugtassa, gyorsan hgzzátette: — /óbban mondva ketten vagyunk a kutyámmal. Ö az én legjobb barátom. Tovább nem hallottam a párbeszédet, de így sem tudtam egész este másra gondolni, csak a fiúra és „barátjára", a kutyára. Nem tudtam elképzelni egy konkrét, kutyát, de egyben biztos voltam, hogy nagyon hű barát lehet, „akinek" mindig van ideje, akit mindig otthon talál. Késő este értem haza. Kislányom és kisfiam már régen aludt. Ekkor jutott eszembe, hogy már többször kértek, vegyek nekik egu kiskutyát. FÜLÖP IMRE