Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-30 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó

A harckocsizók Jeanne d'Arc-ja Mindenáron arra akart rábeszélni, hogy ne róla írjak, hanem atyai nagyanyjáról. — Talán hihetetlenül hangzik, de nagymamám lovassági tábornok volt a polgárháborúban. Igaz, akkoriban nem nevezték tábornoknak, de mivel lovas hadosztály élén harcolt, beosztása — mai értelemben — tábornoknak tekintendő. Micsoda asszony volt! Egyetlen pillantásával férfiak százait, ezreit vezényelte rohamra. Hát az én vörösparancsnok nagyanyám igazán megérdemelné, hogy írjon róla. De én ... — Él még a nagymama? — Évekkel ezelőtt meghalt. De itt o lényképe. Nézze meg ezt a nagyszerű asszonyt. A régi fénykép kemény tartású, határozott tekintetű, jóságos arcú idős nőt ábrázol. Tiszteletet parancsoló egyéniség lehetett ez a szép arcú, nagyszerű asszony. Pillantásomat mégis inkább az unokára, Irina Nyikolajevna Levesenkúra emeltem. Nem kevésbé jeles egyéniség ő a hajdani vörösparancsnok nagymamánál: a világ első harckocsizónője a Szovjetunió Hőse aranycsillag kitüntetettje, aki az első sorokban küzdött a Nagy Honvédő Háborúban. Erős, havas október végi hétköznap volt a szovjet fővárosban, amikor Irina Nyikolajevnát felkerestem. A Moszkva folyó felett déltájban sem szakadozott fel a sűrű köd, amelyben már a közelgő telet idézve vijjogtak a nagy, hófehér sirályok. Nem messze a folyóparttól, a 3. Frunze utca 1. számú ház hetedik emeletén, a lift melletti lakásbejárón krómozott névtábla: fevgenyij Dolmatovazkij. A híres költő gyakran betegeskedik. Ottjártamkor is éppen a kórházi ágyat nyomta. Felesége, Irina Ny,ikr lajevna és kislányuk, Nyinocska türelmetlenül várta a papa felgyógyulását és hazatérését. Irina a dolgozószobájába vezetett. A dohányzóasztal mellé, a tigrisbőrrel letakart kényelmes kerevetre telepedtem. A hatéves Nyinocska a szomszéd szobában, a hetenként kétszer házhoz járó angol nyelvtanárnő felügyelete alatt gyakorolta a számára oly furcsa, nehéz szavakat: „I am a girl, he is a boy..." — Tisztelet a nagyszerű nagymama emlékének — szólaltam meg rövid szünet után. — De bocsásson meg, én kifejezetten önről akarok írni, Irina Nyikolajevna. — Ugyan, mit írhat rólam? Harckocsizó voltam, részt vettem a háborúban, azután férjhez mentem és most könyveket írok. — Ezenkívül küzdött Magyarország és Kelet-Szlovákia felszabadításáért — egészítettem ki a szűkszavú felsorolást. — Néhány százezer szovjet katonával együtt — bólintott. Irina édesanyja lépett be halk, puha léptekkel a szobába. Ezüst foglalatú üvegcsészékben forró teát tett elénk. Köszönetünket kedves mosollyal fogadta, s csupán ennyit mondott halkan: — Beszélgessenek csak kedveskéim. Nekem dolgom van odakint. A kérdéseket, amelyeket Irinának kívántam feltenni, már régen megfogalmaztam magamban. Hogyan szánta rá magát nő létére, hogy harckocsizó legyen? Melyek voltak a legmaradandóbb frontélményei? Mi volt az a hőstett, amelyért két évtizeddel a háború befejezése után, 1965. május 9-én utólag megkapta a Szovjetunió Hőse címet! Milyen emlékeket őriz a szlovákiai és a magyarországi felszabadító harcuk idejéből? Irina újra és újra kisiklott a válasz alól. Nemrégiben tért haza Vietnamból, ahol az egyik nagy moszkvai lap megbízásából több hónapig fronttudósítóként dolgozott. Riportsorozatai, élménybeszámolói nagy visszhangra találtak a szovjet olvasók körében. A vietnami nép hősi helytállásáról szerzett élményeit dokumentumokban gazdag riportkönyvben is kiadták. Már az első napokban több tízezer példány fogyott el belőle. — Ojra és újra fel kell rázni az emberek lelkiismeretét — mondta haragosan, szenvedélyesen, miközben rágyújtott egy méregerős Kazbekre. — Fel kell tárni mindenki előtt az imperialisták vadállati gaztetteit! Képeket, dokumentumokat veit elő íróasztala fiókjából. A Vietnam felett lelőtt 1000. amerikai repülőgép roncsaiból készült emléktárgyat, egy vietnami hős emléksorait, az amerikaiak bűnös tetteinek következményeit ábrázoló fényképeket. Irina Nyikolajevna Levcsenko, a Szovjetunió Hőse, az egykori frontkatona már kora ifjóságában sok vért látott, sok borzalmat átélt a német fasiszták elleni küzdelem harcterein. Számára nem új a háborús szenvedések és kegyetlenségek látványa. S mégis, őt is mélyen elborzasztja és felháborítja az a sok aljasság, amelyet az amerikai agresszorok a vietnami nép ellen elkövettek és nap mint nap újra elkövetnek. A második tea után megkíséreltem visszagombolyítani beszélgetésünk fonalát eredeti elgondolásom köré. Riporteri szándékom teljesítése igen nehéznek bizonyult. Irina sehogyan sem akart önmagáról beszélni. Azután lassan, lassan mégiscsak megtudtam róla egyet s mást. Késő estére járt már, mire beszélgetésünk mozaikjaiból öszszerakhattam e nagyszerű asszony életpályájának vázlatát. Az egyik moszkvai általános iskola 9. osztályának tanulója volt — alig múlt tizenhat éves — amikor a német fasiszták hatalmas hadigépezete betört a Szovjetunió területére. Irina, számos komszomolista társával együtt már az első napon önként jelentkezett frontszolgálatra. Meglepően rövid idő alatt a frontra került: egészségügyi szolgálatra osztották be. A fiatal, törékeny kislány önfeláldozó bátorsággal mentette ki a súlyos sebesülteket a tűzvonalból, cipelte, vonszolta, kötözte, ápolta őket, igyekezett enyhíteni szenvedéseiket. S bár nagyon jól tudta, milyen fontos a fronton az egészségügyiek munkája, teste minden sejtjében égett a vágy, hogy maga is fegyvert foghasson és részt vehessen a szovjet földre betört fasiszta rablók elleni küzdelemben. Harcolni akart, hogy ő is pusztíthassa a szíve mélyéig Izzón gyűlölt fasisztákat. Határozott, energikus fellépésével elérte, hogy kérését rövidesen méltányolták. Harckocsizó iskolára küldték, ahol néhány havi megfeszített tanulás után tisztté avatták. Irina Nyikolajevne Levcsenko alhadnagy a világ első harckocsizónője lett. Nemsokára egy T—34-esekből álló szakasz parancsnokaként a tűzvonalba került. Katonái az első naptól kezdve rajongva követték a szálfaegyenes termetű, varázslatos szépségű, kemény akaratú, bátor lány-parancsnokot. Irina Nyikolajevna hősiesen harcolt. 1944 őszén már Magyarország területén verte, pusztította a fasisztákat. Részt vett Békéscsaba, Debrecen, Karcag, Miskolc, Eger és számos más magyar és kelet-szlovákiai falu felszabadításában. A harcok rövid szüneteiben a lakossággal is megismerkedett. Gyorsan megértette, hogy a magyarok és a szlovákok tulajdonképpen sohasem akartak részt venni a Szovjetunió elleni háborúban: erre a fasiszta uralkodó körök kényszerítették terrorral, demagógiával. A fiatal harckocsizónő egyre elszántabban, megcélozott bátorsággal velelte magát újra és újra a küzdelembe. És 1944 decemberének vége felé, ádáz harc, hősi helytállás közben hosszú időre kihullott kezéből a fegyver. A fasiszták géppuskasorozata a jobb vállától a combjáig súlyos sebeket ejtett karcsú, szép fiatal testén. Hónapokig vívta párbaját testének sejtjeiben az élet és a halál. Hála a gondos orvosi ápolásnak, szívós szervezete felülkerekedett a fenyegető végzeten. Súlyos sebei behegedtek, s Irina Nyikolajevna visszatérhetett a hadseregbe. Közben a háború véget ért. A harckocsizónőt nemsokára katonai akadémiára küldték. A tanulásban éppúgy az elsők között járt, mint korábban a tűzvonalban. Hadmérnöki diplomát szerzett, majd az egyik katonai tanintézet munkatársa lett. Ahogy múltak az évek, gondolatait, érzéseit egyre jobban hatalmukba kerítették a háborús évek emlékei. Úgy érezte, írnia kell. Az írás iránti vonzalmát erősítette, hogy időközben feleségül ment fevgenyij Dolmatovszkíjhoz, aki akkor már híres költő volt. Irina szenvedélyes gyorsasággal írta meg első kötetnyi elbeszéléseit. Ezekben főleg frontélményeit ábrázolta mély átéléssel, igen hatásosan. Női szemmel az első vonalban, tűzben, vérzivatarban. Mások ezek az elbeszélések, mint a férfiszerők háborús írásai. Hangulatuk meghittebb, árnyalataik finomabbak a megszokott frontregényeknél, és mégis hallatlan szenvedélyeket tükröznek. Nem véletlenül. Hiszen egy kemény akaratú, bátor, mélyen érző fiatal nő személyes élményeiből sarjadtak. A szerző, Irina Nyikolajevna Levcsenko, ez a huszadik századbeli Jeanne d'Arc hősiesen küzdött, hogy példája a harcok tüzében edzett férfiak százait, ezreit is még elszántabb, még rettenthetetlenebb küzdelemre serkentette. — Mire emlékszik leginkább a magyarországi és szlovákiai harcok idejéből? Arca elkomorult. — Csatákra, ütközetekre, sok-sok nagyszerű elvtársam elvesztésére. Ezen kívül számomra a legmaradandóbb emlék az, hogy a polgári lakosság mindenütt bizalommal, barátságosan fogadott bennünket. Szívesen adtak szállást, meleg ételt harcokban megfáradt katonáinknak. Engem, mint harckocsizó tisztet, sokan szinte ámuldozva, csodálkozva néztek, nem nagyon értették, hogy nő létemre ... Szóval ez számukra igen szokatlan, csaknam hihetetlen volt. És amikor megtudták, hogy önként jelentkeztem frontszolgálatra, egyszeriben eltűnődtek, némán egymásra néztek. Alighanem jelismertek, vagy legalábbis megsejtettek valami nagynagy igazságot... Amióta Irina Nyikolajevnát súlyos sebektől vérezve visszavitték szovjet földre, nem járt többé sem Magyarországon, sem Csehszlovákiában. — Hogyan lehetséges, hogy közel negyedszázad alatt nem jutott el újra egykori harcai színhelyére? — Magam sem tudom. Többször készüllem már, de mindannyiszor közbejött valami. De most már nem halasztóm sokáig. Rövidesen Budapestre utazom. A magyar fővárost még sohasem láttam. Persze, számomra legalább ilyen lényeges, hogy újra felkeressem azokat a magyar és szlovák városokat, falvakat, amelyeknek felszabadításáért magam is küzdöttem elvtársaimmal 1944 utolsó hónapjaiban. — Írói tervei? — Riportsorozatot, riportkönyvet akarok írni az egykori felszabadító harcok színhelyéről. „Huszonöt év elteltével ..." — talán ez lesz a címe. Először is meg kell szervezni az utazást. BERTALAN ISTVÁN Abszolút mértékben káros-e a zaj? Az emberek többsége saját tapasztalatból tudja, mennyire gátolja a zaj, hogy figyelmét valamire összpontosíthassa. Am kérdés, vajon mindenkor korlátozza-e a zaj a szellemi munka hatásosságát? Különböző országok fizikusainak kísérletei ugyanis igazolták, hogy bár a zaj zavarja az embert munkájában, bizonyos témát tartósabban sajátítanak el, jobban vésnek emlékezetükbe. Ha másnap felülvizsgálják az anyag elsajátítását, kiderül, hogy jobbon sajátították el azt, amit zajban tanultak meg. Ebből arra következtetnek; lehetséges, hogy a zaj emeli az agy általános tevékenységének színvonalát. „Állati" hőmérő Nem egyszerű dolog vadállatok, de még a háziállatok hőmérsékletének a megmérése sem. E célból angol orvosok olyan hőelemek alkalmazására tértek át, amilyeneket a csillagászok az égitestek hőmérsékletének a mérésére alkalmaznak. Az ún. distanciás hőmérő két másodperc alatt 30 méter távolságra is megállapítja, lázas-e az állat. A szembetegek szolgálatábanA debreceni szemészeti klinikán új műszert konstruáltak, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos virusos szembetegségeket ibolyántúli sugarak segítségével két-három hét alatt kigyógyítsanak. Az új műszer „kiszűri" az ibolyántúli sugaraknak azt a részét, amelyek káros hatást idézhetnének elő a szervezetben. Bajuszos hölgyek Florida államban Miss Barton, egy parókával kereskedő cég tulajdonosa szerette volna fellendíteni az üzletet, s elhatározta, hogy valami utramodern „szőrzet-áruval" lepi meg női vevőit. Az erősen reklámozott új divathóbort jelszava: „semmi sem teszi szebbé a női arcot, mint az elegáns bajusz vagy csinos álszakáH". Miss Barton maga is reklámozza áruját, hogy vásárlóit jobban meggyőzze. Az Mm korall rejtélye Az ősemberek között az árucsere már 40 ezer évvel ezelőtt megindulhatott, állítja Dávid Lev szamarkandi régész. E hipotézis felállítására azok a rejtélyes eredetű tárgyak késztették, amelyekre a legrégibb üzbég város, Szamarkand területén egy ősemberi település ásatásai közben bukkantak. A tudós feltételezése szerint a művészien faragott korall és tengeri kagyló csak úgy kerülhetett Közép-Ázsiába, hogy a közép-ázsiai folyók völgyében és az Indiai-óceán partvidékén élő vadászok, illetve halászok között árucsere volt. Életmentő sisak Alojzy Tide lengyel feltaláló ötletes mentőkészüléket - könnyű műanyagsisakot - készített úszóknak. A sisak mindössze 200 gramm súlyú, de még a nagyon nehéz súlyú embert is a felszínen tudja tartani. A sisak megakadályozza a lemerülést, s az arcot eltakaró speciális többréteges rostély megvéd a hullámveréstől. Technikai érdekességek Japánban elkészült a világ legkisebb tv-készüléke. Képernyője akkora, mint egy postabélyeg, súlya pedig mindössze 860 gramm. Romániában elkezdték a polipropilénből készült textilanyagok gyártását. Ezek rendkívül ellenállóak a kénsav, a salétromsav és a sósav hatásával szemben. Az új textiliákból kitűnő védőruhákat lehet készíteni különféle iparágak munkásai számára. Ingyen-színház? Baseli jelentés szerint a Wernei Döggelin és Friedrich Diirrenmatt vezetése alatt álló városi színház azzal a gondolattal foglalkozik, hogy megszünteti a belépőjegyeket. Természetesen csak akkor valósíthatja meg ezt a tervet, ha a városi hatóság a színháznak nyújtott támogatóst évadonként 1 millió 600 ezer svájci frankkal felemeli. Ezzel a városi támogatós szezononként 9 milió 600 ezer frankra emelkedik. Ha a városi hatóság egyetért ezzel a tervvel, úgy Basel lenne a világ első városa, ahol a lakosság ingyen járna szinhózbo.