Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-30 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó

* vekkel ezelőtt a téliesre forduló idő | alapvetően megváltoztatta falvaink L életritmusát. Befejeződtek a mezőgazdasági munkák és a vidéki ember !• a hosszú téli estéken több időt fordíthatott szórakozásra és művelődésre mint máskor. Ez a tavaszig tartó néhány hónap vidéken a gyakoribb szórakozási lehetőségek mellett többek között a különböző kulturális rendezvények jegyében telt el. A műszaki előrehaladás és az ezzel párosuló korszerűbb életmód vidéken is éreztette hatását, befolyásolta az életkörülményeket, de alapvetően mégsem változtatott falvaink és községeink „télies" jellegén. Maradjunk még néhány mondat erejéig a közelmúlt és a jelen analógiájánál, s jegyezzük meg, hogy a technika vívmányai ma sokrétűbbé tették a vidéki ember szórakozási lehetőségét, mert köztudott dolog, hogy évekkel ezelőtt úgyszólván csak a műkedvelő előadások jelentették vidéken a művelődés lehetőségét, ma viszont a televízió és a filmhíradó jóvoltából az egész világ fontosabb politikai, kulturális és egyéb eseménye a szó szoros értelmében házhoz jön. Végigjárva a magyarlakta vidékeket egyrészt örülhetünk, hogy itt is lépést tartanak a fejlődéssel, másrészt viszont legalábbis gondolkodásra kényszeríti a látogatót, hogy a technika vívmányai a vidék kulturális életében minden jótékony hatása ellenére is sok problémát, ellentmondást szülnek. A jelenlegi helyzet pontosabb ismerete miatt tegyünk egy kis kitérőt, idézzük fel röviden a múltat. Számtalanszor hangsúlyozott tény, miszerint a népművelésnek, s ezen belül egyik közkedvelt ágazatának, a műkedvelő marad: ha ez így van, akkor a közönség miért fordul el a műkedvelő színjátszók előadásaitól? A válasz egyszerű, legfeljebb összetevői bonyolultak. Ugyanis minden vulgarizálást és felületességet elkerülve ki lehet mondani, hogy nűkedvelő színjátszóink nagy része (ismét tisztelet a dicséretre méltó kivételeknek) nem tart lépést a fejlődéssel, mert többségében alig haladta túl az idézett ötvenes évek színvonalát. Igaz, sok helyen megalakultak és eredményesen működnek az irodalmi színpadok (ezek létrejötte is a megváltozott igényeket jelzik), amelyek azonban — ezzel semmiképp sem gondolunk jelentőségük csökkentésére — sajátos jellegük miatt eléggé korlátozott létszámú közönséget elégíthetnek kl. De még az irodalmi színpadok eredményei sem változtatnak az említett nem éppen örvendetes helyzeten. Tény ugyan, hogy van néhány eredményesen működő és évről évre színvonalas előadásokat produkáló színjátszócsoportunk, de számuk olyan kicsi, hogy inkább példaképnek, vagy ha tetszik, kivételnek tekinthetjük őket, mintsem az általános helyzetet jellemző példának. Minden színházra, és így a műkedvelő színjátszócsoportokra vonatkozik az az örök igazság, miszerint olyan darabokat kell műsorra tűzni, amely valamilyen formában megragadja, izgatja a közönséget. Sajnos, műkedvelő színjátszóinknál elsősorban e téren mutatkoznak nagy hiányosságok. Elég kevesen nyúlnak mai tárgyú, új darabok után, pedig a közönség igényli ezeket. Jó példa rá egy vidéki csoport idei sikere: egy könnyed hangvételű, zenés vígjátékkal házakat vonzva egészen a műkedvelő színjátszók szlovákiai döntőjéig eljutottak. S a terv szerint az idén egy komoly munkát igényA KORSZERŰ IGENYEKNEK MEGFELELŐEN színjátszásnak sajátos, kisebbségi helyzetünkben milyen fontossága volt és van jelenleg is. Az ötvenes évek elején sok lelkes ember áldozatkész munkája révén sikerült műkedvelő színjátszásunknak tömegbázist kialakítania. Nagyon kevés falu akadt hazánkban, ahol nem alakult volna meg valamilyen színjátszócsoport. E csoportok előadásaira függetlenül azok színvonalától nem volt gond megfelelő létszámú közönséget verbuválni. Ezek az előadások — kivéve néhány valóban nívós tárulat teljesítményét — elég alacsony műkedvelői szinten mozogtak, de még így is vonzották a nézőközönséget, mivel egyszerűen a vidéki lakosság zömének alig akadt más „kikapcsolódási" lehetősége. Még egyszer hangsúlyozzuk: amikor a színvonalról beszélünk nem legyintünk lekicsinylően a lelkes emberek munkája fölött, már tisztában vagyunk azzal, hogy minden kifogás ellenére a már említett helyzetünknél fogva milyen nagy jelentősége volt tevékenységünknek. A hatvanas évek elején a vidéken is egyre erőteljesebben jelentkező műszaki előrehaladás nagyban befolyásolta az ottani ember életét is. Többek között szélesre tárta látókörét s ezáltal differenciálta igényeit. Az eddig csaknem egyetlen művelődési lehetőségnek, a műkedvelő előadásoknak erőteljes konkurrensei akadtak. Ilyen körülmények között bizony a többnyire változatlanul alacsony színvonalon mozgó műkedvelő előadások látogatottsága csökkent és sajnos, a közönség létszámának megcsappanása a mai napig időszerű probléma. Ügy hisszük, sok ember fejében megfogant a kérdés: vajon elérkeztünk a műkedvelő színjátszás alkonyához? Nem lehet erre igennel felelni. Ugyanis ez a fajta színészet és előadás olyan sajátos művészi élménnyel, tanulságokkal szolgál, amelyet a legkorszerűbb technikát felvonultató más művészeti ágazatok, a film, színház, vagy a televízió sem tud biztosítani. A kérdés azonban továbbra is kérdés lő drámát mutatnak be. Az itt említett hiályosság kapcsán rá kell mutatni arra is, hogy a szövegkönyveket kiadó hivatal (DILIZA, legújabban LA) és az egyes csoportok vezetői között nincs meg a gyümölcsöző kapcsolat. Csaknem napjainkig nehezen mérhettük le, hogy milyen kritériumok szerint jelentették meg az egyes darabokat, vajon a társulatok éppen ezeket igényelték-e, vagy a darabok tényleg megérdemelték-e, hogy napvilágot lássanak. Ma már ezen a téren a Népművelési Intézet Nemzetiségi Osztályának munkatársai, valamint a CSEMADOK Központi Bizottsága színjátszással foglalkozó dolgozói erőfeszítéseinek eredményeképpen javulás mutatkozott, és most már csak az szükséges, hogy ezek a tényleg rangos kiadványok a megfelelő tájékoztatással együtt eljussanak az egyes csoportokhoz. További megoldatlan kérdés, hogy az említett központi szervek és a társulatok között hiányzik az összekötő láncszem, a járási dramaturgiai tanácsok munkája. Az ő tevékenységük nélkül nem lehet megfelelően irányítani és áttekinteni az egyes csoportok munkáját. Fontos hiányosságnak tartjuk azt is, hogy nincs biztosítva a rendezők továbbképzése sem. Ugyanilyen megoldásra váró feladat a megfelelő utánpótlás biztosítása is. Ebből a szempontból minél hamarabb életre kellene kelteni azt az egészséges Javaslatot, miszerint évente, a Jókai-napoktól függetlenül — megrendeznék a hazai magyar diákszínjátszók fesztiválját. Néhány hiányosságot említettünk a sok közül, melyek műkedvelő színjátszásunk stagnálását okozzák. A most nem idézett jól működő társulatok és ambíciókkal teli emberek eredményei bizonyítják, hogy van kikre támaszkodnunk e gátló körülmények leküzdésében, s akkor a műkedvelők előadásait a televízió és más lehetőségek ellenére is falvainkban újra tömegesen látogatják majd. SZILVÁSSY JÓZSEF A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYARSÁGRÓL SZLOVÁKUL A múlt év első felében a nemzetiségi problémakör újra felszínre került. A „totális demokraták", akik az összes társadalmi összetevő számára követelték érdekeik kinyilvánítási jogát, igen savanyú arcot vágtak, amikor a magyar kisebbség is ezt a jogot követelte. Magasra csaptak az érzelmi kitörések hullámai és az egyik fél sem volt mentes a különféle túlzásoktól. A sajtó hasábjain terjedelmes helyet kaptak a nyilvánvalóan téves, a nemzetközi kapcsolatok poblematikáját félreértelmező nézetek. Noha a helyzet Inkább az akkori társadalmi légkör hatására tolódott át a vázolt síkra, bizonyos belső összetevők is közrejátszottak. Azon kívül, hogy nélkülöztük a nemzetiségi csoportok egymás mellett élésének elvi megfogalmazását, erősen éreztette hatását az adott problémakörrel foglalkozó elméleti, történelmi és szociológiai munkák hiánya is A kutatómunka terén egy bizonyos fokig hézagpótlónak tekinthető Jura) Zvara docens, a „Maďarská menšina na Slovensku po roku 1945" f A maqyar kisebbség Szlovákiában 1945 — Epocha kiadás) című 224 oldalas könyve, amely a Politikai Kiadóvállalat gondozásában 1965-ben „A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában" címen megjelent dolgozat kibővített és átdolgozott kiadása. A szerző proklamált és a könyv alapján megvalósított igyekezete az volt, hogy átfogóan feldolgozza és szemléltesse a témát s mindazokat a kérdéseket sokféle szerteágazó összefüggéseiben, amelyek vele kapcsolatosak. Természetesen ezen az úton elkerülhetetlenek az akadályok, a buktatók, különösen ha a szerző nem támaszkodhat már megjelent forrásmunkákra, és ha egymaga vállalkozik a feladat megoldására S valószínűleg e könyvben éppen az anyag terjedelmes volta miatt, a jól megalapozott, kitűnő részletek gyöngébbekkel, zavarosabbakkal váltakoznak. A problémakörbe való bevezetés után a szerző a II. fejezetben tájékoztatja az olvasót a nemzetiségi kapcsolatok fejlődéséről Szlovákiában — a magyar nemzetiségi „határvonalon" egészen 1938-ig és a CSKP nemzetiségi politikájáról. Ez a kis fejezet, amelynek összetákoltsága egyébként kétségbevonhatatlan, a mű gyengébben sikerült részei közé tartozik. Az olvasó például ebből a fejezetből aligha tud meg valami érdemlegeset a magyar kisebbségi pártok történelmi jelentőségű szerepléseiről. Pedig tudvalevő, hogy e pártok működésének eredményeképpen az első köztársaság alatt a magyar kisebbség soraiban volt észlelhető a politikai erők folytonos, legnagyobb megoszlottsága. A következő fejezetekben a szerző az olvasó elé tárja az 1938—45 és az 1945—48-as évek fejleményeit, amelyek annyira bővelkedtek váratlan, sorsdöntő fordulatokban. Részletesen foglalkozik a magyarok kitelepítésével Magyarországra és a cseh határvidékre (ha egyáltalán kitelepítésnek nevezhető az erőszak ilyetén való alkalmazása), valamint a rossz emlékezetű reszlovakizációval, s közben elvi alapállásból értékeli a történteket. Az ún. „kollektív bün"-ről szólva a következőket írja: „Ügy tűnik, hogy a »„kollektív bűn« bélyegét 1945 után inkább a német kisebbség esetéből kiindulva, valamint a Horthy-rendszer e területekre kifejtett hatása miatt sütötték a magyar kisebbségre és nem vették figyelembe a valős helyzetet" (45. old.) Annak ellenéré, hogy ez az állítás a szlovák történészek részéről nincsen kellő tudományos elemzéssel feltárva, mégis meggyőzően hangzik és már be kellene vésődnie a szlovák közvélemény tudatába. A reszlovakizációs akcióról J. Zvara kijelenti: „Valójában egy erőszakos kísérlet volt, miszerint ún. belső módszerekkel igyekeztek megoldani a magyar kisebbség túlnyomó többségének kérdését, mégpedig úgy, hogy ne kelljen semmiféle kisebbségi jogot vagy statumot megadni." Az 1945—48 közötti korszak rajza lebilincselő, és az olvasó ezekről az évekről alkotott képet minden bizonnyal számos tárgyilagos adattal egészítheti ki. Kár viszont, hogy a szerző munkáját nem úgy állította fel, mint következetes történelmi, illetve történelmi és elméleti tanulmányt. Nyilván ezért történt, hogy az 1948 februárja utáni fejleményeket helyenként csupán egy sor, a nemzetiségi problémakörben illetékes Intézmények vagy hivatalok határozatainak idézésével szemlélteti. Ám akit valóban érdekel a magyar kisebbség helyezete és nemzetiségi kapcsolatai, az átrágja magát ezen az eléggé száraz szövegen is, akkor bizonyos alapvető ismeretekre tesz szert. Ha a könyv írója magyar nemzetiségű lenne, azt mondhatnók — képletesen —, hogy ez a mű gesztus a szlovákság felé. J. Zvara ugyanis kitűzött célját — a téma komplex, aprólékos ismertetését — az utolsó betűig teljesítette. A legkülönfélébb adatokat is összegyűjtötte a magyar nemzetiségű lakosság szociális struktúrájáról, s miután ezt felsorolta, nagyon helyesen rámutatott arra, hogy „a magyar kisebbség szociális helyzetének további javulása nagymértékben a mezőgazdasági termelés globális, általános haladásától függ ..." Ezzel többet mondott, mint amennyi az első pillantásra tűnik. A szlovák olvasó első ízben kap tájékoztatást a hazánk területén élő magyarok életéről, mert J. Zvara foglalkozik a magyar oktatásügy, sajtó, a CSEMADOK tevékenységével is. Külön figyelemre méltó az itteni magyar írók alkotásairól szóló áttekintés, mert szomorú, de való, hogy ez az Irodalmi termés nem ér el a szlovák közönség tudatáig oly mértékben, mint ahogyan ezt megérdemelné. A rádió magyar adásairól szólva a szerző megemlíthette volna, hogy a fejlett államokban a televízió is sugároz kisebbségi adásokat. Véleményem szerint ezt minél előbb be kellene vezetni nálunk is. A szerző magas fokú képzettségéről tanúskodik a könyv kilencedik, utolsó fejezete: „Prejavy etnocentrizmu a ich prekonávanie" IAz etnocentrizmus megnyilvánulásai és ezeknek felszámolásai címmel. Ebben a nacionalizmus különböző formáit vizsgálja és értékeli, s különösen a nacionalista előítéletek keletkezését és hatását vázolja nagyon mélyrehatóan és plasztikusan. Az aránylag kis példányszám (1000 darab, de ezt már megszoktuk) miatt lehetetlen, hogy a könyvvel a szélesebb körű nyilvánosság is megisinerkedhessék. Ezért nem ártana, ha a szerző legalább a legfontosabb következtetéseket és megállapításokat folyóiratokban vagy napilapokban is nyilvánosságra hozná. Véleményem szerint minden bizonnyal komoly érdeklődésre tarthatna számot. PAVOL KOMORA