Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-30 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó

Elkészült a vállalatok újszerű megadóztatásáról szóló törvény java slat A nyereség „legyőzte" a bruttó jövedelmet A január 1-től érintett felek: az ipar, az építőipar, a külkereskedelem Nem old meg mindent, cs>ttk enyhít az államháztartá

s gondjain Igy lépéssel közelebb az optimális gazdasági reformhoz és a vállalatok között ez év júliusában megkötött szerződések. Ez csak ideiglenes megoldás volt; nagyobb távlatra szilárd rendszabályokat kellett kidolgozni. E szilárdabb rendszabályok egyik része a szövetségi kormány által nemrég jóváhagyott törvényjavaslat, amely a vállalatok újszerű megadóztatását határozza meg. Ha a parlament jóváhagyja, 1970. január 1-én lép életbe, s az ipari termeléssel, az építkezéssel és a külkereskedelemmel foglalkozó vállalatokra fog vonatkozni. Küldetése nem titok: a mai gazdasági helyzetnek megfelelően kívánja szabályozni a vállalatok jövedelemelosztását, az állam bevételeinek gyarapodását, a bérfejlődést és a termelés hatékonyságát. A bruttó jövedelem szerinti elvonás nem jelentett egyforma, azaz arányos megterhelést a vállalatoknak, ezért most a nyereséget adóztatják meg, vagyis azt a tételt, amelyet általában mindenütt egyformán érvényesülő kritériumok szerint ségekbe beszámíthatók lesznek a műszaki fejlesztés kiadásai! A nemzeti szerveknek bizonyos esetekben jogában áll majd módosítást engedélyezni a beszámítandó tételeket illetően. Az új adórendszerben ez lesz a legjelentősebb adó. Ez lesz a vállalati gazdálkodás fő szabályozója és az állami költségvetés bevételei növekedésének fő forrása. Nagy gondot okozott, vajon arányos vagy progresszív adóként határozzák-e meg. Ha progresszív adó lenne, akkor fokozódna a szabályozó szerepe, jobban megterhelné az indokolatlanul (áremeléssel, vagy pedig helytelen árakkal) nagy nyereséget elérő vállalatokat, elősegítené a dotációk megszűnését, de ugyanakkor csökkentené a vállalatok érdekeltségét a nyereségben, sújtaná a törekvő vállalatokat, kedvüket szegné a távlati kalkulációban. A szakemberek ezért úgy határoztak, hogy ez az adó arányos (lineáris) legyen azzal, hogy biAz abszolutizmus koráig az adónak csupán szükségjellege volt. Derék elődeink úgy vélték, hogy az uralkodás privát ügy, tehát, ha az uralkodónak kedve van hozzá, a vele járó költségeket saját vagyonából kell fedeznie. Persze, végszükség esetén, például háborúk idején, a magas rendek beadták a derekukat, beleegyeztek, hogy az uralkodó adót vessen ki és szedessen. (Az már más lapra tartozik, hogy ennek a megadóztatásnak gyakran nem az uralkodó, hanem az adóbegyújtök látták nagyobb hasznát.) A merkantilizmus időszakában azonban már egyre inkább az volt a cél, hogy a megadóztatás általános legyen. Ezt többé-kevésbé sikerült is elérni, viszont továbbra ís óriási különbségek mutatkoztak az adórészesedésben, vagyis az adóként befolyt jövedelem újraelosztásában. A mérleg természetesen a hatalmon levő tőkésosztályok javára billent. A szocializmus egyik alapelve, hogy kinek-kinek a jutalmazása Igazságos. Eszerint a jövedelme alapján fizetett atló révén mindenkinek arányosan kellent; hozzájárulnia az állami kiadások feuezéséhez. Bár nem lenne szabad ezt feltételes módban írni, mégis így kell tennünk. Elsősorban a jutalmazás körüli bonyodalmak miatt, másodsorban pedig azért, mert még nem sikerült kidolgoznunk egy olyan optimális adórendszert, amely maradéktalanul megfelelne az ésszerűség és az igazságosság követelményének. Az adórendszer a nemzeti jövedelem újraelosztásának egyik legfontosabb eszköze a szocialista társadalomban is. Megteremti az állami költségvetési kiadások fedezetét, tehát lehetővé teszi, hogy az állam a kedvező feltételek megteremtésével célszerűen befolyásolja a társadalom fejlődését. A költségvetési kiadásokat gazdasági szempontból rendszerint két nagy csoportra osztják: általános, az államigazgatással, államvédelemmel és más, nem produktív jellegű ráfordításokkal kapcsolatos kiadásokra, valamint az ún. közgazdasági kiadásokra. Az előbbiek fedezésére főként a jövedelmi adó, továbbá egyes közszükségleti cikkek megadóztatása (dohány, alkohol stb.}, a gazdaságilag indokolt vám és egyes kiegészítő adók (gépkocsiadó) szolgáltatják az eszközöket. Az utóbbiakat, a közgazdasági jellegű kiadásokat azok fedezik, vagyis kellene fedezniük, akiket érint: a vállalatok. E gazdasági jellegű kiadások közé először is a munkaerő újratermelésének (betegsegélyzői és nyugdíjbiztosítás, egészségügy, iskolaügy, családi pótlék, kultúra a költségei, másodszor pedig a vállalkozás (tudomány, fejlesztés, pénzügy, igazságügy stb.) költségei tartoznak. Elvben és gyakorlatban az ésszerű tehát az, hogy ezeket a gazdasági kiadásokat azok fizessék, akiknek a javát szolgálják, vagyis a vállalatok, mégpedig bér- és nyereségadó formájában. Béradó formájában azért, mert ezáltal a társadalmilag igényelt mértékben növekedne a munkaerő értéke, és nyereségadó formájában pedig azért, mert az állami költségvetésnek olyan kiadásait fedezik, amelyek a vállalkozás céljával, vagyis a nyereséggel vannak közvetlenül öszszefüggésben. Az ilyen adórendszernek a célszerűsége abban van, hogy feltételezi a termelésnövekedés állami-vállalati hozzájárulásának kölcsönösségét, és következményeiben a növekedésért viselt felelősség összhangját, egységét. Az adórendszer célja tehát a magasabb fokú társadalmi hatékonyság elérése a jövedelem célszerű újraelosztásával. Az új gazdaságirányítási rendszer előkészítésekor és bevezetésekor ezt a célt volt hivatott szolgálni az elvonások, Illetve a befizetések rendszere is. A közgazdászok már az új a vállalat az államnak -ben? irányítási rendszer előkészítésének kezdeti szakaszától élénken vitatkoztak a fölött, vajon a szocialista vállalat célja az új gazdasági mechanizmusban a bruttó jövedelem vagy a nyereség legyen-e. Mindkét változatnak megvoltak az előnyei és a hátrányai is, ám a szakemberek többsége mégis úgy vélekedett, hogy a bruttó jövedelem változata az előnyösebb, mert ebben felmérhető és összegezhető a vállalat tevékenységének minden eredménye, s mert ez komplex fejlődésre ösztönöz. Csakhogy akik e mellett a változat mellett döntöttek, azok is szükségesnek tartották a nyereség megadóztatását, sőt a termelőalapok utáni elvonást is javasolták, hogy így mindenütt gazdaságos termelésre törekedjenek. Később a „bruttó jövedelem — nyereség" vitának politikai színezete lett, ezért aztán a bruttó jövedelem változata „győzött". Ma nem könnyű megállapítani, hogy ez a változat valójában milyen eredményekkel járt volna, ha a gazdasági reform következetesen megvalósul, ha a központi irányítás nem lazul fel annyira, hogy szinte semmi befolyása sincs a termelésre (ez sosem volt cél), s ha a vállalatok is fegyelmezetten tartják magukat a játékszabályokhoz. Tény az, hogy miután mindez bekövetkezett, és miután egy sereg egyéb visszásság (például a nagykereskedelmi árak helytelen átépítése), hagyományos fogyatékosság (pl. a helytelen iparszerkezet) is súlyosbította a helyzetet, a bruttó jövedelem kritériuma is deformálódott, méghozzá annyira, hogy ma már senki sem pártfogolja. Eredménye alighanem mindössze az a felismerés lett, hogy a dolgozók mégis csak inkább vágyódnak a nagyobb keresetek, mint a nagyobb nyereség után, és egyetlen irányítási rendszer sem jöhet létre pusztán egy adó- vagy elvonási rendszer bevezetésével, hanem csakis, illetve főképp a vállalati és vállalaton kívüli szféra viszonyainak átszervezésével, rendezett újrakiépítésével. Az inkább nagyobb fizetésre, mint a nagyobb nyereségre való törekvés pedig azt jelenti, hogy az igazgatásilag önálló vállalatoknak fontosabb a mai bevétel, mint a holnapi fejlődés. A vállalati és a központi pénzgazdálkodás fogyatékosságai (amelyeknek többek közt az volt a következménye, hogy a beruházások és a bérek gyorsabban növekedtek, mint a nemzeti jövedelem) inflációval fenyegető helyzetet idéztek elő az országban. A gazdag vállalatok és a szegény állam kontrasztja azonnali megoldást sürgető feszültséggé fokozódott, és némileg ezen próbáltak enyhíteni a központi szervek számítanak ki. A béralakulásban tapasztalt önkényességet a béremelés megszigorított feltételeivel küszöbölik ki, s hogy a vállalatok az anyagi javaikért is nagyobb felelősséggel tartozzanak, bevezetik a vagyonadót is. A társadalombiztosítás kedvezőbb feltételeinek a megteremtéséhez (és a már említett racionális adórendszer kialakításához) járul hozzá az a rendelkezés, amely szerint a vállalatok saját eszközeikből ls átutalnak e biztosítás alapjaiba. A nyereségadó (65%) alapja a törvényjavaslat szerint a vállalat minden tevékenységével elért nyereség, vagyis az az összeg, amely a bevételekből a vállalati költségek leszámítása után (a megfelelő könyvelési szabályok szerint) megmarad. A költzonyos megkülönböztetés révén csökkentik az előnytelen befolyását. A vagyonadó (maximálisan 6 % ) a vállalati eszközök legkisebb jövedelmezőségét hivatott kifejezni. Megállapításakor abból indultak ki, hogy a vállalatok által minden eszköznek kell, hogy legyen ára. Alapja lényegében a vállalat egész vagyonának értéke (a hiteleket ős egyéb kötelezettségeket leszámítva), tekintet nélkül arra, hogy az állam tulajdonából származnak-e, vagy a vállalat hozta-e őket létre. A vállalati béradó alapja a kifizetett bérek összege, hozzászámítva a gazdasági eredmények szerint kifizetett részesedéseket és az egyéb személyi kiadásokat. Ez az adó progreszszív jellegű, s az adókulcsot az előző évi átlagbérhez viszonyított bérnövekedés határozza meg. Eszerint az adókulcs: Az előző évihez Az adókulcs a viszonyított bérkifizetett bérek növekedés %-ban: összegéből %-ban: 0 — 3 0,5 X a' 3 — 5 1,5+ (lXa) 5 — 7 3,5+ (1,5 X a) 7 — 10 6,5+ (6Xa) *(a = az adott adósáv alsó határát meghaladó átlagbér százaleka századnyi pontossággal) A táblázatból nyilvánvaló, hogy ennek az adónak magas átlagbérnövekedés esetén kimondottam büntető jellege van. Hozzájárulás a betegsegélyzői és a nyugdíjbiztosításhoz: a vállalatok a kifizetett bérek és részesedések összegének megfelelő 25 °/o-ot utalnak át a betegsegélyzői, illetve a nyugdíjbiztosítási alapba. Távlatilag ez a hozzájárulás bizonyos célalap megteremtését segítené elő a szóban forgó biztosítás keretében. Mi várható ettől az új adórendszertől? Az érintett fél részéről sok az ellenvetés. Kifogásolják például azt, hogy a vállalati béradó nincs összhangban azzal az elképzeléssel, amely szerint a béreknek az egyre nagyobb teljesítményekkel arányosan kellene növekedniük. Továbbá, hogy fölösleges is ilyen adókulcsrendszert megállapítani, hiszen az átlagbérek tervezett emelkedése úgyis igen mérsékelt. Hátrányának tartják ezenkívül, hogy miután a bérek nem növekedhetnek a kívánt mértékben, ismét csak azt a törekvést fogja kiváltani, hogy a vállalatok növeljék a dolgozók már ma sem (sőt régen nem) gazdaságos létszámát. S bár igaz, hogy a nemzeti szervek egyes előnyben részesítendő ágazatokban, vállalatokban kivételt engedélyezhetnek, ez mégis csak szubjektív döntés eredménye lesz, ős kérdés, hogy szavatolják-e tartósságát. Bizonyára megtörténik majd az is, hogy számos vállalatnak az adók befizetése után alig, vagy nem is marad pénze, sőt meg sem tudja fizetni az adóját, és ez máris kedvezőtlen kiindulási alap a holnapra nézve. Ennek megelőzését egy ésszerű árrendezéssel tartanák célszerűnek ... Bizonyos: vannak hátrányai, de a mai helyzet normalizálása szempontjából vannak szükséges előnyei is. Önmagában ez a rendszer nem jelent sokat. Nem billenti helyre, csak elősegíti a gazdasági egyensúlyt. Az általánosan jobb eredmények, az egészséges fejlődés eléréséhez számos további szabályozó, termelési viszonyokat rendező intézkedésre van szükség. Azonban a mai helyzetben alighanem ez az új adórendszer a leggyorsabban ható, tehát a legszükségesebb. SZABÓ GÍZA