Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-23 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

Konsztantyin Fegyín: Egy nyári napon, a déli órákban Surailint, a fiatal festőművészt felhív, ták telefonon az egyik szerkesztőségből, hogy menjen be hozzájuk, meg akarnak vele beszélni valamit. A festő félbehagyta munkáját, kezet mosott, ceruzát és jegyzetfüzetet tett a zsebébe és elindult Az üzletek kirakataiban mindenütt Lenin arcképe volt kirakva vörös posztókeretben, mellette ez a felirat: „Éljen a Harmadik Kommunista Internacionálé!" Szergej Sumilin útközben arra gondolt, hogy ezek a fényképek bizonyára hűen tükrözik Lenin arcvonásait, de egy festőművész mégiscsak finomabban ki tudná fejezni az arc jellegzetes sajátságait, a mozdulatok elevenségét. Jó lenne, ha egyszer természet után lerajzolhatná Lenint. A szerkesztőségben ezzel fogadták: — Egy feladattal szeretnénk megbízni. A Komintern kongresszusára sok külföldi delegátus érkezik. Menjen el a Munkáspalotába, ott ma együtt találja valamennyiüket. Készítsen egy portrét valamelyik küldöttről. Rendben van? - ló. — Holnap pedig kap tőlünk egy belépőt a kongresszusmegnyitó ülésére, ott is lerajzolhatja bármelyik küldöttet, sőt ha szerencséje van. még Lenint is... Másnap reggel Sumilin, a belépővel a zsebében, a kongresszus megnyitására sietett. Mire odaért, az Urickijpalota nagyterme már tömve volt. A karzaton fejek tengere hullámzott, tompa morajba olvadt össze a beszélgető emberek hangja, mindenfelé szétnyitott újságok fehérlettek. Sumilin leült a sajtópáholyba, pontosan szemben a szónoki emelvénynyel. Innen jól láthatta az elnökség padsoiait. Kinyitotta vázlatfüzetét s várta, hogy munkához láthasson. A karzat hirtelen felmorajlott, s mint lassan lecsúszó gleccser, fülsiketítő tapsorkán terjedt egyre lejjebb a teremben. Sumilin felállt és az elnökség padsorait figyelte. Ott azonban senkit nem látott. Aztán lenézett a terembe s kiejtette kezéből a vázíatfílzetet: ő is tapsolni kezdett. A termen át, éppen feléje, Lenin közeledett, küldöttek népes csoportjától kísérve. Lehajtott fejjel, sietős léptekkel haladt, mint aki ellenszéllel küzd, s mintha mielőbb szeretne eltűnni szem elől, hogy véget vessen a tapsviharnak. Felment az elnökség emelvényére, s amíg az ünneplés tartott, látni sem lehetett. Lenin, miután felment az emelvényre, kis időre eltűnt szem elől, majd ismét előbukkant. Sumilin látta, hogy papírlapokat vesz elő a zsebéből és leül az emelvény lépcsőjére. Mindez gyorsan, váratlanul történt, s ennél megfelelőbb pózt a festő nem ls kívánhatott volna. Érezte, hogy a körülötte ülő művészek már dolgoznak. Ű is az ujjai között szorongatta a ceruzáját, de nem tudta levenni tekintetét Leninről. Kitűnően látta Lenin nagy, szokat lan formájú fejét, mely egy szempillantás alatt alaposan az emlékezetébe vésődött. Lenin a térdére tette a papit lapokat és fölébük hajolva olvasott. Szinte egész alakját uralta előreugró homloka, feje búbja és tarkója, melynek világos hajfürtjei a gallérjára lógtak. Sumilin megpróbálta a történelem nagy, a jelenkor valamelyik ismert nagyságához hasonlítani Lenint, de hasztalan. Senkihez sem hasonlított, minden apró vonása sajátos egyéni volt. mulaszt el a beszédből. Papírra vetette Lenin magasra emelt fejét, kinyújtott karját, kiegyenesedett, erős hátát, domború, kidülledő mellkasát. Többször is félbehagyta a rajzot és újat kezdett: hol az atc, hol a kar, hol meg a törzs nem sikerült. Gyorsan lemásolta azt, ami az előző rajzon jó volt, majd tovább vesződött az Imént sikeretlen részletekkel. Egyre fogytak az üres lapok a vázlatfüzetében, és végül rémülten döbbent rá, hogy sehogyan sem sikerült közelebb jutnia céljához. Végignézett szomszédain, akik egykor tanítómesterei voltak. Egyikük előrehajolva — buzgón radírozott valamit a rajzán. Kopasz feje búbja kivörösödött. Sumilin emlékezett rá, hogy a mester mindig elpirult, ha valami nem sikerült neki. Egy másik festő a sajtópáholyból átült a hallgatóság közé, szemközt az emelvénynyel, és munkáját abbahagyva Lenint hallgatta. Sumilin egyszerre megrémült, hogy örökre elszalasztja a nagy lehetőséget, mert Lenin mindjárt befejezi beszédét, az ő füzetében pedig egyetlen kész vázlat sincs. Felállt s így teljes magasságban láthatta Lenint. Újabb tajzba fogott. S ekkor végre meglett az eredménye eddigi próbálkozásainak, vesződésének. A korábban kidolgozott részletek — kézmozdulatok, fejtartások, arcvonások — fokozatosan összeilleszkedtek egyetlen összefüggő és a valóságot megközelítő A LENIN-PORTRÉ A Munkáspalotában nagy jövés-menés, lárma fogadta. Az épület lépcsőin, folyosóin külföldiek beszélgettek az őket kötülálló oroszokkal, akik a szovjetköztársaság életéről tájékoztatták a vendégeket Még tartott a polgárháború. A Krímben Vrangel báró fehérgárdistái nak már ütött az utolsó órája. Be messze volt még a béke, az ellenség blokádja kimerítette a fiatal szovlet államot, s külföldről csak nagy nehézségek árán lehetett eljutni Petro gtádba. Sumllint bemutatták egy német de legátusnak. Alacsony, púpos embei volt, aki fontoskodó arccal, méltósá teljes léptekkel sétált fel s alá Braunschweigből jött, szabó volt a mestersége. A német forradalom idején három napon át ő állt a „független" braunschweigl köztársaság élén, amelyet azután a német szociáldemokraták áruló módon felszámoltak. Bár nyomban beleegyezett, hogy modellt üljön a festőnek, aprólékosan faggatni kezdte Sumilint a szovlethatalom felől. Sehogy sem fért a fejébe, miért kellett megszüntetni a kereskedelem mindenféle foi máját s bevezetni az áruelosztást. Sumilin így válaszolt: — Seregestől tört ránk az ellenség. A legfőbb gondunk, hogy legyőzzük. — Értem, értem — mondta fölényesen a német. — De mi értelme annak, hogy bezárták a kiskereskedők üzleteit is? — A kiskereskedők egy követ fújnak az ellenséggel. — Értem, értem. De ha nekem leszakad egy gombom, hol veszek másikat? Sumilin látta a németen, hogy az akár ítéletnapig is hajlandó így elvitatkozni. Ö viszont beleunt a vitába 3 úgy érezte, most nem tudná megcsinálni a német portréját. — Tudja mit, majd holnap a kongresszuson lerajzolom — mondta. A festő végül is munkához látott. Egyetlen lágy, kitapintó ceruzavonással megrajzolta Lenin fejének kontúrját, majd felnézett. De Lenin már nem volt sehol. portrévá. Sumilin most már szünet nélkül, gyorsan, könnyedén dolgozott. Csak akkoi pillantotta meg újra, amikor Lenin a szónoki emelvényre lépett. Lenin beszélni kezdett. Sumilin most már a gondolatokat tolmácsoló mozdulatai közben láthatta. Pontosan ez volt az, amit a rajzban kifejezni szeretett volna. Azok a vonások, amelyeket néhány perccel ezelőtt sikerült megragadnia, most szinte teljesen eltűntek. Újak léptek a helyükbe, melyek szüntelenül váltakoztak. A festő sorra igyekezett emlékezetébe vésni mindegyiket. De minden egyes vonás csak egyszer bukkant elő, soha nem ismétlődött. Sumilin nem akart elmulasztani egyetlen mozzanatot sem, ezért sehogy sem tudta rászánni magát, hogy végre dolgozni kezdjen. Már maga sem tudta, hogy a szónok mozdulatait figyeli-e, vagy a beszédet hallgatja. Valósággal lenyűgözte Lenin mozdulatainak és szavainak tökéletes összhangja. Mintha folyékony, tüzes fém eieje szabályozná a rugalmas öntőforma falait, úgy alkalmazkodtak a mozdulatok a szavakhoz, olyan pontosn követték az izzó gondolatot. Lenin fáradhatatlan hangon, világos, egyszerű nyelven beszélt, lágyan ejtette a szavakat, néha raccsolva ki az „r" betűt, s ez még emberibbé tette, közelebb hozta minden szavát a hallgatósághoz. Sumilin rajzolni kezdett, miközben úgy érezte, hogy egyetlen hangot sem Amikor az ülés véget ért, Lenin, a Küldöttek szoros gyűrűjébe fogva, Makszim Gorkijjal együtt lépett ki az épület kapuján. A kéklő ég ragyogása valósággal vakítóan hatott az ülésterem sárgás félhomálya után. A kijáratnál a tömeg összetorlódott. A fotoriporterek, akik örültek az erős fénynek, minden oldalról megrohanták a küldötteket és buzgón kattogtatták masináikat. A tömeg élén Lenin haladt. Körülötte sűrűn váltakoztak az emberek — külföldiek és oroszok .öregek és fiatalok. Ahogy valakivel befejezte a beszélgetést, máris mások szólították meg. Sumilin, aki Lenin közelében tartózkodott, hirtelen egy ismerős férfit pillantott tneg, aki átfurakodott a tömegen és a kedvező pillanatot megragadva Lenin mellett termett. A braunschweigl német volt. Körülményesen bemutatkozott, kezet szorított Leninnel, majd hosszú szónoklatba kezdett, amire szemmel láthatólag alaposan felkészült. Lenin féloldalt hajtotta a fejét, hogy jobban hallja a kis termetű német szavait. Az meg csak beszélt, beszélt, közben fontoskodva gesztikulált hosszú karjával, hogy még jobban aláhúzza szavainak meggyőző erejét. Lenin eleinte komoly arccal hallgatta. Aztán elmosolyodott, összehunyorította a szemét, és a fejét csóválta. Majd hittelen hátrahőkölt, s felkapta a kezét, mint aki azt mondja: ostobaság! A német, hevesen gesztikulálva, tovább bizonygatott valamit. Lenin ekkor megfogta a braunschweigi könyökét és két-három rövid mondattal végérvényesen, visszavonhatatlanul válaszolt neki. A német hevesen tiltakozott. Lenin ekkor gyöngéden a vállára csapott, majd ujjait a mellénye gombolásába dugva elnevette magát. Úgy nevetett, hogy szinte dülöngélt bele. Aztán meggyorsította lépteit, s vissza sem nézett többé a németre. Csak nem a gombjaival hozakodott elő ez a kétbalkezes német? Minden bizonnyal — mosolygott Sumilin, amikor a német eltűnt a tömegben. Az imént látott jelenet furcsa érzéseket ébresztett benne. Egy szót sem hal lott az egész beszélgetésből, csupán a mozdulatokat látta, amelyek nagyon világosan kifejezték Lenin közvetlenségét, egyszerűségét, kedélyességét. Sumilin most láthatta a vidám, szívből kacagó Lenint, megfigyelhette, amint gyorsan változó arcjátékkal, huncutul összehunyorított szemmel vitatkozik. Ez a jelenet olyan fontos vonásokkal gazdagította a festő Leninről alkotott elképzelését, amelyekről korábban fogalma sem lehetett. „íme, két elnök — gondolta mosolyogva, mintha még most is maga előtt látná a két férfi alakját. — A három napig fennállt s azóta feledésbe merült braunschweigi kormány elnöke és azé a kormányé, amely már három éve fennáll és mindörökre fennmarad." A büszkeség eddig ismeretlen érzése lett útrá rajta s szinte ugyanabban a pillanatban bosszúság és elégedetlenség fogta el: miért van az, hogy ez a sok ember mind odamehet Le ninhez s ő mindenkinek szakít időt, de a festőművésznek, akinek feladata, kötelessége és elhatározott szán déka, hogy megörökítse Lenint emberek százai és ezrei számára, úgy kel) kilesni az alkalmas pillanatot, hogy megláthassa arcát, megjegyezhesse mosolyát, megragadhassa egy futó pillantását? Sumilin kinyitotta a vázlatfüzetét. A rajz kétségtelenül hasonlított. A futólag elkapott vonásokon lehet ugyan vitatkozni. De vajon mit szólna a rajzhoz maga Lenin? A festőt előrenyomta a tömeg. Bár lehet, hogy ezt csak ő érezte így, miközben előrefurakodott és máris ott lépdelt Lenin közelében. Odalépett Leninhez. — Szeretném — kezdte, de mivel tem gondolta végig, mit is akar mondani, máris elakadt. — Vlagyimir Iljics, milyennek találja ezt a rajzot? Lenin futó pillantást vetett a festőre, majd sarkánál megfogta a vázlatfüzetet és szemét összehúzva közelebb hajolt a rajzhoz. Aztán elenged te a füzetet, s jókedvűen Sumilinra pillantott. — Magának tetszik? — Nem. Bár úgy érzem, hason lít — Nem tudom megítélni, nem vagyok festő — felelte gyorsan Lenin. Szeme huncutul megcsillant, bízta tóan biccentett Sumilinnak, aztán máris másfelé fordult, mert valaki megszólította. A festőt hamarosan elsodorták Lenin közeléből. Próbált rájönni: hogy lehet az, hogy egész idő alatt könynyen tartani tudta kényelmes helyét a tömegben, most meg hirtelen hagy ta magát félretolni. Elkeseredett? Zavarba jött? Felidézte az iménti jelenetet. Leninnek sem a hangjában, sem a tekintetében nem volt semmi olyan, ami bántó lett volna. De ho gyan is juthatott eszébe, hogy megmutassa neki ezt a rosszul sikerült rajzot? Kinyitotta, majd nyomban összecsukta a vázlatfüzetet: a rajz csapnivaló volt. Ekkor valaki keményen megragad ta a könyökét. Hátrafordult. A braunschweigi német markolta a karját. — Barátom, maga le akart engem rajzolni — mondta hangosan. — Ma ez nem sikerült, de holnap fogadha tom magát. — Tudja mit? — felelte Sumilin. — Meggondoltam, mégsem rajzolom le. — Ö, igazán kedves — hallotta a háta mögött a német hangját, mi alatt átfurakodott a tömegen. S nyomban el ls felejtette az egé szet. De ekkor egy másik kéz meleg, baráti szorítását érezte a karján. Egy kori tanítómestere, aki ma mellette ült a sajtópáholyban, jól ismert, elmélyült, boldog arckifejezésével így szólította meg: — Hallja e . . Nekem sehogyan sem sikerül Lenint lerajzolnom. És magának? — Nekem sem — felelte Sumilin, majd hirtelen megszorította idős kol légája kezét és lelkesülten hozzátette: — De szavamat, becsületszavamat adom, hogy sikerülni fog! ... Hernádi László fordítása