Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-23 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

J á n i s z P a naj o t ó p u los z : Apránként történt, lassan-lassan, anélkül, hogy ők maguk észrevették volna. Alexandi iából jöttek, a roskadozó datolyapálmák hazájából, nagyszemű, csu­pa-test, csupa-dal asszonyok közül. Egy rossz kis házat béreltek, szegényes környéken, megfáradt em­berek között. A házat lassacskán megtöltötték könyv­vel, fényképpel, festménnyel. Az asszony festett, friss meglátású művészi képeket. A férfi — háborús rokkant — naphosszat olvasott. Mikor besötétedett, kinyitották a kaput, és sétálni indultak, amerre vit­te őket az út. Régen, ott a nagy folyam mentében, amelynek za­varos vizén hajók úsztak lomhán a tenget felé, vagy a mámorító elnevezésű déli városok felé — mintha ma azt mondanók: Wadi Halfa —, ott élték élmé­nyekkel telezsúfolt életüket a nagy ragyogásban. Volt egy gyermekük is, akire emlékezzenek. Egy fiúcska. Kinyitotta szemét, meglepetten tekingetett szét a világban, ebben a furcsa forgatagban, megta­nult egy imádságot, két dalt — egyebet megtanulni már nem volt ideje. Jöttek az angyalok, fényes szár­nyukkal beborították a gyermeket, és elvitték ma­gukkal messze, keserű idegenbe. Szülei a nagy csendben néha most is hallották a hangját, pintyőke­csicsergését. Maguk előtt látták csodálkozó arcocs­káját, kis kezét, testét, arcukon éiezték leheletét. És fáit, egyre fájt, hogy nem volt szabad tovább sze­retniük. Jázminnal telehintett bölcső lett a szívük, abban pihent a halott gyermek. Mikor elhagyták Afrikát, magukkal hozták mind­azt, ami a fiúcska után maradt: hímzett íngecskéit, bolyhos kabátkáját meg az elhordott kis cipőjét, egy pár szalagfűzős, magas szárú cipőt, elnyűtt, megrán­cosodott, szánalomra méltó kis holmit. Rajta maradt minden út, amelyen a fiúcska rövid életében végig­szaladt, minden játék, amelyet eljátszott, mindaz a sok futkározás, ami elmúlt vele együtt. Minden este, a maguk cipőjével együtt, ezt a megfáradt cipőcskét is kirakták, hogy lássák — hogy úgy érezzék, nem hiányzik körükből a harmadik. Később nyomon követték őket az esztendők. Csak úgy lassan-lassan, anélkül, hogy maguk észrevették volna. A férfi az asszonyra vetette csupa bánat, csu­pa szerelem tekintetét, és lelke legmélyéről nagy só­hajtás tört fel. Az esztendők rárajzolták geometriáju­kat az asszony arcára, testére, kezére. Ez az atc, ez a test valaha a féifi legnagyobb boldogsága volt. Éjjele, nappala, virrasztása, paradicsoma, mindene. Sosem gondoltak a halálra. Még akkor sem, amikor a gyermeket elvesztették. Egy nap, olvasás közben, a férfi úgy érezte, szeme elhomályosul, a könyv táncra perdül kezében. Egy nap, festés közben, az asszony úgy érezte, hogy ke­ze, melyet a férfi annyira szeretett, megremeg. És a férfi megszólalt: — Ügy látszik, öregszünk! És az asszony is megszólalt válaszul: — Nem, kedvesem, még nem öregedtünk meg. És elmosolyodott. De ahogy mosolygott, szája sar­kába bánatárnyak gyűltek. És mosolyába keserűség vegyült. Attól fogva lassan-lassan gyökeret vert köz­tük a gondolat, hogy megöregedtek. Megmérték az esztendőket: nem voltak kevesek. Megszámolták újra: soknak sem lehetett éppen mondani. És jöttek az élet csendes örömei. Ö, milyen hihetetlenül félelmesek az élet csendes örömei! Barátaik elhagyták őket, egyik a másik után. A velük egykorúak ugyancsak fölfe­dezték az élet csendes örömeit. A fiatalabbak las­sacskán eltávolodtak tőlük. Jött a magány, a csend. Télidőn a karosszék a kandaló előtt. A rádió lehal­kítva, hogy ne zavarja nyugalmukat. Nemezpapucs. Herbatea. Fáradtság. Elbóbiskolsz, kezedben az új­ság. Már az is öröm, ha nem fáj semmi. A férfi ki­nyújtotta kezét, megérintette az asszony haját, meg­nézte a kezét: bőre megráncosodott az ujjain. És mindez anélkül, hogy bármit vétettek volna, hogy bármi felelősség terhelné őket. Mindez csak azért, mert múlt, múlt az idő. Szemük alatt megtáskásodott a bőr — szemük alatt, mely valamikor olyan eleven volt, olyan ragyogó. Az asszonyból hervadt rózsa lett. Orcája beesett, lába elvékonyodott, mint a pipa­szár, háta meggörbedt, kemény, gömbölyű keble meg­petyhüdött. — Milyen rövid az élet — sóhajtott a férfi. — Mi­lyen rövid! — Nem rövid — válaszolta csendesen, nagyon csendesen az asszony. — Csak az emberi szomjúság rövidíti meg. — Mikor eljön a vég — szólalt meg újra férfi —, olyan, mintha nem lett volna semmi. — És az emlékezés? — válaszolt az asszony. — Az emlékezés, az semmi? — Semmi, semmi! Az emlékezés: büntetés. Az asszony szánakozva tekintett rá: — Milyen gyermek maradtál! — Folyvást csak töprengek. Az emlékeimből élek. Meggyűlöltem őket. Ha meglátom az arcodat, húsz­éves voltodra emlékszem. — Tengernyi esztendő múlt el azóta. Fárasztó vé­gigmenni, végignézni rajta. — Elérkezik a pillanat, amikor szeretnék felkiálta­ni mint Orpheus: „Adjátok nekem Eurydikét!" — Eurydiké itt van melletted. Hűségesen, mint az esküvés, utolsó leheletedig, utolsó leheletéig. — Te képes vagy rá. Alázatos vagy; te kibírod. — Te is képes vagy rá. — Én nem, és nem is leszek soha! Aztán egyre nőtt a mozdulatlanság. Nőtt a ma­gány. A házba bevette magát a csend. Karosszékü­ket az ablakhoz húzták, hogy lássák az utat. A leg­egyszerűbb dolgokban is volt valami elhihetetlen: já­rókelők sétálnak, gyermekek kergetőznek, az est le­szálltával legények, lányok álldogálnak a sarkon, egymás szemébe néznek, ajkuk közel hajlik egymás­hoz ... Nem volt valami nagy forgalom az úton arrafelé. Fásítani is csak ímmel-ámmal próbáltak, két-három borsfa nőtt csoportban, vagy valami affé­le. Az élet puszta látvánnyá lett, és a látvány is egyre halványult, ahogy szemük ereje csökkent. Hal­lásuk is gyengült, gyengült minden. Beszélgetni is egyre ritkábban próbáltak, asztmásan elfúló gyér szavukat egyre fölöslegesebbnek érezték. Minden fö­löslegessé vált. Nem volt mit mondaniuk. Az élet egyetlen mondattá zsugorodott: „Ugyanaz, mindig ugyanaz." Mi újat is várhattak volna még — a halá­lon kívül? De még a halál is lassan lassan megszo­kottá vált, annyira hozzátartozott mindenesti töp­rengésükhöz. A férfi egy utolsó kísérletet tett, hogy megbarátkozzék vele. Fölébredt éjszaka, sötétben, és eszébe jutott: „Ilyesféle lehet a halál is. Teljes ma­gány, végtelen út a vak, sötét éjszakába." Mikor ki­nyújtotta a kezét, hogy lámpát gyújtson, és ujja megérintette az éjjeliszekrény lapjának hideg márvá­nyát, ismét eszébe jutott: „Ilyesféle lehet a halál is. Dermesztő hideg érintés." És minden egyes nap egy­egy szomorú győzelem: legyőzte a halált, de egyút­tal ismét egy nappal közelebb hozta, egyre közelebb. Régen, kora ifjúságában és még később is, gyakran pánikba esett a halál gondolatára. Most már ahhoz sem volt ereje, hogy féljen tőle. És egyszer elérke­zett a pillanat, amikor már szomjúhozta a halált. Kegyetlen, megsemmisítő szomjúság volt ez, amilyent a végtelen afrikai sivatagban érez az ember, sárga homokbuckák, megkövült kagylók között — a leges­legutolsó emberi szomjúság. Az asszony tűnődött, örökké csak tűnődött, mi egyebet is tehetett volna? „Ha még élne a fiúnk!" Elhomályosult tekintetét vé­gigjáratta az öreg ház falain, ahol a megmaradt fest­ményei lógtak, a többi az esztendők során eltávozott tőle, és most más házban, mások falán függ. Azok­nak a festményeknek köszönhette hírét, dicsőségét, az újságok dicshimnuszait, a ragyogó fogadásokat, vendégségeket, még kitüntetéseket is, vagy hármat­négyet. Volt idő, amikoi minden száj az ő dicsőségét kürtölte. Aztán új irányok jöttek, új festészet, amely felbontotta a formákat, eltorzította az arcokat, a tes­teket kificamította, és a fákat ködfoltokká oldatta. Az asszony nem tudott megbarátkozni ezzel a stílus­sal. Megmaradt annak, aki volt. És napról napra erő­sebben érezte, hogy az idő túlhalad rajta, művészete elavul. A fiatalok már nem tartják számon, a vele egyívásúak megunták. Milyen szomorú dolog a hír­név! Ugyanaz a kéz, amely ma megtapsol, holnap keresztre feszít. A legtöbb, amit remélhetsz: teme­tés közköltségen, egy rólad elnevezett utca, címszó a lexikonban, és talán-talán valahol egy mellszobor, a mellszobrok jellegzetes bamba arckifejezésével. Ennyiből áll a hírnév. A férjére tekintett: tönkretet­te, megbetegítette az öregség, félig béna, siralmas, vigasztalan az állapota. Szerette volna kitárni belse­jét, egészen magába fogadni a férfit és újjászülni őt magából, új életre, ahogy annak idején megszülte gyermekét. Remegett a perctől, mely halk léptekkel közeledik, az elkerülhetetlen pillanattól. Milyen gyö­nyörű ifjú volt valaha ez az öregember! Ó, a test gyönyöreivel teli afrikai éjszakák, amelyeket együtt éltek át, utolérhetetlen gyönyörű szenvedélyben! Most szégyellt a tükörbe nézni, szégyellt fürödni, utálta a testét. Minden porcikája az idő diadalát hirdeti. „Te vagy a szerelem, én kedvesem!" — mondta akkor régen a gyönyörű ifjú. Fogták a pa­lettát, vásznat, festőállványt, és kimentek a Mariut­tóhoz, a mitikus Mareótisz zöldellő lápjai közé. Ta­vasszal különös virágok nyíltak a lápon. És az asz­szony festett, a forrón párálló kigőzölgésekben, ame­lyek felkorbácsolták testét, és egyetlen hívássá, egyetlen határtalan odaadássá változtatták. Sötétbő­rű fellahok vonultak el mellette halkan dudorászva, lábukon karperec, ajkuk kéjtől duzzadó, szemükben századok szomorúsága. A mocsaras tó partján sivata­gi beduinok pihentek meg kis időre türelmes tevéik­kel, majd kisvártatva elindultak újra, sorsűzötten. Le-lejártak a csatornához, hogy lássák őt világrész hajóit, amint fényesen kivilágítva útjukra indulnak, telve dallal, telve emberekkel, bizonytalan szerencsét hajszolva. Felmentek a sápadt kövek birodalmába, régi királyok sírjai közt bolyongtak, akik kétségbe­esetten próbálták legyőzni a halált, de nekik sem si­került. Testén érezte a férfi forró száját, és a teste olyan nagy boldogság volt, hogy szinte fájt. De mindebből nem maradt más, csak néhány pillanat, amely halkan moccant benne, mint madár gyenge szárnya. Megfogta a férfi kezét, megsimogatta: — Emlékszel, amikor ... — Nem akarok emlékezni! Nem érdemes emlékez­ni semmire! Lázadó lett. Érezte, ahogy a múlt szele alászáll a magas ormokról, és megpróbálja kiegyenesíteni nyugtalan lelkét, ha már a teste felmondta a szol­gálatot. És volt valami szép ebben a belenyugvás­ban, valami szomorú nagyság. Kiemelték a karos­székből, ágyba fektették. Az asszony átölelte a fejét, mint régen a gyermekükét, amikor álomba ringatta. A férfi néha magához tért, így szólt: — Gyere, mondj valamit. De csak halkan. — Mit mondjak? — Akármit. Beszélj a külvilágról. Járnak-e még emberek az úton? — Járnak, kedvesem. — És fürge lábbal lépnek? — Fürgén lépnek, kedvesem. — És fiatalok-e az emberek? — Mint mindig. Az egyik fiatal, a másik nem. — És nem tudják, hogy mi idebenn haldoklunk? — Nem haldoklunk: élünk. — Jó. Egyebet nem kell mondanod. Meglepte az asszony türelme, félelmetes önural­ma, amelyet minden percben, minden helyzetben ta­núsított; pedig maga is milyen roncs szegény. Azután: nehéz, légzés, üres fej, szívdobogás. Ma­gasra felpolcolták az ágyban, hogy könnyebben kap­jon levegőt. Egész éjjel az ablakot nézte. Az egyik zsalugátert nyitva hagyták, hogy a hajnal fénye be­hatolhasson. A férfi nem beszélt. Ki sem nyitotta a száját, csak ha valamit kért, korty vizet, hogy be­vegye az orvosságát. Tanulmányozni akarta a halált. Ahogy ereje fogyott, úgy növekedett önniegfigyelő képessége, egyetlen mozzanat sem kerülte el örökké éber figyelmét. 0, bár csak szabadabban tudna lélegez­ni, mint akkor, amikor Afrika útjait járták, abban a másik világban, kézenfogva, mint a gyermekek! És emlékezete egy pillanatra megállt egy kereszt­úton, Ramliban; éjszaka van, fent a sivatagi égbolt csillagképei. Karácsonyest. Sokáig várt rá, türelmet­lenül, minduntalan aranyórájára pillantva. Ez még a mámoros első szerelem korszakában történt, az asz­szony még nem volt a felesége. Késve érkezett. nyugtalanul, izgatottan, hogy nem okozott-e neki fáj­dalmat késésével. A férfi félkarral átölelte, szívéhez szorította. Az asszony szemében a boldogság álma villódzott. Keble illatozott. Most, utolsó óráján is ott érezte ezt az illatot megfáradt orrlyukában, úgy ér­kezett el hozzá, mint távoli, halk zene. Az asszony egyetlen pillanatra sem tágított mellőle. Igyekezett eltalálni minden gondolatát, megkönnyíteni halál­tusáját. Közben tél lett. Szél cibálta a zsalukat, fü­tyült a tetőcserepek között, süvítve bujkált az eresz alatt. A férfi megkérdezte — hangja már alig hal­latszott: — Hideg a föld? — Nem, nem hideg! Puha és meleg. Mi mást kérdezhetett volna? Hogy hideg-e a föld! Ügy érezte, acélfogó ragadja meg és taitja mozdu­latlanul a fogai közt. Szeretett volna még egyszer, utoljára ellenállni. Megpróbálta fölemelni a kezét, a lábát, próbált volna felülni, lépni, kiáltani — élni. Ereje elhagyta. A világ összezsugorodott egy kicsike ponttá, egy langyos fényfolttá a szemközti falon. Egyebet nem látott. Még az asszony arcát sem. És így csak nézte, nézte azt a fényfoltot a falon. Egé­szen addig, amíg a szeme lassan megüvegesedett. Akkor az asszony kinyújtotta a kezét, és lassan, óva­tosan lezárta a szemhéját. Zokogásban tört ki. Egy ember meghalt. Jelentéktelen esemény. Szőllösy Klára fordítása P. Bonucrd: Nő az asztal mellett.

Next

/
Thumbnails
Contents