Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-23 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

az erosza k ell en Cyprián Majerník meg nem ért születésnapjára A mikor új szabadságunk első nyara kalászba szökkent tragikus hír röppent világgá, hogy a Prágában élő, négytagú progresszív szlovák festőcsoport (B. Hoffstädter, C. Majerník, E. Néván és J. Zelibský) legtehetségesebbje és legbátrabbja, Cyprián Majerník, a következetes antifasiszta és európai irányú festő, harminchatéves korában önként oltotta ki életét. A fasizmus barna rákfenéje, mely ellen ecsetével harcolt, meggyorsította testét és értelmét szúként felőrlő kórjának aknamunkáját. És így maradt életműve befejezetlen, torzó. Cyprián Majerník az elhivatottak közé tartozott. Szinte gyerekfővel jegyezte el magát a festőművészettel, s a Gustáv Mallý pozsonyi magániskolájában eltöltött hónapok után, alig tizenhét éves korában kerül fel Prágába, az ottani Képzőművészeti Akadémiára, ahol először Loukota, majd Obrovský tanár tanítványa lesz. Rendkívül törekvő, hihetetlenül szorgalmas és kitartó mintha élezné, akárcsak annakidején Arthur Rimbaud, a francia költőfejedelem, hogy nincsen sok ideje, s ezért igyekszik mindent megismerni, mindent megtanulni, mindent elsajátítani, hogy végülis egyéni, sajátos módon fejezze ki kora égedő emberek sorsa köti le. Elsősorban azok izgatják képzeletét és tehetségét, akik bánatukat és megalázásukat, nyomorukat a mosoly álarcával leplezik. Vásznain megjelennek a clownok, műlovarnök, kötéltáncosok és Pierottok, akik bús, merev mosolyukkal elsüllyedt gyermekkorának vidám színeit törlik le palettájáról. Az ezerkilencszázharminchatos esztendő mély változást jelent Majerník művészetében. Az eddigi népies, elbeszélő stílust és kifejezési módszert a jelképek, a bizonytalan szimbólumok nyelvezete váltja fel. C. Majerník új látás- és kifejezésmódjáról tanúskodik az 1936-ban a gouache-val megfestett „Fehér ló" című alkotása. Még ma sem tudjuk, mit akart a festő ezzel a titokzatos fehér lóval kifejezni. Megható ennek a kíváncsi pillantású lovacskának a jelenléte abban az absztrakt tájban, ahol álmélkodva nézi az előtérben látható elszáradt fatönköt és egy látomásszerű antik-oszlop torzóját. Nyilvánvaló, hogy ennek a kísértet-paripának igen kevés köze lehet Delacroix Villámlástól megrettent lovához. Azt viszont még senki sem tudja, hogy ez a magános fehér ló egy világkatasztrófa hírnöke, az új apokalipszis egyik táltosa. Majerník azonban már ekkor előrelátta és érezte a nagy világégést. És a spanyol polgárháború véres drámája a -O M O J* 4> O N O! •a) > E U « a c •o a. >• U tő problémáit, személyes, harcos humanista hitvallását és vesse vászonra az eljövendő tragédiákat, hogy a lelkiismeret fénylő vértezetében harcoljon ecsetjével az emberiséget fenyegető fegyveres erőszak ellen. Érdekes, hogy 1931-ben, amikor Josef Čapek és Karel Sourek baráti segítségével megrendezi első prágai kiállítását, már beérett művész, önálló egyéniség, akinek ecsetvonásain mesterei hatásait fel sem fedezhetjük. Cyprián Majerník vásznain a gondtalan fiatalság rózsaszínjei, zöldjei, fehér-pirosai dominálnak, s jóllehet, sokat kapott a párizsi fauveistáktól, elsősorban Matissetől előlegbe, már egyik korai alkotásán a Fekvő akt (Szégyenlős) című festményén észlelhetjük, hogy minden könnyed hányavetisége, színtobzódása ellenére a tartalmat tartja elsődlegesnek és a forma nála is csupán csak „cifra szolga". Művészileg azonban mégiscsak Párizsban válik igazi Majerníkká, ahová 1932-ben kerül. Kezdetben Marc Chagall festészete bűvöli el. De mig a vitebszki guberniából elszármazott Chagall érzelgős nosztalgiával emlékezik gyermekkora falvaira és kis városaira, Cyprián Majerník vásznain a nyugat-szlovákiai vidék elmaradottsága megbocsátó mosolyt eredményező komikumaként hat. És az sem véletlen, hogy éppen a modern művészetek Mekkájában, izmusok és a fény fővárosában emlékszik arra a kis szlovák falura és népére, ahonnan elindult, s amelyet már oly régen nem látott. Van abban bizonyos törvényszerűség, hogy Pozsony és Prága után éppen Párizs ébreszti benne fel a honvágyat. Ám Chagalllal ellentétben C. Majerník bármelyik pillanatban visszatérhet fatornyos hazájába, s ez az érzés menti meg őt a szentimentalitóstól, s éppen ezért festheti meg a csúfondáros mosolyt nem nélkülöző ,,Két madonnát" no meg a „Kíváncsi kisborjú"-t... Kedves kötekedés és nyelvöltögető kamaszság jellemzi e korszakának legsikerültebb alkotását is, a „Ketten az albumból" című képét, amelyen intellektuális primitivizmussal és a szlovák folklór élénk színeivel örökíti meg a szülői ház családi albumának két bájos figuráját. Párizs után egyéves kényszerszünet következik. A súlyos betegséggel vívódó Majerník elhallgat, majd átmenetileg diadalmaskodva a végzetes betegség felett ismét festeni kezd. És ekkor döbbenünk rá, hogy festőnk nemcsak a fauveistákat és Chagallt látta Párizsban, de értékelte Picassot és Chiricot, megértette Daumiert meg Goyát is. Már nem rajzolja alakjait olyan játszi módon mint beteasége előtt, figyelmét pedig a szenvenagy szlovák festőt igazolja. C. Majerník pedig, mint Európa legjobbjai, festők és költők, a szabadságáért és hazája függetlenségéért küzdő spanyol néppel rokonszenvez. Ettől a pillanattól kezdve ecsetével mindvégig a fasizmus barbár erőszakossága, embertelensége ellen harcol, s a megalázottak, az üldözöttek és megkínzottakat, a földönfutókká váltakat, hontalanokat védi, oltalmazza. Ezerkilencszázharminchétben már Goya drámaiasságát és Daumier mély barna vádoló lázadását fedezzük fel képein. Ekkor festi meg a Végzetes találkozást, melyen két komor lovas üget a börtön vagy a kaszárnya falához húzódó asszonyok csoportja felé. Itt ezen a vásznán ad első ízben világos választ a „Két lovas" című képével kapcsolatban feltett kérdésre: honnan jönnek és hová tartanak?" A „Végzetes találkozás", majd jónéhány későbbi vászna a fegyveres lovasokat mint hódítókat és leigázókat mutatja be, a gyalogosokat pedig mint menekülő védteleneket, mint a fegyveres agresszió áldozatait. Csehszlovákia lerohanása és feldarabolása után C. Majerník, akárcsak a cikk elején már említett három barátja, festőtársa, a megszállt Prágában marad és harcát félelem nélkül folytatja. Egy bizonyos, rövidlélegzetű megtorpanás után megfesti a Menekülőket, a Tábor-t, melyek egyöntetűen a hitleristák megbélyegzését jelentik. Képein könnyűszerrel felismerhetjük a deportált cseheket, lengyeleket, szerbeket, és zsidókat. Ezekben az években súlyosbodó betegsége ellenére sem fedezhetünk fel képein pesszimizmust, sőt inkább konok elszántságot és rejtjelezett hitvallást a haladás erőinek győzelme mellett. Ezt különben is a Szlovák Nemzeti Felkelés kitörése után már nyíltan tudtára adja mindenkinek. Ebben az időszakban született meg a „Vörös zászlós lovasok", a „Partizánjárőr" és többek közt a „Finálé" című festménye. Negyvenöt tavaszán C. Majerník szabadságharcos lovasai célbajutottak, sajnos, a nagy festő már testileg és szellemileg megrokkanva üdvözölte a szabadságot, s egy súlyos pillanatában végez önmagával. Pillanatnyi gyengesége azonban mitsem vonhat le életművének értékéből, melynek „végtelen távlatokat adott a halál". Neve szimbólum, élete követendő példa eljövendő nemzedékek számára, mivel C. Majerník tiszta életével, bátorságával és meg nem alkuvásával, de nem utolsósorban európai rangú művészetével egy kegyetlen kor vádoló lelkiismerete volt! "ADCI IMRP Búcsú Párizstól Szép őszi nap. Már búcsúzom Párizstól. Hová megy ilyenkor az ember? ... Természetesen Párizs szívébe, a Szajna szigetére, ahol a N ötre Dame áll, amelynek egyik tornyát még tisztítják, javítják, ezért zöld vászonnal van bevonva. Azok a turisták, akik most fenn a megtisztított torony körül ácsorognak és fentről Párizs tetőit nézik, apró pontoknak látszanak innen. Ügy tudom, több mint háromszáz lépcsőt kell megmászni, amíg az ember feljut. De az ember nemcsak fenn, hanem itt lent a nagy forgalom közepette is nagyon kis pontnak látszik csupán. E jelentéktelenség azzal is érvényre jut, hogy a Notre Dame-val szemben ott a rendőrség hatalmas épülete, mint a hatalom erőteljes kifejezője. Az épület mellett a sötétkék rendőrségi autók sorakoznak. Az egyik ilyen kocsiba bepilantottam. Úgy állnak benne sorban a puskák (az erre a célra készített tartókon /, mint esős napon az ernyők, a tisztességes polgári házak előszobájában. E sorokat a Notre Dame melletti kis parkban írom. Idősebb emberek sütkéreznek itt az őszi, aranyszínű napon, akárcsak Prágában. Gyerekek hancúroznak mellettük, és galambok csipegetik az eléjük dobott morzsákat. Amott lent pedig, a zölddel befutott kerítés mögött a Szajna folyik. Kertészek ápolják, nyírják a zöld pázsitot. Ezután körutat téve a virágpiac mentén — amely a Szajnaparti járdát elfoglalja — visszatértem a kiindulópontra, a Chatelet — illetve a Sarah Bemard Színház előtti térre. Itt a könyvárusoknál újra alkalmam volt, „ellenőrizni", vajon Hitler Mein Kampf-jának francia kiadása elfogyott-e? Nos, nem adták el. Ott van 40 frankos árával, ahol volt... Szívesen eladnák, de senki sem veszi. Azt hiszem, olcsóbban sem vennék meg. Sajnos, a tizenhármas szám nem jelent nagy szerencsét. Búcsúzásomkor egy igen kellemetlen jelenetnek voltam a tanúja. Láttam, amint a könyvárusok egy tizenhat éves fiút üldöztek. Azt hiszem diák lehetett. Először azt hittem, hogy könyvet lopott, de tévedtem. Képet lopott, az egyik könyvből ugyanis egy meztelen nőt vágott ki magának. Sajnos, kiderült, hogy ügyetlenül. A szerencsétlen igen erőteljes ütéseket kapott a fejére. A tulajdonos egy könyvvel püfölte-verte. Szerencsére a könyv egy füzet-példány volt. Csak akkor hagyta abba a verést, amikor a fiú kiszakította magát az üzletember szorító markából. Ám a fiú esőköpenye a tulajdonos kezében maradt. Hogy mi lett ennek a kalandnak a vége, azt már nem tudom, de a szegény fiú olyan volt, mint akit ártatlanul támadtak meg és mint akinek ártatlanul kell szenvednie. Valahogy az egész makacs, fiatal arc torzultságában úgy hatott, mintha azt mondta volna, hogy neki jár ez a meztelen női kép. Braque neve Vasárnap, 1969. X. 5. Ezen a gyönyörű vasárnapon azért utaztunk Párizsba, mert egy kiállítást akartunk megtekinteni, amelyet a Saint Germaine körút 72-es számú házában rendeztek. Ezt a lapokból tudtuk, amelyekben a kiállítást hirdették. Nos, amikor a jelzett ház elé értünk, kiderült, hogy a kiállítás helyisége egy bolt, amely ma, vasárnap zárva tart. Eléggé csodálkoztunk rajta, végül is ha a kiállítást hirdették, miért tartják éppen vasárnap zárva, amikor az emberek többsége nem dolgozik és van ideje a kiállítást megtekinteni. Némi bosszankodás után azonban rájöttem, hogy ez a bolttulajdonos — Oliverinek hívják — olyan üzletember, aki ilyesmit megengedhet magának. A kopott és eléggé zilált kirakatban igen érdekes képeket is láttunk, zömében színes kőnyomatokat és grafikákat, neves festőművészek aláírásával. Többek között olyan rangos nevek, mint Chagall, Dali, Picasso. Volt a kirakatban egy eredeti Braque is. Egy közönséges celofánba burkolt rajzlapon három ellipszis alakú rajz, — amolyan láncszemszerű. A láncszemek egymástól függetlenül voltak elhelyezve a rajzlapon, mindegyiket külön-külön el lehetett volna vágni, semmi bajuk nem történt volna, mert minden ellipszis önmagában egész. A három ellipszist tulajdonképpen csak Braque neve tartotta össze és ez a rangos név határozta meg a rajz árát is. Nem kevesebb, mint háromezer új frankot kértek a rajzlapért. Nekem ennyi pénzem nem volt, de ha lett volna is akkor sem adok érte annyit, mert ezek a drága ellipszisek csak felháborodást váltottak ki belőlem. Biztos vagyok abban, hogy Braque maga nem mert volna ezért ilyen összeget kérni. Mégis biztos, hogy ez a rajzlap rövidesen elkel, vevőre talál, mert ott a nagy művész neve. A Luxemburg-kertben Amolyan hamisítatlan őszi nap van ma Párizsban, kicsit ködös és szürke a levegő meg az ég, és rozsdaszínűek a levelek. A Szent Mihály úton ezen a szombaton a járdák annyira zsúfoltak a fiataloktól, hogy alig lehet itt mozogni. Lépésben kell haladni, akárcsak az autóknak az úttesten. Csak az ősz surran be minden résen keresztül és minden zugba zizegő száraz leveleivel. A platánfák a Szent Mihály úton már erősen hullatják leveleiket. A Luxemburg-kert is tele van velük. A Luxemburg-kertet a Medici nevű Ady-kávéház felől köze lítem meg. Mindenütt tarka, szívós őszi virágok pompáznak. Amott távolabb egy vízmedence látható, közepén szökőkúttal. A medencében játékvitorlások úsznak, mindegyiknek egy gyer mek az ideiglenes gazdája. A gyerekek, amikor vízre bocsátják, nagy izgalommal lesik a vitorlás útját. Ezenkívül kis motorcsónakok is fodrozzák a medence vízfelületét. A gyerekek mindezt egy öreg bácsitól pár centimért veszik bérbe. A medencétől néhány lépésnyire gyerekek kacagásától hangos a j út szótér. Itt hintákon és körhintákon mulatnak az apróságok. A nagyobbak teniszeznek. Az egészen aprók a gálám bokát etetik. A galambok nem félnek tőlük. Itt a Luxemburg-kertben is, mint kint az utcán mindenütt, rengeteg a fekete, a néger és az arab gyerek. Hancúroznak, jútszanďk ése tollas indián fejdíszt viselnek, mint társaik, a fehér gyerekek. — Távoztamkor arra gondolok, hogy itt e földrészen, amelyet Luxemburg-kertnek, illetve Párizsnak neveznek, minden gyermek, minden művész egy kicsit otthon érzi magát. SZABÓ BÉLA