Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-20 / 273. szám, csütörtök

A történelem néma tanúi GONDOLATOK A POZSONYI MŰEMLÉKVÉDELEM PROBLÉMÁIRÓL EGY VÁROS MÚLTJÁT nemcsak az írott emlékek, történészek feljegyzései őrzik, hanem a néma kövek — a műemlékek is. Műemlék minden olyan építmény, épületmaradvány, szobor, vagy ezek tartozéka, berendezése, amelynek művészeti, történeti, régészeti vagy néprajzi értéke van. Ebből a szempontból a műemlékekben oly gazdag Pozsony különleges figyelmet és gondoskodást érdemel. Az 1962. március 30-án kiadott 250. sz. műemlékvédelmi kormányrendelet hatására Pozsonyban is fokozódott a műemlékvédelem tudományos kutatása, tervezése és kivitelezése. A Városi Nemzeti Bizottság oktatás- és művelődésügyi bizottsága 1969. július 30-án foglalkozott a Városi Műemlékvédelmi Felügyelőség jelentésével, amely elsmző módon ismerteti a város feltétlenül fenntartandó műemlékeinek jelenlegi helyzetét, az eddig elvégzett karbantartó munkát és a távlati terveket. Annak ellenére, hogy ezen a téren jelentős eredményeket értünk el, vannak olyan — ma még leküzdhetetlennek látszó — tényezők, amelyek nemcsak fékezik, hanem egyenesen megbénítják a műemlékvédelmi munkát. E tényezők között első helyen áll a társadalmi közömbösség. A nemzeti vállalatok kíméletlenül alakították át a műemlék értékű épületeket, hogy megfelelő iroda- és raktárhelyiségekhez jussanak, egyéni stílusjegyeket őrző falak, kapuívek törtek darabokra a csákányok ütése alatt és kerültek a szemétdombra. A műemlékvédelem további fékezője a lakáshiány. A történelmi városrész gótikus és barokk palotái lakóházak, és a mentési munkálatok megkezdése előtt a lakókat új lakásba kell költöztetni. De baj van a kivitelezéssel is. A munkálatok kivitelezője — a Bratislavai Építővállalat — ugyanis nem rendelkezik szakemberekkel, és ezért a Városi Műemlékvédelmi Felügyelőség arra törekszik, hogy kialakítson egy szakcsoportot, amely tudományos szakszerűséggel irányítaná a műemlékvédelem műszaki részét is. A munkát két szakaszban akarják elvégezni. 1969—1970ben huszonhét pozsonyi épüleA FORTUNA ROSSZ HELYEN JÁR Pozsonyban és környékén betek óta hiába keresek Fortuna Jelzésű magyar tv-készüléket. Azért éppen Fortunát, mert több szakembertfii hallottam, hogy jelenleg ez a legjobb. Ráadásai — mint a külföldről behozott készülékekre általában — három évi a jótállás. A mai napig hiába várom a jó szerencsét, hogy megkapjam pénzemért a keresett árut. Talán mondanom se kellene, mennyire meglepődtem, amikor a minap Kassán járva az egyik üzletben azt a választ kaptam, anynyi a Fortunájuk, hogy nem tudják, mit csináljanak velük. Elfibb azt hittem, tréfálnak velem, rövidesen azonban a saját szememmel i

s meggyőződhettem a valóságról. Méghozzá nem csupán egy üzletben! Amikor megérdeklődtem, mi az oka, hogy Kassán kapható ez a készülék, érdekes dolgot tudtam meg. Fortunával ugyanis a kelet-szlovákiaiak nem tudják fogni a Magyar Televízió műsorát. Tudniillik ott nem a Kab-hegyi, hanem a tokaji adó szignálját fogják. A Fortuna pedig a tokaji adás vételére nem alkalmas, a Kab-hegyi, illetve a bécsi (mindkét bécsi műsor) adás vételére viszont itjen. S természetesen a pozsonyi adás vételére is. Ezért egészen érthető, hogy Pozsonyban és környékén óriási iránta az érdeklődés . . . Azt is megtudtam, hoey Kassán „művi beavatkozással" alkalmassá akarják tenni a Fortuní készülékeket a tokaji add műsorának vételére. A fentiekből szinte magától adódik a kérdés: nem lenne észszerűbb és célszerűbb, ha ott árusítanák a Fortunákat, ahol minden beavatkozás nélkül használni lehet őket? Erre persze az áruelosztásnál kellene gondolni! FÜLÖP IMRE tet renoválnak, 1970—1971-ben pedig 20 pozsonyi műemléket mentenek meg a pusztulástól. Az első szakaszban 46,5, a másodikban 30 millió koronát fordítanak a karbantartásra. A pénzt, a tervezést és a kapacitást biztosították, de az első szakaszba osztott munka realizálásához 133, a terv második szakaszának megvalósításához pedig 115 új lakásra van szükség. A Városi Műemlékvédelmi Felügyelőség tudományos tanácsa 1969. október 22-én foglalkozott egy szakcsoport (dr. Ladislav Šášky, dr. Peter Ratkoä tanársegéd, dr. Ladislav Beisetzer professzor) érdekes és feltétlenül megvalósítható javaslatával. A szakcsoport a pozsonyi műemlékekkel és emléktáblákkal kapcsolatban megállapítja, hogy 1918-ig magyar és német, 1918-tól pedig szlovák személyiségek emlékét voltak hivatva megörökíteni. Csak 1945-től került előtérbe a forradalmi hagyományok tematikája és ennek az irányzatnak legkiválóbb alkotása a Slavín. A városban ma a munkásmozgalom, a párt, az antifasiszta ellenállás és a felszabadulás történelmi eseményeit 21 emlékmű és 41 emléktábla, a város szlovák kulturális hagyományait pedig 20 emlékmű és 20~emléktábla hirdeti. A szakcsoport javasolja, hogy: 1. állítsanak emlékművet, amely az antifasiszta harc és a Szlovák Nemzeti Felkelés méltó szimbóluma lesz; 2. monumentális szoborcsoport hirdesse a Nagy-Morva Birodalom, a szlovák nemzeti megújhodás és a jobbágyság eltörlésének emlékét; 3. állítsák fel V. I. Lenin, J. N. Húrban, M. M. Hodža, St. Moyzes és K. Kuzmány szobrát. A javaslat mellszobrokkal és emléktáblákkal akarja méltatni III. Endre, Bél Mátyás, Ortvay Tivadar, Könyöki József, Batka János, Endlicher István, M. Ursini, M." Čulen, J. Botto, D. Štúr, J. Murgaš, A. Kmeť és A. Radlinský jelentőségét. A teljességre törő, és a város történelmének objektív értékelése alapján kidolgozott javaslat minden szempontból elismerést érdemel, de vannak olyan hiányosságai, amelyekre — éppen a történelmi igazság érdekében — rá kell mutatni. Egyik ilyen kifogásolható hiány, hogy egyetlen emléktáblára sem tartja érdemesnek a Habsburgok ellen folytatott több évszázados harc kiemelkedő egyéniségeit. Márpedig aki itt Közép-Európában a koronás zsarnokság ellen harcolt, az a haladást, a népek szabadságát szolgálta. Nem szerepel i a javaslatban többek között Bethlen Gábor sem, holott a huszita forradalmárokat segítendő harcolt és a cseh földről kiüldözött, nem vallási, hanem elsősorban társadalmi reformátoroknak adott biztonságot jelentő menedéket. Azt hiszem, az sem túlzott kívánság, hogy ha az Academia Istropolitana alapítóiról, Vitéz Jánosról és Schomberg vicerektorról sem feledkeznek meg, akkor nem mellőzhető Mátyás király emléke sem, aki nélkül Vitéz János nem valósíthatta volna meg egyetemalapító tervét, és aki Pozsonyt egyébként is támogatta és fejlesztette. Ebben a városban évszázadok óta egybefonódott szlovákok és magyarok sorsa, közös volt az öröm és a szenvedés, együtt, azonos célokért harcolt a szlovák és a magyar proletár, tehát ezt a történelmi tényt nem lehet mellőzni, nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha valóban teljességre, marxista történelemszemléletre törekszünk. A valóban jó ügy érdekében, azt hiszem, helyes lenne, ha ezt a javaslatot a Nemzeti Frontba tömörült társadalmi szervezetek elé terjesztenék. Azonban hiába restauráljuk műemlékeinket és hiába örökítjük meg plasztikákkal történelmi harcaink és kulturális életünk kiemelkedő egyéniségeinek emlékét, ha nem tudjuk leküzdeni a már említett társadami közömbösséget, ha a város lakóit nem tudjuk meggyőzni arról, hogy a műemlékek védelme állampolgári kötelesség és a nemzeti öntudat kifejezője. Ezen a téren olyan népszerűsítő kiadványokra van szükség, amelyek közérthetően, a laikus számára is láttatóan ismertetik műemlékeinket, műemlékállományunk korszakok szerinti összeállítását (római kor, a népvándorlás kora, a román stílus, a gótika, a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus — ennek keretében a romantika és eklektika — és a szecesszió kora). A NÉPMÜVELÉS ÉS A SAJTÖ nagyon sokat tehet e cél elérése érdekében. .Ismételten rá kell mutatni, hogy egy régi épület, egy kariatida vagy egy szobor nem csupán esztétikai élmény, nem csupán a szépérzék kielégítését szolgálja, nem csupán látványosság, hanem kőbe szilárdult történelem és aki a sokszínű világ megismerésére törekszik, nem mellőzheti a múltat, amely megtanít ismerni a jelent, és tisztábban látni a jövőt. PÉTERFI GYULA Egy Verdi-opera története Száz évvel ezelőtt — 1869.' novemberében fejezték be a múlt század egyik műszaki remekművét, a Földközi-tengert a Vörös-tengerrel összekötő mesterséges víziút: a Szuezicsatorna építését. Izmail pasa, egyiptomi uralkodó méltóan akarta megünnepelni a tíz évig épülő mű átadását. Mivel csaknem egyidejűleg elkészült az új kairói színház is, úgy vélte: egy egyiptomi környezetben lejátszódó opera bemutatója emelné a legjobban az ünnepségek fényét. Izmail pasa a dicsősége csúcsán álló olasz mestert: Giuseppe Verdit kérte föl az opera komponálására. Nem fukarkodott a tiszteletdíjjal, hiszen tízezrével bocsátotta rendelkezésre a rabszolgasorban tartott fellahokat — a rossz táplálkozás, a vízhiány, a járványok az építkezés alatt megötödölte soraikat —, s jutalmul jelentős számú részvényt kapott a csatornát építő társaságtól. Nos, Izmail pasa nem kevesebb, mint 150 000 frankot kínált fel a maestrónak, csupán az egyiptomi előadás jogáért! Verdi fantáziáját lángra gyújtotta egy francia egyiptológus: Mariette bey meséje s alig négy hónap alatt megszületett az operairodalom legnagyszerűbb „megrendelt" műve. Nem az ő hibája, hogy a bemutató nem eshetett egybe a csatorna átadásával. Beleszólt a történelem. A porosz csapatok betörtek Franciaországba, Szedán mellett döntö csapást mértek a franciákra és a tervezett bemutató időpontjában a versaillesi palotában német császárrá kiáltották ki I. Vilmos porosz királyt. Így nem csodálkozhatunk rajta, hogy a francia fővárosban rendelt díszleteket, kosztümöket nem szállították le időre. Verdi igyekezett operájában visszaadni az egyiptomi hangulatot: járt előzőleg a történet színhelyén; a Nílus partján, a luxori királysíroknál, tanulmányozta az ország történelmét, az egyiptomi mitológiát. Ám a muzsika így is jellegzetesen olasz maradt, magában foglalja a műfaj fénykorának minden fogását, kellékét. Maga a történet egyszerű: az egyiptomi hadvezér és az etióp rabszolgalány tragikus szerelme. A teljesen reális emberi cselekménnyel párosuló egzotikus varázs — már magában hordta a siker csíráját. A pompás kairói díszelőadás után megkezdte sikeres körútját az európai színpadokon is — és népszerűsége az elmúlt évszázad alatt sem csökkent. Kevés alkotás hirdeti oly meggyőzően Verdi jelmondatát, mint az Aida: „Térj vissza a régiekhez, és máris előrehaladtál!" DELMÁR GÁBOR SZÜLÖK, NEVELŐK F .Ô R U M A Az ifjú nemzedék erkölcsi nevelése NAPJAINKBAN gyakran esik szó arról, hogy korunk a tudományos-műszaki forradalom és a szocializmus korszaka. Olyan korszak ez, amely minden eddiginél nagyobb követelményeket támaszt az emberekkel szemben. Az iskola szerepe, hogy a jövő nemzedéket sokoldalúan felkészítse az egyre bonyolultabb társadalmi feladatok elvégzésére. A szocializmus korszakában olyan emberekre van szükség, akik szívvel-lélekkel szolgálják az emberiség, a szocializmus ügyét, akik a kommunista erkölcs szellemében gondolkodnak és cselekszenek. Az ember azonban nem születik kialakult erkölcsi meggyőződéssel, sem pedig az erkölcsi magatartás tudatosságával és készségeivel, hanem mindezt az élet, de főképp a nevelés folyamán szerzi meg. Ezért hangsúlyozta Makarenko, a nagy szovjet pedagógus: „Gyermekeket nevelni annyit jelent, hogy igyekszünk beléje oltani a pozitív tulajdonságokat (becsületesség, őszinteség, lelkiismeretesség, felelősségérzet, fegyelmezettség, a tanulás szeretete, szocialista magatartás a munka iránt stb.)." Az iskolának, a családnak és az egész társadalomnak arra kell törekednie, hogy az ifjúság képzésének, oktatásának és nevelésének egész folyamatát a kommunista erkölcs szellemében való nevelés hassa át. A kommunista erkölcsi nevelés azonban nem szorítkozhat egy vagy egynéhány tantárgyra, sem pedig a fiatalok „kioktatgatására". Téved az a szülő, aki néha-néha figyelmezteti gyermekét a „jóra", a helyes viselkedésre és magatartásra, és úgy véli, hogy ezzel már eleget ls tett az erkölcsi nevelés terén rá háruló szülői kötelezettségeknek. Az erkölcsi nevelés rendkívül bonyolult, hosszantartó folyamat, s ezért a családi és iskolai nevelőmunka minden mozzanatát át kell hatnia. Kétségtelen, hogy ennek egyik alapvető mozzanata az oktatómunkától elválaszthatatlan nevelés. Azonban nem biztos, hogy mondjuk egy magasabb képzettséggel rendelkező szakember, például egy jó matematikus, erkölcsi szempontból is eléri a társadalom által megkívánt szintet. Hiszen az ilyen ember is lehet egoista, embergyűlölő vagy éppen karrierista. A nevelőmunka általában, az erkölcsi nevelés pedig különösen megkívánja azt, hogy harmonikus összhang legyen az iskola, a család és a társadalom tevékenysége, hatása között. Sajnos, igen gyakori jelenség, hogy a család, az iskola és a társadalom nevelői hatása között ellentét keletkezik, s ez rendkívül károsan befolyásolja a fiatalok erkölcsi arculatának a kialakulását. Hányszor előfordul, hogy a gyermek mást hall az iskolában és mást tapasztal a saját szülei magatartásában. Az iskolai olvasmányokból és beszélgetésekből az emberszeretetről, a humanizmusról hall a gyerek, odahaza pedig a szülők önző magatartásával vagy karrierizmusával találja magát szemben. Az iskolában a tanuló a társadalmi tulajdon védelméről tanul és hall, de nem egy esetben az édesapjától azt látja és hallja, hogyan lehet valamit a közösből, a szövetkezetből vagy a munkahelyről „ingyen megszerezni". A pedagógustól azt hallja a fiatal, hogy tisztelni kell az öregeket, néhány órával később viszont az édesanyja rászól az autóbuszon, ha egy idős néninek át akarja adni a helyét. A FELNŐTTEKNEK, de különösen a szülőknek arra kell gondolniuk, hogy minden szavuk és tettük befolyásolja a gyermeket. Az iskolába kerülő gyermeknek ugyanis még nincs kialakult erkölcsi tudata. A kisiskolás magatartása még nem az erkölcsi meggyőződésen és az elfogadott erkölcsi elveken, hanem inkább a futólagos -vágyakon, érzelmeken és törekvéseiken alapul. Ezért az alapiskola alsóbb osztályaiban a tanulók erkölcsi nevelésében döntő szerepet játszik a tanító és a szülő közvetlen példamutatása és tekintélye. Ebben a korban az erkölcsi nevelés alapját nem a meggyőzés és bizonyítás képezi. A gyermek a családi, az iskolai és társadalmi élet konkrét tényei és eseményei alapján igyekszik kialakítani a saját erkölcsi nézeteit. Az erkölcsi fogalmak kialakításában és az erkölcsi követelmények megvalósításában ezért meghatározó szerepe van a felnőttek, de főként a szülők és pedagógusok példamutatásának. S ezt a gyermekekkel történő érintkezés folyamán egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagyni. Igen nagy jelentősége van az erkölcsi példák értékelésének és elemzésének is, hogy a gyermekek megértsék, mi a jó és mi a rossz és az miért jó vagy miért rossz. A serdülőkorú gyermeknek ugyanis már meg lehet magyarázni az erkölcsi normák társadalmi jelentőségét. Ebben a korban már nem elégséges, hogy a gyermek csak azért teljesít valamilyen erkölcsi követelményt, mert a szülei vagy a tanítója ezt megköveteli tőle. Ebben a korban már ki kell alakulnia a gyerek saját erkölcsi meggyőződésének. Nem éppen pozitív tulajdonság például, ha a 7. osztályos fiunk csak azért megy el az iskolába, mert „muszáj", s csak azért készíti el a házi feladatát, mert fél az édesapjától vagy a tanítójától. Az ilyen korú gyermeknek már önmaga előtt kell felelősnek lennie. Tudnia és éreznie kell, hogy a tanulásnak egyéni és társadalmi jelentősége és hasznossága van. Az ilyen korú gyermeknek már nem drákói szigorral vagy testi fenyítéssel kell „megmagyarázni", hogy miért rossz a rossz, hanem a személyes példamutatás mellett türelmesen meg kell magyaráznunk a helyes erkölcsi magatartás értelmét és fontosságát. Csakis türelmes erkölcsi meggyőzéssel érhető el, hog^ a gyermek erkölcsi magatartását és tetteit nem a felnőttektől való félelem és rettegés motiválja, hanem a meggyőződés, a saját belső kényszer. Említést kell még tennünk arról is, hogy az erkölcsi szabályokon kívül más magatartási szabályok is vannak, amelyek az emberi együttélést szabályozzák. Ilyenek az illemszabályok, amelyek az emberi magatartás külső formáit érintik, például a helyes öltözködésre, vagy az étkezésre vonatkozó szabályok. Az erkölcs ezzel szemben az ember és a társadalom közötti lényeges kapcsolatokra vonatkozik. Gyakran nehéz különbséget tenni az illem- és az erkölcsi szabályok között, mert az illemszabály megsértése egyben az erkölcsi szabály megsértését is jelenti. A köszönési szabályoknak önmagukban nincs erkölcsi jellegük. Ha valaki „Jó napot!" helyett „Csókolomot" köszön, vagy fordítva, semmilyen erkölcsi normát nem sért meg. Ha azonban idősebb ismerősének nem köszön, vagy szemtelen hangon köszön, akkor már megsérti az erkölcsi normát is. Mindezt azért említjük, hogy az erkölcsi nevelés folyamán nem elégséges csupán illemre nevelni, mert ez még nem erkölcsi nevelés. Az illemszabályok mögött szükséges megmutatnunk azok erkölcsi oldalát is, hogy gyermekeink ne csak azt tudják, hogyan kell viselkedni, hanem azt is, hogy miért kell így vagy úgy cselekedni. A KOMMUNISTA ERKÖLCSRE való nevelés igen sokrétű feladat, hiszen az ifjú nemzedékben olyan nemes emberi jellemvonásokat igyekszünk kialakítani, mint a szocialista hazafiság, a népek közötti barátság, az Internacionalizmus, a munkához és a társadalmi tulajdonhoz való szocialista viszony, az igazságosság, a becsületesség a családról való gondoskodás, a lelkiismeretesség és igaz barátság, s nem utolsósorban a magánélet nemes erkölcsi jellemvonásait is. E jellemvonások kialakításához a szülők, a nevelők és az egész társadalom összefogása szükséges. ONÖDI JÁNOS