Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-02 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó

— Megengedi, hogy letelepedjem maga mellé? Csaknem három hete az asztaltársam volt, s étkezés közben is ilyen tudákos gondossággal válogatta meg a szavait. Ez a „letelepedés" bizonyára azt jelentette szótárában, hogy huzamosabb ideig akarja élvezni mellettem a szokatlanul meleg szeptemberi napsütést. Egy kis eszmecserére is kedve támadt, hogy engedelmet kért, rágyújthat-e, mert hát a borodó füst mellett jobban ízlik a szó, a szúnyogokat is elűzi. Elővette sallangos kostökjét, és nehéz munkától göcsörtös ujjaival komótosan tömni kezdte pipáját. A puha sárga pettyes dohányból egy csipet sem hullott fekete nadrágjára. Szívderítőén tiszta volt az öreg, a cipője orra tükrösen fényes. Enyhén pirosas, borotvált arcán néhány verejtékcsepp gyöngyözött; csak percekkel ezelőtt eshetett túl ő is reggeli iszappakoláson és egyéb gyógyító procedúrákon. A verőfényes délelőttön a csendesség szigetének látszott a parknak ez a zúga. — Ritka szép ez az ősz — jegyezte meg az öreg. Ilyen szép volt akkor is, amikor nálunk járt. £n is megtartottam emlékezetemben azt az érő gyümölcstől mézillatú szeptemberi vasárnapot, és nem felejtettem el, milyen melegen szorította meg a kezemet az egész falutól nagy tisztelettel Kálmán bácsinak szólított öreg. Amikor az író-olvasó találkozónk után a fehér asztalnál melléje kerültem, hamar összemelegedtünk. Az én nyelvemre is a bácsizás járt, noha alig lehetett néhány esztendővel idősebb nálam. Az első pohár bor megoldotta a nyelvét. Azzal kezdte, hogy az első világháborúban az orosz és az olasz front keserveit ugyanúgy megszenvedte, mint a Márton elindul című regényem hőse. Vajon megéltem-e azokat a véres eseményeket vagy csak hallomásból írtam róluk? Ő úgy érzi, csak a legszemélyesebb élményeim alapján írhattam a háborúról ilyen megrendítő hűséggel és őszinteséggel. Hízelgő volt a véleménye, jobban esett, mint egy szakszerű kritikusi elismerés. — Jó azoknak, akik meg tudják írni, amin átesnek — folytatta. — Mi közönséges földi halandók még beszélni sem tudunk arról, amit megszenvedtünk. Mosolyognom kellett, ahogy magát közönséges földi haiandónak mondta. — Nem mindig olyan jó, Kálmán bácsi. Irás közben az ember újból átszenvedi a régen átéltet, ha úgy akarja megírni, hogy az olvasóra hasson, tanulságot adjon. Nem állt szándékomban, hogy bővebben szóljak mesterségem dolgairól, de Kálmán bácsi unszolt; a „műhelyi titkok", amelyekről a találkozón szót ejtettünk a képzelet és a valóság világának keverődése őt mostanában, ohgy ráér többet olvasni, gyakran elgondolkoztatja. Minden íróban valami magasabbrendű bírót sejt. Egyszer - még a háború előtt volt - járt már náluk egy íróember. Tömpke kis ceruzájával mindent feljegyzett a noteszébe, amit látott és hallott. Vajon én Is így jegyzetelek, és azért írok-e, hogy tanúskodjam az ember bajáról, szenvedéséről? Meglepett, hogy ismét csak szenvedésről beszélt, egyetlen szóval sem emlegetett örömöt és boldogságot, amely nélkül a legnyomorúságosabb élet is elképzelhetetlen. Most itt a parkban, a vénasszonyok nyarának ökörnyálas melegében mintha akkori beszélgetésünket folytatta volna: — Két világháborút éltem át én is. Az elsőt a testem szenvedte meg, a másodikat a lelkem. Nézze ezt a kis heget - tolta elém a bal kezét. A barnára égett mutatóújj tövében egy vékony, félköralakú fehéres heg látszott. — Ez annak a jele, hogy embert öltem. Igaz, az a szerencsétlen engem aikart megölni. Csak egy pillanaton múlt, hogy a kezemmel elháríthattam a szúrást, és én döfhettem le... Fél évszázada már, régi emlék, de ilyet az ember a haláláig hurcol... Lehet, hogy másokat is megöltem, de azokról nem tudok. Nem láttam a tágra szakadt, rémült szemüket, a vérük nem öntött el .. . A másodikban elvesztettem a két fiamat. Ikrek voltak, alig túl a huszadik évükön. Ott maradtak a Don kanyarban. Hiszen tudja, a falunkat Magyarországhoz csatolták, és ők Horthy katonái lettek. Súlyos adót fizettem, adóztam aztán majd egy évtizeden át a mások bűnei és a magaméi miatt is. A falunk visszacsatolása nekem csak bajt hozott. Elvesztettem én is az állampolgárságomat. Atok volt, kimondhatatlan átok, ezernyi baj kútforrása. Csak azért viselhettem el, mert nem egyedül engem ért. . . A másik istencsapása csak félig sújtott. Rákerültem én is a kitelepítendők listájára, de mire ránk került volna a sor, beszüntették a kitelepítést ... A harmadik csapás egészen elkerült. Minket nem hurcoltak el Észak-Csehországba. Akkor meg a családba csapott a mennykő. Azt a mennykövet egyedül magam zúdítottam a fejemre . . . Judit lányom beleszeretett egy falubeli legénybe. Jóképű, szép szálas fiú volt, de hát az apja még cselédeskedett. Cselédféle volt ő is, traktoros az állami gazdaságban . . . Mondtam a lányomnak, verd ki a fejedből azt a mihasznát, az én huszonkét holdamra, a kertemre ne spekuláljon, nem adlak hozzá ... A vége az lett, hogy a legény elvette minden móring nélkül, az egyszál ruhájában, ahogy a lányom otthagyott minket. Unásig ismert história volt a módos lány és a szegény legény szereimének ez a falusi változata. Csak az lepett meg, hogy ez a jó eszű, sokat tapasztalt öreg is előítéletek rabja volt, és nem tudott szabadulni tőlük. Kálmán bácsi pipája rosszul szelelt, meg kellett piszkálni, friss dohánnyal megtömni, ám az új tömésnek füstje mintha megkeseredett volna a szájában. — Mondanám tovább, ha nem unja - nézett rám kérőn. — Dehogy untat, csak folytassa - bíztattam. — Az ostoba gőgömben tettem, ahogy az apám tette volna, ha én nem választok magamhoz illőt — hajtotta le szégyenlősen a fejét, mintha gondolataimba olvasott volna. - Az én időmben még egykés volt a falu. Uram istenem, mennyit kellett kiállnom az ikrek születése után! De még többet szenvedett az asszony, amikor ismét teherbe esett. Éjszakákat sírt át, hogy ő nem megy a bábához, nem enged magához nyúlni, világra hozza a harmadik gyereket... Amikor húsz esztendő múlva a lányom otthagyott, bolond fejjel átkozódtam, bár a világra se jött volna... Aztán jött a negyedik csapás: kuláklistára tettek, pedig én nem voltam nagygazda, igazságtalanság történt velem. Kihez szaladhattam volna panaszra?... Később, esztendők múlva megmondták, hogy muszájból tették. Parancs jött fentről, és mert a mi egykori grófi és állami birtokos falunkban nem volt kulák, hát engem tettek meg annak harmadmagammal. Az én bűnöm csak annyi volt, hogy jobban értetten a földhöz, mint a többiek, a volt béresek, földnélküli zsellérek és kisparasztok ... Hol is tanultak volna jobban gazdálkodni, túlnézni a maguk kicsi, szűkös világukon?!... Hiába védekeztem, hogy nem spekulációval és gazságokkal szaporítottam a birtokomat, keményen megdolgoztam minden rögért. Süket fülekre láltam. Kilakoltattak a házamból is. Olyan lettem, mint az űzött vad, mindenki belém marhatott Másokkal í* megesett, nem egyedül engem vert az isten ilyen kegyetlenül, de ez nem vigasztalt. Egy darabig borúsan hallgatott, a pipázást is abbahagyta, míg én lehúnyt szemmel, mélyen kortyoltam a naptól átfült friss levegőt. — Bár soká ilyen maradna az ősz. Gazdag szüretünk volna - mondta kisvártatva. Máskor is megtörtént, hogy minden összefüggés nélkül így elkalandozott, az otthagyott munkát emlegette, és én most sem sürgettem, hogy folytassa. — Túl voltam már az ötvenen — törte meg a csendet -, fogyott az erőm, romlott az egészségem, mert az a sok baj és bánat nemcsak a lelkemet rágta. Elmentem Komáromba a hajógyárba. Ott nem kérdezték, ki fia-borja vagyok, a koromat se firtatták ... Nem bántam én, miféle munkába osztanak, minél fárasztóbb, annál könnyebben felejtem a gondjaimat. Az üzem legényszállásán laktam, csak a vasárnapokra jártam haza. Keservesebbek voltak a legnehezebb munkanapoknál . .. Később megtettek csoportvezetőnek, a régi gondok helyébe újak jöttek, de azok már nem fájtak. Megtanultam ott, hogy a vagyon nem minden. Az ember örökké nem tarthat haragot a világgal, különben sírba viszi a bánat. .. Csak egy sebem maradt, örök és gyógyíthatatlan seb, hogy a lányomat is elvesztettem. Mi értelme az életünknek, ha nincs se gondunk, se örömünk gyerekkel, unokával? Én akkor értettem meg az együgyű eszemmel, hogy a munka nem akkor jó, ha a szerzésért van, hanem ha valakiért van, ha törődnünk kell valakiért... Azt a többet, a törődést valakikért, sokakért, a közösségért.... azt csak később ismertem fel... Ott a gyárban, úgy éreztem, eltékozolom az én kis tudásomat, mert én világéletemben csak földhöz, gyümölcsöshöz és állathoz értettem. Az üzemi munka idegen nekem, csak azért csinálom, hogy múljon a keserűségem meg a dacom ... Az asszony a sírásban keresett vigaszt. Ha otthon voltam, éjszaka sírt titokban. Tudtam róla, nem szóltam . . . Amikor megszületett az első unokánk, napokig alig beszélt velem. Nem vetett semmit a szememre, de éreztem elfojtott haragját és a gyűlöletet... Gyűlölt a konokságomért, mert megtiltottam, hogy ellátogasson a harmadik szomszédságba az unokájához. Még szigorúbban megtiltottam, amikor Judit lányom megüzente, majd meg is írta, hogy meglett a második unoka, az is kisfiú, jöjjünk el hozzájuk, ők nem tartanak haragot, szeretettel fogadnak. Nem megyek, mondtam az ostoba fejemmel, pedig az a sok csapás meglágyíthatott volna. Inkább keménnyé tett és vakká ... Úristen, mitől fosztottam meg magamat, az asszonyt és őket is, hogy annyira rabja voltam a tegnapnak, az tartott fogva vasmarkával, bele lehet abba halni... Bele is haltam volna a nagy magányomba, mert én, jó uram, nagyon elmagányosodtam és elpusztulok abban a dübörgő, zajos gyárban, ha akkor nem jön a fordulat. Türelmetlenül vártam, hogy ezt a fordulatot szóba hozza"; valaminek jönnie kellett, amely abból a halálos letörtségből kivezette. Olyan ez, mint mikor értő kéz nyúl egy darab fához vagy kőhöz és késsel vagy vésővel valami nemeset farag ki, egy ámuló szemű gyermeket, csupasz teste gyengéd vonalaival vagy egy fejet az öregség bölccsé érlelt jegyeivel a barázdált homlokon, a tűnődő szem árkában, az orr nyergében, az áll csontozatában, amelyen a közeli halál keze munkál... — Akkor mór ötödik esztendeje a közösben gazdálkodott csaknem az egész falu - folytatta az öreg. — Egy vasárnap Fazekas Imre, a szövetkezet köny- velője állított meg : — „Haragszik még ránk, Kálmán bácsi?" — Kedvem lett volna odavágni, engem ne bácsizzon, hiszen ő is ott volt a hóhéraim között, de oly bűnbánóan és jámborul nézett rám, hogy nem tudtam megleckéztetni. „Ha azt akarja, hogy megkövessük, hát azt is megtesszük" — mondta Fazekas. „Ki bízta meg magát, hogy szóba álljon velem? Talán maga Hidas elvtárs, az elnökük?" — kérdeztem. „Az idő bízott meg, nem is engem, hanem mindnyájunkat. Amit akkor tettünk, muszájból történt. . . Ne tartson haragot velünk." „Nem haragszom én magukra, könyvelő úr... Az időre haragszom, azzal nem békülök" - feleltem. „Mért uraz engem, amikor én bácsizom. Más nem is jönne a nyelvemre. . . Régen módjuk, hogy köztünk a helye." — Hát így kezdődött, ilyen puhítgatással és udvarlással, hogy szükség van rám... Tél végére járt az idő, már rendbe tették a szerszámokat, gépeket, és készülődtek a tavaszi szántásra, trágyahordásra ... De nem ez fájdította a szívemet, hanem Fazekasnak az a híre, hogy a folyóparti hat hektárnyi gyümölcsöst megtízszerezik. Nem kis vállalkozás, ha nincs alkalmas szakértőjük, belebukhatnak. Nálunk a Csallóközben nincs hagyománya, tanult szakembere a gyümölcskertészetnek. „Hát csak csináljátok — mondtam kárörvendve —, majd belebuktok, mint három esztendővel ezelőtt a gyapottermesztésbe." „Az más volt, ránk erőltették ... Nagyon keresett cikk a Jonatán, a Sóvári meg a Kanadai. Nem buknánk bele, ha valaki jól megfogná a kert dolgát." „Ki az a valaki? „Hát maga, Kálmán bácsi!" Nem tagadom, jól esett, hogy az eszükbe jutottam. Elégtételt adnak, nem is akármilyet. Ir volt a sebemre, gyógyító balzsam, de a seb túl mély volt, nem hegedt be annyira, hogy az első szép szóra elfelejtsem és kötélnek álljak... Csúfolódni kezdtem, hogy ezt ravaszul kifundálták. Ha majd kisebb lesz a bevétel, mert három négy évre az egész gazdaság megsínyli, hogy azon a hatvan hektáron nincs jövedelem, csak kiadás, megcsappan a munkaegység érte, és akkor majd engem vesznek elő, hogy én, a kulák ugrattam be őket ebbe a kockázatos vállalkozásba ... De Fazekas nem hagyta magát lerázni. Erősködött, nem baj, ha csökken a munkaegység értéke, a családban azért megnőne a kereset Vagy féléven át az asszonyoknak, lányoknak is akadna dolguk a kertben. Idővel megtérül az a ráfizetés ... Vagy nincs igaza, támadt rám ... Őszig eltartott a puhítgatás, pedig gondolatban már első nap velük voltam . . . Tavaly a gyümölcsös másfél millióra tervezett bevételét jó félmillióval túlszárnyaltuk. Igaz, ma már százhúsz hektáros a kertünk ... Szombaton értem jön kocsijával a vőm. Tartson velünk egy-két napra. Nem szenvedne semmiben hiányt, van bőven hely o házamban. Gyönyörködne a mi paradicsomunkban. Az olmafáink akár a virágzó rózsabokrok ilyenkor. Több rajFolytatás a 12. oldalofl