Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-02 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó

Folytatás a 11. oldalról tuk a gyümölcs, mint a levél. Vagy negyvenezer fáról szüreteljük a barackot, körtét, szilvát és almát. Mind jó fajta, nemes. Csábító volt a meghívás. Szombaton és vasárnapon szünetel a kúráztatás, hétfőn vagy kedden folytathatnám. De a paradicsomkertnél jobban meglepett, hogy Kálmán bácsi a vejét emlegette. - Hát kibékült a lányával és a vejével? - Ki én, majd tizenhárom esztendei harag után. Annak is megvolt a története, családi dolog, nem hinném, hogy érdekelné. - Mondja csak el, Kálmán bácsi. Ez érdekel a legjobban - nógattam az öreget. A családi dolog ahogy ő mondta - bizonyára kikerekíti a képet, amit a konok haragot tartó, sokat megpróbáltatott, végül mégis megbékélt öregről alkottam magamnak. - Bárhogy titkolta előttem az asszony, azért én tudtam, hogy évek óta eljár hozzájuk - kezdte. - Abból tudtam, hogy éjszakánként nem sírdogál magában. Azt hittem eleinte, hogy belefásult, megnyugodott. Két elpusztult fiúnkat is már csak Mindenszentek napján siratta. Két nagy gyertyát gyújtott ilyenkor a lelki üdvösségükért. Aztán rájöttem az igazi okra, miért maradt el a sírás, miért maradtak el a szemrehányásai ... Te csak gyötrődj, konok öreg, mást nem érdemelsz!... Egy vasárnap az asztal fiókjában egy fényképet leltem. Ö tette úgy oda ravaszkodva, hogy a kezem ügyébe essen. A három unokánk képe volt, a két fiúé, meg a lánykáé, a legkisebbé... Lehet, hogy elfogult vagyok, mint minden szülő és nagyszülő, de én azoknál a gyerekeknél szebbeket nem láttam, olyan komolyorcú kedves lurkókat, olyan aranyos kislánykát. Kabátja belső zsebéből elővette levéltárcáját, és egy sokat forgatott, kopott fényképet mutatott. - Nézze csak, hát nincs igazam? Bólintottam. Kálmán bácsinak igaza volt: szemrevaló gyerek volt mind a három; értelem sugárzott csudálkozó, kerek szemükből. - Van nékem otthon vagy egy tucat fényképem róluk, de ez a legkedvesebb, mert ez törte meg a makacsságomat . . . Nem szóltam az asszonynak, hogy nálam az a fénykép, nem téptem el, mindenüvé magammal viszem . . Ha senki se látta, elővettem napjóban többször is. Kerestem a fiúk friss, komoly arcocskáin a lányom vonósait, de ők az apjukra ütöttek. A kis Jutka meg olyan, mint a feleségem lehetett kicsi korában . .. Egy reggel látom, hogy az asszony nagyon készülődik. Máskor is megesett, hogy korán megfőzte az ebédemet, és bement a busszal a városba. Fáj a keresztcsontja, görcs szaggatja a lábát, megnézeti újra magát a doktorral, új orvosságot kér. Eleinte még szidtam, ide is jár a doktor, minek rázatod magad a busszal, ha annyi a bajod, aztán abbahagytam. Rájöttem a turpisságára, hogy a busszal nem a városba, hanem a lányához, az unokáihoz utazik, és csak öreg este tér haza Haragudtam rá nagyon, nem tagadom, de én a haragomat magamba fojtom, megtanultam azóta hogy kulákká tettek „Juditékhoz megyek!" - jelentette be váratlanul. ,,Minek mondod, úgyis tudom. Azt akarod, hogy pereljek veled, ne engedjelek?" „Engem úgysem foghatna vissza. Születésnapja van a Palikának." - Az idősebbnek Kali a neve .. . Kaii, Kólmánka. Én utánam nevezték el így. A nagyapja után, aki megtagadta őt is Hát csak eredj! De üres kézzel ne menj!" - mondtam. „Viszek egy kosár gyümölcsöt, egy szép születésnapi tortát, de könyvet is meg sakkjátékot" - sorolta fel az ajándékait. „Sakkjátékot?" - csodálkoztam rá. „Hát tudós gyerek. Ügy fog a feje, mint a tűz. De a Kálmánka is első diák." Sorolta volna tovább, ha nem kergetem. Zsellérfészekből cseppent ki a traktoros apjuk, küldték szemináriumokra, mezőgazdasági iskolába és agronómus lett, főember az állami gazdaságban. Tőle örökölték azt a parázs eszüket, az okosságukat. „Vinnék én mást is" - fordult vissza az asszony az ajtóból. „Miattam elviheted nekik a fél házat" — vontam meg a vállam. „Magát vinném, makacs vénember!" Már akkor el kellett volna mennem vele, de még vagy félesztendeig háborogtam. írjanak levelet, hívjanak, dohogtam magamban, pedig a lányom éveken át küldte a leveleit, a nevem napján, újévkor is friss erőt, jó egészséget kívánt, míg aztán elmaradtak a levelek, talán mert megtudta, hogy széttépem őket. . . Magamban az mondtam, jöjjenek ők, így van rendjén, pedig tudtam, ha az Anti, a vőm helyében volnék, nem mennék én sem . . . Hát így volt, hogy a Kálmánka nevenapján már nem tudtam ellenállni az asszony hívásának és elkísértem . .. Tizenhárom esztendeig tartott a harag, nekem egy egész emberöltőnek tűnt... Odaültettek az asztalfőre, és nekem sajgott a szívem, hogy az a három gyerek olyan ijedten csak bámul rám, hiába mondták nekik, hogy a nagyapjuk vagyok ... Ott az asztalnál, az o bámuló, ijedt szemük mondta nekem, hogy a csalód az minden . . . mindennek az alapja. Aki szétveri, a szülőföldjét, a hazáját veri szét... Este magunkkal vittük a kis Jutkát, hozzánk szoktak hamarosan a fiúk is. A vömmel meg úgy vagyok, hogy a fiam lett. Odahívtuk magunkhoz, tavasz óta az én munkámat vette át. Felsóhajtott, és ebben a sóhajban nem volt mór fájdalom. Egy tűnődő, megbékélt öregember visszajáró gondolataiból fakadt, a múló idő kivette a sérelem sok tüskéjét a szívéből, elsimította a szenvedés árkait, betemette a sok rosszat, egy hosszú emberi élet botlásainak sajgó emlékeit. Közeledett az ebéd ideje, s indulnunk kellett. Halgatagon róttuk egymás mellett a fehér kövekkel szegélyezett sóderes utat. Az öreg kifogyott a szóból, és én tűnődtem hosszú és nehéz élete példáin, és jó érzés töltött el, hogy ez az élet nem torkollt sivár és vigasztalan alkonyatba. . Szombaton érte jött a kocsi. Invitált a veje is, a másfél napot egy héttel is megtoldotta volna, de az orvosom nem engedte, hogy megszakítsam kúrámat. - Majd jövő tavasszal vagy ilyenkor ősszel elnézek magukhoz - ígértem. A búcsúnál Kálmán bácsi megölelt. - Biztosan jöjjön el... talán még életben talál mondta, és én éreztem, hogy elmúlásban, a halólban nem lát ijesztő, félelmetes fenyegetést, de békés bevégzettséget GINZERY ÁRPAD: ŐSZUTÓI Megbénult őszi trillák zengnek, pedig a csend szól, fukar álmokban lobog a végzet. Ősszel más is lehull, nemcsak a levél. Az állomásokon zizeg a lomb és iajong a szél. Ősszel minden lehull, elfakulnak a cifra vágyak. Néhai kedves ajkait csillogtatták a szertelen emlék-szavak, a csapongó sirályívek, ott, a nappali csillagok százszor elvesztett egén. Ősszel a nincstovább kiált és fuldokolnak az októberi pajkos-szépek Ilyenkor más a fehér, másak az iramodó ködök. Csak tétova, szétszórt tollakon hal el a gyér sugár. A messzeséget bágyadt szemmel nézem, bandukolnak a személyvonatok, aztán a hajnali láthatár mesél egy rég felejtett nyelven valamit a még mindig izzó virágok színeiről. GILÁNYI SAND Szerelmünk ezüst lombjáról az utolsó meqsárgult levél is lehullt Nem kísért soha többé a jelenbe tolakodó „már csalódtál": a rideg máit. SZITASI FERENC Repked a csillag, az éjben kutyák vonítnak, s az eső érdes bőrén fázik a szél. Ráncos az ég arca, magányom van belevarrva, s nincs szeretőm, hogy mentsen a tűztől, hogy el ne epesszen. Érzem új áram bizsereg át a tájon, s a szívből bugyogó szó melege már mindenható, hisze ez a föld testem földje, vigyázzunk rá, senki tőlünk el ne pörölje. FARKAS KALMAN ELTOL Már csöppen az ősz a fákra csöppen a rőt és csöppen a sárga s visszahőköl a nyári eső az égi kupolára csöppen a bánat és ölő savként sistereg kövön háztetőn szitálnak a szirmok a parkban lassúdan könnyezőn novembert látom a szeptemberben szívemből száraz kórók merednek Ady süvölt át huzatos lelkemen „...semmit se tehettek óh semmit se tehettek" Csöppen az ősz a reszkető fákra borzongó furcsa fényt csöppent a lámpa gesztenyék cuppannak kövéren barnán: halott könnyei a fának ki tudja ha lennél egy percig talán én is siratnálak Csöppen az ősz a fákra csöppen a rőt és csöppen a sárga s visszahőkölnek csöppenni vágyón könnyeim pillám tornácára NYELVI TÉVELYGÉSEK Tavaly kezdődött Csehszlovákiában, az idén pedig — a körülmények miatt — folytatódott a realitásokra való állandó hivatkozás. Ennek következtében — mintha kivesztek volna édes anyanyelvünkből a jelzett fogalom magyar megfelelői — a sajtó hasábjain is a kívántnál nagyobb mértékben terjesztették el a reál szó származékait. Politikusoktól eredő nyilatkozat szinte elképzelhetetlenné vált a realitás (= létező dolog, valóság, tény) emlegetése nélkül; a társadalmi és kulturális szervezetekben divatos lett honfitársainkat az ország helyzetének realista (= okosan mérlegelő, józan, tárgyilagos) értékelésére ösztönözni; a gazdasági szakemberek tájékoztatóinak általános jellemzőjévé vált az a meggyőződés, hogy a becsületes dolgozó minden jóváhagyott tervet realizál ( = megvalósít). A létező dolgokat mi figyelembe vesszük. Tárgyilagos emberek Vagyunk. Nem akarunk elhamarkodott terveket megvalósítani, de az élőbeszédben és a sajtóban — amikor jelentéstani károsodás nélkül tehetjük — csökkenteni szeretnénk a reál szó származékainak használatát. Különösen akkor, ha használatuk — valamely alkalmas magyar szó társaságában — csak üres szószátyárkodáshoz vezet: azaz ugyanannak a fogalomnak, gondolatnak csak ismétlődő, párhuzamos kifejezését, hasonló értelmű más szóval való megnevezését eredményezi. Nem lehet e mellett a probléma mellett közömbösen elmenni, mert a tudományosan pleonazmusnak tartott jelenség elég gyakori a sajtóban. Két — különböző helyről kiragadott — Idézet is bizonyítja. 1. „A kommunista és munkáspártok, valamint az imperialistaellenes erők akcióegysége reális valóság..." 2. „Nem számolnak a reális valósággal azzal, hogy az új mechanizmusban megszűnik a vállalatok hivatali jellege, bekövetkezik a felesleges íróasztalok alkonya." Ezek után Joggal kérdezzük: hogyan kerülhetett az idézett mondatokba olyan öncélú jelzős kifejezés, mint a reális valóság, mikor a reális (= valóságos, tényleges) melléknév a fenti esetekben csak érdemtelen kolonc? Az utóbbi időben felfigyeltünk arra ls, hogy nem mindenki tud megfelelően bánni az -ilag, -ileg végű szavakkal. Mintha sokan a legelemibb nyelvi igényekről is lemondtak volna, tévelyegnek a -lag, -leg és az -ilag, -ileg végű szavak aktív csoportjai között. Pedig könnyen tudatosítható, hogy a -lagos, -leges szavak használatától nem kell félni j ezek simán, kifogástalanul illeszkednek nyelvünk rendszerébe. Az ilagos—ileges szavakkal szemben viszont nem árt az óvatosság: bár ma már nagy részük szükséges ahhoz, hogy gördülékenyen kifejezhessük magunkat, egy kis részük továbbra is olyan főnévből képezett melléknév rosszul sikerült ragos alakja, amellyel nem jó közelebbi kapcsolatba kerülni. Kiderül ez a következő mondatokból is: 1. „Tudtommal a CSEMADOK kormány ilag (helyesebben: kormány által) és atkotmányilag (helyesebben: alkotmányosan) jóváhagyott szervezet..." 2. „Az az intézmény ... — a Matica slovenská keretében az 1950-es évek elején létrehozott központi könyvtár —< káderllag nincs kiépítve (helyesebben: káderekkel nincs ellátva). Mint tapasztalható, egyes -ilag, -Heg végű szavak (pl. kormányilag, alkotmányilag, káderllag J használata erőltetett, nehézkessé, mesterkéltté teszi a stílust. Igényes fogalmazás nem is tűri, kiveti magából az ilyen fülsértő, alaki szempontból darabos, Jelentéstani szempontból homályos nyelvi elemeket. DOBAY BÉLA