Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-18 / 271. szám, kedd

Ráfizetünk-e a szovjet vasércre ? iuente mintegy 10 millió tonna vasércet hozunk be a Szovjetunióból. 1968-ban pontosan 9 501 626 tonnát. A Szovjetunióhoz fűződő gazdasági kapcsolatainkat támadó propaganda azt állítja, hogy Csehszlovákia számára nem előnyös a szovjet vasérc behozatala. Ugyanis az egész vasércbehozatal négyötöde a Szovjetuntóból származik és így a Szovjetunió ezen a téren monopolhelyzetben van. Azzal érvelnek, hogy a csehszlovák kohászoknak ezért kell belenyugodniuk a szovjet vasérc rossz minőségébe és ráadásul még rá is jizetünk. A csehszlovák népgazdaság ezt állítólag azzal sínyli meg, hogy a nyersvas gyártási költségei nagyon magasak, és ez természetesen befolyásolja az egész gépipart és más ádázatokat is. előállítása Ezeket az érveket egyszerű cáfolattal nehéz megdönteni. A felsorolt érvek ugyanis részben megfelelnek a valóságnak, de nagyon rafináltan kombinálták őket össze. Ilyen rövid írásban nem kerülhető el, hogy bizonyos fokig leegyszerűsítsük a problémát, de megkíséreljük, hogy az olvasó objektív képet nyerjen a helyzetről. Elsőként vasércbehozatalunk kérdésével akarok foglalkozni. Kohászatunk már fél évszázada ércbehozatalra szorul. Hazánkban nincs elég lelőhely és a nálunk bányászott vasérc alacsony vastartalmú. A hazai fejtés és feldolgozás nem hatékony és nem lenne gazdaságos, ha a szükséges, évi 2 millió tonnára emelnénk. Már a háború előtt a vasércszükségletünk nagyobb részét behozatallal fedeztük. A legtöbb vasércet Svédországból hoztuk be. Kohóink a svéd vasérctől függtek. Ez a vasérc 10 százalékkal több vasat tartalmaz, mint a szovjet érc. Ezért természetes, hogy a kohászok ma is szívesebben dolgoznák fel a jó minőségű svéd ércet. A Szovjetuniónak bizonyára nem lenne ellenvetése, ha „csökkenteni szeretnénk függőségünket", és tegyük fel, hogy svéd vagy más vasércet vásárolnánk. A Szovjetunió évente 30 millió tonna vasércet szállít a szocialista országoknak, és könnyen találna más jó vevőt helyettünk. Csakhogy !.. A mai körülmények között teljesen irreális az az elképzelés, hogy a szovjet vasérc helyett csak svéd ércet hoznánk be. Ha mondjuk lenne is elég dollárunk a svéd érc megfizetésére, Svédországtól nem kaphatnánk elegendő mennyiséget és ezért más piacról, a legvalószínűbben Brazíliától és Indiától kellene még ércet vennünk. Évente 100 millió dollár kellene ehhez. A svéd és a szovjet ércet öszszehasonlítva meg kell állapítanunk, hogy a szovjet ércnek 54—56 százalékos a vastartalma, a svédé 61—65 százalékos, így természetesen a szovjet érc feldolgozása költségesebb. De nézzük meg az árakat. A kapitalista piacon egy tonna érc 56,02 koronába kerülne, míg a szocialista piacon 74,75 korona. (A hivatalos árfolyam szerint 1 amerikai dollár = 0,90 rubel = 7,20 korona.) A nyugati piacon az érc ára a hatvanas évek óta jelentősen csökkent, míg a KGST-országokban szilárd árak vannak. Ez a számítás még az ellenséges propagandának adna igazat. De ez csak féligazság. Az érc szállítási költségeit ts meg kell fizetnünk. A szállítással együtt a kapitalista piacon vett vasérc tonnája 123,04 korona, míg a szomszédoktól vásárolt vasércért tonnánként 74,77 koronát koronát fizetünk. Ezenkívül figyelembe kell vennünk, hogy csehszlovák árukivitellel mennyiért szerzünk dollárt és a rubelt? Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor a kapitalista piacon vásárolt vasérc tonnájának ára 432 korona, a szovjet vasércé pedig 168 korona. Ellenvethetik, hogy a végső kritérium a vasércből gyártott vas ára. Az adatok szerint több mint 5 millió tonna vas előállításához 9,8 millió tonna szovjet vasércet dolgozunk fel, míg a hasonló mennyiségű vas előállításához elegendő lenne 7,8 millió tonna svéd érc. A szovjet ércért a szállítást ís beleszámítva 101 millió dollárt fizetünk, míg a svéd ércért 129 millió dollárt fizetnénk. A szovjet érc feldolgozásának költsége kb. 145 millió dollár, míg a svéd érc feldolgozása csak 91 millió dollárba kerülne. Összegezve, ha a szovjet érc helyett svéd ércet használnánk, az 5,1 millió tonna nyersvas nem a tervezett 246 millió dollárba, hanem 220 millió dollárba kerülne. Le kell szögeznünk, hogy drága vasat gyártunk, és előállítási ára világviszonylatban akkor is drága lenne, ha svéd vasércet dolgoznánk fel. A fenti számítás azonban egész más lenne, ha a reális reproduktív költségeket átszámítanánk dollárra és rubelre. A gyakorlatban 1 dollárt több mint 30 koronáért kapunk, míg 1 rubelt 20 koronánál kevesebbért. így tehát a valóságban nemhogy dollárt takarítanánk meg, hanem több százmillió koronát ráfizetnénk. A nyersvasgyártás költségeit más szemszögből is kiszámították. így a brazil, marokkói vagy indiai ércből előállított 1 tonna csehszlovák nyersvas 1446 koronába, a svéd vagy finn vasércből előállított nyersvas 1310 koronába kerülne és a szovjet vasércből nyert nyersvas ára 1139 korona. Ezek a számok is azt bizonyítják, hogy számunkra a szovjet vasérc vásárlása a legelőnyösebb. Azt hisszük, a felsorolt adatok megcáfolják azt az állítást, hogy ráfizetünk a szovjet vasércre. Felmerülnek azonban más kérdések is. A Szovjetuniótól nemcsak vasércet, hanem nyersvasat is vásárolunk. A náTunk gyártott nyersvas tonnája átlagosan 1400 koronába kerül. A Szovjetunióból vásárolt nyersvasért viszont 840 koronát fizetünk. Nem feltételezzük, hogy a Szovjetunió ráfizet erre. A Szovjetunióban ugyanazt a nyersvasat, melyet nálunk 1400 korona költséggel állítunk elő, 560 koronával olcsóbban gyártják. Ebben szerepet játszanak a Szovjetunió előnyösebb gazdasági feltételei: saját érccel rendelkezik, a vasércet nem kell több ezer km-es távolságra szállítania, sokkal alacsonyabb a koksz előállítási ára stb. Nem akarjuk tagadni, hogy kohászatunknak problémát okoz a szovjet vasérc minősége és ára. Ezek megoldódnának, ha jó minőségű koncentrátumok formájában kaphatnánk a szovjet ércet. Ezért nagyon előnyös az a megállapodás, mely szerint 1972-től évente 2 millió tonna szovjet dúsított vasércet kapunk. tRp) D

öncl Ákos, úr, elvtárs vagy polgártárs — teljesen mindegy —, az Űr 1969. esztendejének október havában megkapta a várva várt táviratot a Mototechna nemzeti vállalat illetékes osztályától miszerint átveheti kocsiját. A papír enyhén megremegett a kezében, maid asszonyának rontott, átkarolta a derekát, levegőbe emelte, megpör- ^^ gette, aztán csókolta a haját, nyakát, arcát, s nagy igyekezetében majd megharapta az orrát. Kissé kimerülten egy székre ereszkedett, két térde közé lógatta papírt tartó kezét, s csillogó szemmel, széles mosollyal nézett fel asszonyára. — Végre, végre, anyucikám, autótulajdonosok leszünk! — El sem akarom hinni. — Márpedig elhiheted, gyöngyöcském! — mondotta diadalmasan, meglobogtatta táviratot. Az asszony mosolygott is, nagy boldogság a szívét. fillérig ráment, nem is futotta az enyémből, ezret én is kölcsön kértein — mondta Kenderes Józsi. Dönci Ákos a nagy, magas égre tekintett, s akkorát káromkodott, hogy becsületére vált volna egy „békebeli", továbbszolgáló őrmesternek is. Az utcán véletlenül összetaAUTO VÁSÁRLÁS, ÓH! es a elérzékenyült: sírt is. Nagymarcangolta — El sem akarom hinni — ismételte újra, s csak állt mozdulatlanul, megbénította a hirtelen rászakadt öröm. — Munkára fél! — rikkantotta Dönci Ákos felugorva, de hirtelen megtorpant. — Hanem baj van, anyuci! — Micsoda? — ijedt meg az asszony. — Nincs csak ötvenezer koronánk, az új MB meg ötvenötbe kerül. Azonkívül ki kell fizetni az adót, kötelező biztosítást, balesetbiztosítást, meg kell vásárolni a biztonsági öveket, huzatot az ülésekre, benzint, olajat venni, valamicske borravalót is kell adni ... — Jézusmárja! — Nem baj, egyet se búsulj anyuci, ígért Pali, Tóth Jancsi. Meg Kenderes Józsi is mondta, hogy ad szívesen, ha szükség lesz rá. Kohanok, mert ma még intézkednem kell a takarékpénztárban. És Dönci Ákos rohangált egyik ismerőstől a másikig, eredménytelenül. — Éppen most csináltattam napsugaras vaskerítést, teljesen kimerültem — mondta a Pali. — Összevágtam az anyósomat, ötezer korona fájdalomdíjat fizettem ki a napokban, megveszekedett vasam sincs — mondta Tóth Jancsi. — A múlt héten parkettáztattam a két szobában, az utolsó NÉGY SZOMORÚ SZÜR«<E FAL Az utolsó őszi légy távoztával összeült a családi tanács és megfellebbezhetetlen döntést hozott: a lakást kifestetjük, ragyogni fog minden. Csak a szobák színét illetően támadt vila. Én zöldet javasoltam, apám ragaszkodott a sárgához, de mivel az anyám kedvenc színe a szürke, az egyik szobánk fala szürke lett. Lehetséges, hogy a táncdalfesztiválon oly kirobbanó sikert elért „Négy szomorú szürke fal" című dal ihlette meg anyámat, de bármi is volt az indítóok, a szoba szép lett, a mester ezúttal remekelt. Halványszürkén ragyogtak szobánk falai, és dehogyis voltak szomorúak, ellenkezőleg! Szép volt a szoba, örvendeztünk, és a négy szürke fal szinte velünk együtt kacagott. Csakhogy vígságunk nem volt tartós. Egy szép napon pici foltot fedeztünk fel a szürke falon. Nyugtalanságunk együtt nütt a folttal, amely két nap alatt jó négyzetméternyire njivekedett . . . Most már minden kétséget kizáróan megállapíthattuk, hogy ez bizony nedvesség, valahol csőrepedés van. Támadást indítottunk a liázkezelőség ellen, amit az csodálatos nyugalommal és vasidegzettel türt és tür a mai napig is. A két hét leforgása alatt mindösz sze annyit sikerült rimánkodással elérnünk, hogy a házkezelőség bizottságot küldött ki a helyszín re. A bizottság kiszállt, a szakér tők a fejüket csóválták, hümmög tek, és egyre azt hajtogatták, hogy itt bizony igen nagy a baj: csőre pedés van. Ezután már csak azt kellett megállapítani, hol van az a csőrepedés. No, de nem telt bele sok idő, és ez is sikerült. Röpke két hét alatt erre is rájöttek. A harmadik emeleten! Mivel mi az első emeleten lakunk, a csőrepedés viszont a harmadik emeleten történt, a bizottság arra következ tetett — és helyesen! —, hogy a második emeleti lakás is beázott, fec is ázott! A bizottság már jó ideje nem járt nálunk. Igaz, az ő munkája véget ért, neki csak arra volt gondja, hogy megállapítsa a csőrepedést. Ezt meg is tette. Négy szürke falánk napról napra szomorúbb. Valamelyik reggel apám már nem bírta tovább nézni az egyre terjedő foltot (akár egy absztrakt festőnek is becsületére válnék ez a csőrepedés pingálta penész-kép), és nem tudom hányadszor, felhívta az újvári házkezelőséget. Kedvesen panaszko dott, azt hitte, szép szóval többre megy. Tévedett. Megpróbált — persze módjával — emeltebb hangon beszélni. — Majd én intézke dem, ha maguk nem akarnak — mondta a telefonba. Egy angyali türelmű hang ezt válaszolta: — Az nagyon jó lesz, legalább akkor valaki intézkedik! Négy szürke falunk azóta még szomorúbb. KOPASZ CSILLA lálkozott Túrós Emillel, a lúdtalpas főpincérrel. Szót szó követett, mire Dönci Ákos elpanaszolta szorult helyzetét. Felvillant a főpincér szeme. — Van nekem pénzem, adok én.. . tisztes kamatra, persze — mondta, s egyik lábáról a másikra állt. — Nem számít a kamat — csillant fel Dönci Ákosban a remény, s nagyot dobbant a szíve. — Tíz százalékos sem? — Kicsit sok— mondta Dönci elhűlve, s nagyot mozdult az ádámcsutkája. — Nyolc nem tenne elég? — Egye fene, több is veszett Mohácsnál! Rohant Dönci Ákos a takarékpénztárba, mint a szélvész. Éppen az utolsó pillanatban ért oda. Kelletlenül bár, de intézték az ügyét. A szőkített hajú hölgy rárásanditott a padon ülő Döncire, akinek verejtékbe úszott a homloka, ugyanakkor büszkeség dagasztotta a mellét: autótulajdonos lesz! A hölgy gyakori pillantása azonban megzavarta kihozta Döncit a sodrából. Irigykedik a bestia, istenbizony irigykedik. Fene a szőke sörényére! Pedig, ha tudná, mi minden áll leendő kocsija mögött! Nem is jó rágondolni. Sok mindenről lemondtak áldott jó feleségével. Hány moziés színházjegy, liter bor, sör, kiló hús, kirándulás ára fekszik a megtakarított pénzben! ... Bizony nagyon sokszor ettek paprikáskrumplit, meg krumplipaprikást. Rájöttek, hogy héjában fóve sem rossz a krumpli, meg sülve sem. Azt is megállapították, hogy a kirántott karfiol is vetekszik a rántott csirke húsá val. Aztán ötötvenért vásároltak egy szakkönyvet a nyúltenyésztésről. A nyúlhús elkészítési módjáról ís elolvastak minden használható szaktanácsot. De nincs ís az országban még egy olyan házaspár, aki jobban értene hozzá, mint ők. Pedig gyerekkorától utálta a nyúlhúst. A hideg rázta, ha csak rágondolt, most meg — lám úgy eszi, úgy faija, olyan mohón, mint az olaszok a spagettit. Irigykedik a bestia! Majd megtudod, csak takarékoskodj kocsira! Hacsak nem lopod a pénzt, majd megtudod! Közben számolgatott. Pontosan két év, nyolc hónap és tizennégy nap múlt el azóta, hogy zárolta a húszezer koronát. Sok idő, sok pénz. de nem számít, a kocsi a fontos. Gondolatban színt választott. Mindig világos színűről álmodozott. Az ragyog csak igazán, s világít messziről. Rendben tartja majd, olyan lesz mindig, mint a tükör. Igazán nem sajnálja a fáradságot. Végre kezébe kapta a papírokat, s mehetett haza nagynagy boldogságával. Nyugtalanul aludt. Kusza álmai voltak, s csuromvizesen ébredt. Fáradt volt, mintha minden csontját összetörték volna. Aztán vonatra ült és felutazott a fővárosba. Ügy képzelte el, hogy a kapuban egyenruhás őr várja, széles mosollyal köszönti és beinvitálja az irodába. Aztán a kocsik közé tessékelik, hogy kiválaszthatja a legszebbek legszebbikét. Büszkén nézett szét az utazók között: emberek, hát nézzétek ti ís rám, és lássátok, milyen boldog vagyok, hát mért nem osztoztok az örömömben!? Nem törődött vele senki, észté sem vették, hogy ott íil. Bosszantotta a dolog, dehát nem tehetett semmit. Wégre célhoz ért. A kapu' ban nem várta senki. A kutya sem kérdezte tőle, mit akar, miért jött. Ember hátán ember, s alig lehetett lépni a kocsiktól. Bárhová nézett, csak tülekedést, veszekedést, zúgolódás! látott. Uramisten, újkori Bábel! Nem kis erőfeszítés után, úgy dél tájban, rá került a sor. A kék szerelőruhás technikus hideg szemmel végigmustrálta, nyilván azt vette szemügyre, mennyi borravalót kaphat tőle. .Kissé megütődött, bántotta a dolog, s zavartan nyúlt a zsebébe. Egy ötvenest csúsztatott a technikus kezébe bocsánatkérő mosollyal: többet nem adhat, szűkibe a pénze, elnyel mindent az új masina. — Milyen színűt szeretne? — Világosat, kérem szépen .. — Világos nincs. Csak olajzöld meg bordó ... — Hát... az baj. — Olajzöld legyen, vagy bordó? — Hát... — Siessünk, kérem, siessünk, nem érünk rá! — Legyen olajzöld — mondta Dönci megadón. A technikus eltűnt, s jó fél óra múlva a mosoda elé kanyarodott. Ríkatta, bőgette a piszkos, olajzöld kocsit. Megfelel? . — Hát. . . — Nézze körül! Dönci Ákos körülnézte a koCüit. Keserű csomó szaladozott a torkán, apró lázadások gyűrűztek szét benne. Nagyot sóhajtott s bólintott. Aztán beleült, kipróbálták. Estefelé, amikor már minden elintéződött, a volán mögé ült, iSs elindult hazafelé. Jaj, csak a városból kivergődjék valamiképpen, akkor minden rendben lesz. i Az első útkereszteződésben ráfütyült a rendőr. Egy százasba került a füttyszó. — Hogy az a magasságos ég...! A rendőrségen is elintézte a kocsi bejelentését. Nem is tudja, hányfelé szaladt, hány nyomtatványt töltettek ki vele, tény, hogy belefáradt, s átkozódott. Felesége röpködött, mint a madár, sírt, csókolta őt, meg a kocsit is, de Dönci Ákos nem tudott örülni maradéktalanul: megbántottnak, becsapottnak érezte magát. Nincs mese: beletapostak az önérzetébe, az emberségébe. Ráadásul a saját pénzéért, az öt venötezer koronáért. Szinte ki nyílott a bicska a zsebében, ha rágondolt, mi minden áll az összekuporgatott pénz mögött. Autóvásárlás, óh! . .. Soha többé nem kezdené elölről, soha többé! Néhány nap múlva azonban ragyogó arccal forgolódott a kocsi körül. — Nem csúnya ez az olajzöld szín, anyuci, ugye, nem csúnya? ... S tudod, nagyon szépen dolgozik a motor is, jó kis masina. Én már csak értek hozzá, elhiheted! LOVICSEK BELA