Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-02 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó

PÁL RITA (MNK) fiú felbontotta az üveget, sűrű csokoA

ládéflipp folyt a poharakba. — Miért kellett ez? — kérdezte az asszony. — Jó, nem? — Jó. De enélkül is meglennénk. — Örülök, ha valamit hozhatok neked. — Nem is szeretem az édeset. — Akkor holnap cseresznyepálinkával Jövök. — Egyáltalán nem szeretem az alkoholt. — A cseresznyepálinka nagyon jó. Észre se veszed, hogy alkohol. — Észre sem veszem és már berúgtam, ugye? — nevetett az asszony. — Nem rúgsz be. Ennyitől nem. — Remélem. — Egész úton arra gondoltam, örülsz majd n csokoládén ippnek. — Neked örülök. — Nem tudom elhinni. — Miért nem? — Mindig olyan messze vagy tőlem. — Képzelődsz. — Mióta ismerlek, csak egyezer éreztelek igazán közelinek. — Mondd el. — Amikor belázasodtál és azt hittük, megint a vakbeled ... — Jó voltál hozzám. Én sem felejtettem el. — Úgy néztél rám, mintha csodatevő lennék, és ha megérintelek, egyből elmúlik a rosszulléted, a negyvenfokos láz, a hidegrázás ... — Persze, hogy úgy néztem iád. Orvos vagy, nem? — Kézrátétellel mégsem tudok gyógyítani. És nem engedted, hogy a klinikára vigyelek. — Gondoltam, majd elmúlik. — Jól gondoltad. Ma sem tudom, mi lehetett. — Kedves voltál hozzám. Nagyon. — Egészen a magaménak éreztelek. Kétségbeesés volt a szemedben és ragaszkodás. — És baj, hogy most nem vagyok kétségbeesett?. — Nem. Nem az a baj. — Hát mi? — Talán semmi. — Na látod. — Ma este nem kell hazamennem? — Holnap ünnep van. Megbeszéltük, hogy főzök és együtt ebédelünk. Miért mennél el éjszaka? Az asszony lekapcsolta a villanyt. A fiú hozzábújt. — Jó, hogy ilyen vagy — mondta. v- Milyen? — Minden olyan természetes veled. Az asszony nem felelt. A másik szobában felsírt a kisfiú. Az asszony sóhajtott és átment hozzá. Amikor visszatért, a fiú suttogva kérdezte: „Elaludt?" — Pillanatnyilag. — Szegénykém. Tulajdonképpen hányszor kelsz fel egy éjszaka? — Nem számoltam még. — Mindig ilyen? — Mindig. Jönnek a fogai. Meg azt hiszem, Ideges gyerek. — Szegénykém — a fiú az asszonyhoz bújt, szorosan átölelte. — Aludjunk — mondta az asszony és elhúzódott. — Aludni akarsz? — Holnap úgyis együtt leszünk egész nap. A kisfiú megint felsíit. Az asszony nem mozdult, összeharapta a száját, hanyatt feküdt, mereven nézte a szobában kibontakozó árnyakat. — Sfr a gyerek — mondta a fiú. — Hallom. Talán abbahagyja. — Nem hagyja abba. Az asszony felkelt, kiment, az ajtót betette maga mögött. Leült a gyerek mellé, megérintette a homlokát, végigsimított a haján. A kisfiú elhallgatott. Az asszony üldögélt mellette, tenyerébe hajtotta a fejét. Elálmosodott. A másik szobából átszűrődött a fiú egészséges, mély lélegzése. A gyerek forgolódott, aztán lassan elcsendesedett, mélyen, erősen szuszogott. Az asszony visszament a fiúhoz, hozzábújt, érezte, hogy meleg a bőre. Nem tudott elaludni. Éjszakánként úgy érezte, sohase lesz reggel. Nappal meg az estéket várta, a hosszú, süket éjszakákat. Néha korán el tudott aludni, s ha a kisfiú ilyenkor fel is ébresztette, azonnal tovább aludt. Sokat álmodott. Az álmok hasonlítottak egymáshoz, majdnem mindig boldog volt, és ami álmában történt, nem hasonlított a nappalokhoz. Ha a fiú ittmaradt éjszakára, az asszony nem tudott aludni. Álmodni se. Hallgatta az idegen lélegzetet és elárasztotta az idegen bőr idegen melege. Ilyenkor a kisfiú gyakran felsírt. A fiú felébredt rá aztán továbbaludt. Sohasem panaszkodott a gyereksírásra. Az asszony se panaszkodott, pedig szörnyű volt. Idegen férfi előtt sírt a gyerek. Szörnyű volt. A kisfiú hajnalig aludt, akkor újra rázendített, kitartóan, élesen. Az asszony tisztába tette, megetette. A gyerek ránevetett, csillogott a szeme és olyan volt, mintha mondani akarna valamit. A fiú később utána jött, ő is mosolygott, átölelte az asszonyt. A gyerek körbetopogta az ágyát, gtfadOrMs teliéíe haja löpködött. Nézte az idegen férfit, az egyetlen férfit, akit ismert. Mosolygott. Az asszonyba belehasított ez a tízhónapos gyerekmosoly, úgy látta, mintha valami cinkosság lenne a kisfiú szemében. Eltolta magától a fiút. — Mondtam már, mielőtt kijössz, öltözz fel rendesen. A fiú a gyermekhez ment, felkapta. A kisfiúnak csillogott a szeme, a fiút bámulta, mosolyában, tekintetében még mindig ott volt a cinkosság. — Hagyd a gyereket — mondta az asszony és vette tőle. — Miért hagyjam? — Csak — Nem magyaráznád meg? — Nem akarom, hogy emlékezzen. — Mire emlékezne? Egyéves sincs. — Ne emlékezzen soha senkire. Ebéd után olvastak a heverőn. A két szoba között nyitva hagyták az ajtót, áthallatszott a kisfiú elégedett moimolása, hempergése. — Miért nem hozod ide? — kérdezte a fiú. — Át kellene cipelni az ágyát. — Segítek. — Nem kell. Maradjon csak. — Mindig egyedül hagyod? — Csak akkor, ha te itt vagy. — Nem értelek. — Nem baj. — Klassz kis srác. Örülnék, ha a nevemen szólítanák. — Van neve. — Mégis jobb lenne hármunknak egy név. — Nem érdekelnek a nevek. A gyereknek is van neve, meg nekem is. — Nem is névről van szó. Érts már meg. Nincs kedvem minden este hazacammogni a város másik végébe. — Nem kell minden este hazacammogni. — Egyáltalán nem akarok hazacammogni. — Ráérünk még erről beszélni. — Amikor először bejöttem hozzád, minden olyan egyszerű veit. — Most is egyszerű. Miért csinálsz problémákat? Nincsenek problémák — mondta az asszony. — Vannak. — Nincsenek. — Vannak. Az asszony vasalt, a kisfiú szuszogva aludt. Fénynyalábok táncoltak a szobában, néha a gyerek arcára libbentek. Ilyenkor hunyorgott, de nem nyitotta ki a szemét. Arca piros volt, a szája is, mintha kifestették volna. Az asszony nézte, abbahagyta a vasalást. A fiú pár napra elutazott a szüleihez. Ez jó volt. Az asszony eleinte azt hitte ,a fiúval elölről lehet kezdeni mindent. Szeretni akarta és néha majdnem sikerült is. Csöppnyi parkban Üldögéltek, besötétedett, a homályban még nem lehetett megkülönböztetni a sárga és piros tulipánokat. — Szomorú vagy ma esie? — Nem. A fiú átölelte az asszonyt. — Mikor fogsz igazán szeretni? >— Hiszen szeretlek. >— Nem elég. Mit csináljak, hogy elég legyen? >— Felejtsd el. — Kit? i— Felejtsd el. •— Ne butáskodj. Senkire sem emlékszem. — Emlékszel. — Nem emlékszem. — Emlékszel. A férfi odament a fiához és nézte. — Rád hasonlít. Egészen rád — mondta. — Nézd meg jobban. A homlokát és a száját —* felelte az asszony. —' Igen ... és a haja ... szép fiam van. — Szép. — Régen láttam már. — Régen. — Nem akarod, hogy eljöjjek? Nem. — Miért nem akarod? — Nem akarom. — Meg sem ismer... Pedig már ismerhetne •— Ismerhetne. — Miért tiltottad meg, hogy idejöjjek? — Ne gyere. Gyűlölsz? — Nem. — Szeretsz valakit? — Igen. — Azt a magas szőke fiút? — Azt. — Láttalak benneteket. •— Láthattál. — Utánatok mentem az utcán. Sétáltatok. A város szélén bementetek egy kertes házba. — Bementünk. — Öt ismeri a fiam. — Ismeri. — Nem haragszom. — Valamit, valahol elhibáztunk. Beszélni kellene róla. — Nem akarok. — Boldog vagy azzal a másikkal? — Boldog. — Láttalak benneteket. Sétáltatok. A vállára hajtottad a fejed. — Igen a vállára. • Sokáig vártam rád — mondta a fiú. • Túlóráztam. • Megyünk a gyerekért? Egyedül megyek. • Esik az eső, sietni kell vele. Majd én viszem. • Ne gyere. • Sötét volt tegnap az ablakod. • Sötét. • Ne jöjjek többet? • Ne. • Miért? • Jobb így. Bántottalak? • Soha. Ha meggondolod magad, hívni fogsz? • Nem gondolom meg magam. • Kibékültetek? • Senkivel se békültem ki. A férfi másnap cipőt hozott a kisfiúnak. — Mi van a szőke fiúval? — kérdezte. — Mi lenne? — Jön még? — Miért ne jönne? — Biztos, hogy szereted? — Biztos. — A szőke fiú haragszik, amiért idejárok? — Nem fogsz idejárni. — Gyűlölsz? — Nem. — A szőke fiú lesz a gyermekem apja? — Ö. — Nem teheted. — Miért nem? — Engem szeretsz. — Nem. — De igen. — Nem. — De igen. 1