Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-16 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

ANA MARIA MATUTE: R U N B M Ana Maria Matute, spanyol írónő, 1926-ban született, Barcelonában. Az 1950 utáni jelentkező spanyol „új hullám" egyik fő képviselője. Legnevezetesebb regényei: a Fiesta al noroeste (Ünnep északkeleten, 1952), amely még a tizenkilencedik századi hagyományokhoz kapcsolódik; Primera memória (Első emlék, 1959), amely Nadal-díjat kapott; és eddigi főműve, a Los soldados flórán de noche (A katonák sírnak éjjel, 1964), melyet a Spanyol Akadémia most Premio Fastenrath-tal, a német hispanista által a múlt században alapított díjjal tüntetett ki. A mostani novella az El arrepentido című, 1967-ben megjelent novelláskötetéből való. A

kávézó szűk volť és sötét. Homlokzata a műútra nézett, hátulsó része a partra. A partra nyíló ajtót gyékényfüggöny fedte, melynek szálait meg-meglibbentette a szél. Minden libbenést apró zaj kísért, mint amikor két csont összekoccan. Az öreg Tomeu az ajtó előtt ült. A kezében lassan forgatott egy elnyűtt fekete bőrzacskót. Hosszan nézett a homokos patton túl, az öböl felé. Egy bárka motorjának zúgása és a sziklákra zúduló hullámok csattogása hallatszott. A parthoz kötve egy ponyvával letakart rozoga csónak himbálózott puhán. Tehát ez a helyzet — szól Tomeu elgondolkozva. Lassan mondta ki a szavakat, s azok úgy hullottak le elé, mint a gyümölcsmagok. Rutira emelte tekintetét. Ruti vékony, szemüveges fiatalember volt. A szemüveg lencséi mögött ártatlan, kék szempár ült. — Ez — felelte, s a padlót nézte. Tomeu vastag és sötét ujjait a zacskóba mélyesztette. Ujjhegyein szétmorzsolt egy szál dohányt, s a tengert nézve újra megszólalt: — Mennyi időt adsz? Ruti torkát köszörülte: — Nem tudom... biztosan, s így nem lehet kimondani. Lehetetlen: megmondanám, de nem vagyok csalhatatlan. — Rajta, Ruti. Ismersz engem: mondd meg. Ruti elvöiösödött. Ajka mintha remegett vol-s na. — Egy hónap ... esetleg kettő ... — Jól van, Ruti. Köszönöm, érted?... Igen, nagyon köszönöm. Jobb így. Ruti hallgatott. — Ruti — szólt Tomeu. — Valamit szeretnék elmondani neked: bár tudom, hogy aggályosan lelkiismeretes vagy, mégis elmondom. Sokkal több pénzem van, mint az emberek gondolják: lám, a szerencsétlen flótás, mondják, kiöregedett halász, egy útszéli piszkos kávézó tulajdonosa... De nekem van pénzem. Ruti. Sok pénzem van. Ruti kényelmetlenül kezdte érezni magát. Piros arca még vörösebb lett. — De bácsi... én... nem tudom, miért mondja el ezt nekem! — Te vagy az egyetlen rokonom. Ruti — folytatta az öreg, ábrándosan nézve a tengert. — Nagyon szeretlek téged. Ruti döbbentnek látszott. — Jól tudom — mondta. — Mindig kimutatta a szeretetét. — Visszatérve az előzőkre: nagyon sok pénzem van, Ruti. Érted? A dolgok nem mindig olyanok, amilyennek látszanak. Ruti mosolygott. (Talán csempésztörténeteiről akar beszélni. Azt hiszi tán, nem tudok róla? Azt hiszi, nem tudja már az egész világ? öreg Tomeu! Jől ismerek minden részletet! Mire vittem volna, ha nem így lenne?) Ruti mélabúsan elmosolyodott. Az öreg vállára tette kezét: — Bácsi... kérem... Ne beszéljünk eiről. Kérem, ne... Különben is, mondtam: tévedhetek. Igen: könnyen tévedhetek. Sohse lehet tudni... Tomeu hirtelen fölállt. A meleg szél belekapott gyéres ősz hajába: — Menjünk, Ruti. Iszunk együtt egy pohárral. Kezével félretolta a gyékényt, s Rutit maga elé engedte. A kávézó üres volt ebben az órában. Hangos zümmögéssel két légy kergetőzött. Tomeu a pult mögé ment, és konyakkal töl-i tött meg két poharat. Az egyiket Rutinak nyújtotta. — Igyál, fiam! Még sohasem nevezte fiának. Ruti hunyorgott, és ivott egy kortyot. — Bánom, — mondta az öreg egyszerre. Ruti meteven nézte. — Igen — ismételte —, nagyon bánom. — Nem értem, bácsi. — Meg akarom mondani: az én pénzem nem tiszta pénz. Nem. Ivott egy kortyot, s keze fejével megtörölte száját. — Semmi sem szerzett nekem nagyobb örömet, minthogy azt csinálhattam belőled, ami lettél: jó orvost. — Sohasem felejtem el, bácsikám — mondta Ruti megremegő hangon. Ismét a padlót nézte, tétován. — Ne süsd le a szemed, Ruti. Nem szeretem, ha elfordítod a tekinteted, amikor beszélek. Igen, Ruti: elégedett vagyok. Tudod miért? Ruti hallgatott. — Azért, mert hála a tudásodnak, értesítettél a halál közeledtéről. így megvizsgálhattál, meghallgattad a panaszaimat, fájdalmaimat, félelmemet... És végül megmontad nekem: talán egy hónap, talán kettő. Igen, Ruti: öt ülök, nagyon örülök. — Kérem, bácsi. Nagyon kérem, ne beszéljen így ... ez úgy fáj. Felejtsük el. Ruti ujjai közé vette a poharat, s egy hajtásra kiitta. — Te jól ismersz engem, Ruti. Nagyon j i ismersz! Ruti sápadtan mosolygott. Úgy telt el a nap, mint a többi. Nyolc óra után, mikor a betonmunkások befejezték a műszakot, a kávézó megtelt. Az öreg Tomeu úgy viselkedett, mint máskor, mintha nem akarta volna megkeseríteni Rutinak a frissen szerzett diploma utáni szabadságát. Ruti ernyedtnek, szomorúnak látszott. Tomeu többször észrevette, hogy szótlanul őt nézi. További két nap telt el. A szigeten nagy hőség uralkodott. Ruti a part mentén csónakázgatott. A tikkasztó melegtől átnedvesedett inge testéhez tapadt. Sápadtan, hallgatagon tért vissza. Hosszan nézte Tomeut, de kérdéseire kurta válaszokat adott. A harmadik nap reggelén Tomeu bement unokaöccsének és nevelt fiának a szobájába. A fiú már ébren volt. — Ruti — mondta gyengéden. Ruti sietve felkapta szemüvegét. Reszketett, a keze. — Mi baj van, bácsi? Tomeu elmosolyodott. — Semmi — felelte. — Elmegyek hazulról. Lehet, hogy későn jövök vissza. Ne nyugtalankodj. Ruti elfehéredett. — Rendben van — mondta, s hátravetette magát a párnán. — A szemüveged, Ruti — szólt Tomeu. — El ne törd. Ruti félrehúzódott, és tovább nézte a plafont. Az apró ablakon beáradt a meleg és a hullámok zaja. Már dél volt, mikor lement a kávéházba. A műútra nyíló ajtó zárva volt. Nagybátyjának láthatóan nem volt szándékában kinyitni a kávézót. Ruti kávét töltött magának, aztán a hátsó ajtón át lement a partra. A kikötött bárka lassan himbálózott. Két óra körül hozták a hírt, hogy Tomeu a Tura felé vezető úton agyonlőtte magát. A reggeli órákban tehette, mikor elment hazulról. Ruti igen levertnek mutatkozott. Sápadt volt, és rövidlátóbbnak tetszett, mint valaha. — Nem tudja, miért tette ezt nagybátyja? — Nem, nem értem ... elképzelni sem tudom. Boldognak látszott. Másnap Ruti levelet kapott. A címzés betűiie pillantva elfehéredett, és remegő kézzel tépte fel a borítékot. A levelet öngyilkossága előtt nagybátyja adta postára, mikor elment hazulról. Olvasni kezdte. „Kedves Ruti! Nagyon jói tudom, hogy nem vagyok beteg, mivel semmit nem érzek azok közül a fájdalmak közül, amelyekről beszéltem neked. Miután megvizsgáltál, elmentem egy orvoshoz, s így teljesen bizonyos vagyok a dologban. Nem tudom meddig éltem volna még irigylésre méltó egészségben, mert — "mint helyesen mondtad — az Ilyesmit az ember sohasem tudja bizonyosan. Tudtad, ha elhiszem, hogy halálraítélt vagyok, nem várom ágyban a halált, hanem azt teszem, amit ennek ellenére is megtettem, s végül öiökölsz utánam. De neked nagyon hálás vagyok, Ruti, mert tudatára ébredtem, hogy a pénzem mocskos — és hatalmába kerített a fáradtság. A fáradtság — s talán ez az, amit megbánásnak neveznek. Hogy Isten ne rója fel bűnömül — tudod, hogy hívő lélek vagyok —, pénzem a menhely! gyerekekre hagyom." BENCZIK VILMOS fordítása •V- •. . * 0*%. .V •J ... <«/. • ''''itWMÍlľ'ľ » ' (Ronovský František rajza) 0 0 0 SZILÁGYI ANDRÁS (Románia): •P A mű és a modellje Nemrég Koppenhágában meghalt egy öreg hölgy. Egykori táncosnő, gyönyörű alakú, gyönyörű arcú valaki. Dánia leghíresebb szobrásza kőbe faragta. A szobor a rakpart vizének magas talapzatára került s idegenforgalmi nevezetesség lett. Angol és amerikai turisták meg voltak győződve róla, hogy a szobor antik, legalábbis Michelangelo idejéből való. Talán az ő egyik tanítványa gondolta ki. Csak kevesen tudták, főleg németek és svédek, hogy a szobor eredetije élt és szerény táncosnői nyugdíjából tartotta fenn magát. Némelyik bennfentes még a táncosnő kalandjainak számát is tudta és azt is, hogy mi lett a leány további sorsa a szobor fölállítása után. Az öreg hölgy temetése előtt egyesek azt állították, hogy a szobrászt a leány hajlékony meztelensége tette kezessé, alázatossá, mások erre azt felelték, hogy az ihlet a verőfény alakjában már régen megvolt, és a szobrász évekig kereste álmának képmását, míg végre rátalált. Egyesek bementek a kápolnába, hogy lássák még egyszer a hölgyet s elbúcsúzzanak tőle, mások, mint az én barátom, akinek ezt a történetet köszönhetem, elhatározták, hogy másképp mutatják ki tiszteletüket az örök művészet, a múló modell és a mindig virágzó élet előtt. Es másnap, csakugyan, a három ember, a három barát elindult a rakpart felé, hogy megnézzék a fürdőző nimfát — úgy ahogy mi szoktuk néha-néha megnézni a mi Mátyás-szobrunkat — szűzi szemmel, mintha még sohasem találkoztak volna véle, mintha csakugyan akkor látták volna először. Még nem kelt föl a nap, és aztán egyszer csak kelni kezdett, rézsútosan, aranyeső alakban, nyílvesszővel. Es az első napsugarak épp a szobrot érték, a szobor arcát, a szobor haját, a nyúlánk alakot, amelyből csak úgy áradt a báj. Es mindnyájuknak úgy tűnt, hogy Ilyen szép szobor sehol a világon nincsen. Hogy ez a szobrok szobra. Maga a Művészet. Talán szerencsésen érte a nap. Talán a barátok voltak ilyen hangulatban. Talán a víz, a rakpart és a hajnal futottak itt véletlenül össze és találkoztak a lángelmével. Az élet elborított mindent. Es a halottra senki sem gondol

1! többé. 0 0 0