Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-16 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

LOVtCSEK BÉLA: Moziban voltak. A kései előadást nézték meg. Kedves, hangulatos film volt. Utána megvacsoráztak. Előtte konyakot ittak, utána debrőit. Ketten két üveggel. Elmúlt már éjfél, mikor kimentek o neonfényes utcára. Csak ného reflektorozott el mellettük egy-egy autó, s ők csak mentek, mentek, dudorásztak, fogták egymás kezét, olykor megálltak egy-egy hirdetőoszlopnál, hosszan csókolóztak. A lány felfelkacagott, előrefutott, a férfi utána, de rövid üldözés után mindig beérte, s aztán ismét léptek, dtidorászás, csókolózás . . — Istenien érzem magam — mondta a lány korcsúsudáran, húszévesen. — Én is - mondta a férfi enyhén őszülőn, harmincötévesen. — Régen nem éreztem magam ilyen jól, Anni. Ujjukon karikagyűrű csillogott. Rövidesen összeházasodnak, ha valami nem jön közbe. Mindig közbe jöhet valami, sosem lehet tudni. A férfi csüngött a lányon, szinte felitta a szemével. A világért sem válik meg tőle, minden körülmény között megtartja magának. Mit számit a tizenöt évnyi korkülönbség? Semmit. Magához láncolja, mint őrzője a foglyot. Tőle ugyan meg nem szabadul! Csókolta és felitta a szemével. — Gábor! Gyerünk el valahová táncolni - mondta a lány kedvesen, kérőn. — Elmehetünk — mondta Gábor —, de hová? — Mindegy, teljesen mindegy. — A Kristály-bár megfelel? — A megszokott, ismert helyünk? Meg . . . Sűrű cigarettafüst ködösítette be o bárt. Egybefolytak a zene, tánccsoszogós, pohárcsilingelés, kacagás, éneklés és játékos sikolyok hangjai. Egyik asztal fölött nagyokat csuklott egy szakállas, ötven év körüli férfi, három asztaltársa nevette. A szomszédos asztalnál éppen fizettek, megürült a hely, Gáborék odaültek. — Igyunk pezsgőt — súgta Anni. — Főúr, egy üveg pezsgőt kérek ! ízlett a habzó, gyöngyöző itol. Aztán táncoltak. A zene szünetében asztalukhoz ment a prímás — régi ismerősük, s húzta a lány kedvenc dalát. Gábor halkan dúdolta, és simogatta Anni kezét. Később ismét táncoltak: hévvel, tűzzel, izzadásig . .. — Még egy üveg pezsgőt kérek, főúr! Közben a szomszédos asztal mellett ülő négy férfi szeme megakadt a lányon: sudár karcsúságán, mellének hegyes halmain, kék szemén, dús, gesztenyebarna hajón, s főleg a kívánatos fiotalsógán. Pokol fenekére kívánták mellőle oz enyhén őszülő férfit. A szakállas társai közé hajolt, közben csuklott. - Csini a baba, mi? - Csini. - Bejönne o mi utcánkba, mi? - Biztosan. - Ugrasszuk el mellőle az öreg pókot! - mondta a szakállas. Csuklott, s megnyalta a szája szélét. - No, mi lesz, elugrasszuk !? - Megpróbálhatjuk. - Nem hagytok cserben? - Nem. - Gyáva ürgék vagytok . . . Biztosan nem hagytok cserben? - Nem, perszehogy nem! - Főúr! - kiáltott rekedten a szakállas. - Egy üveg skót whiskyt kérek, de futólépésben, ha lehet, apuskám! Felállt. Megingott kissé, mint a járni tanuló gyerek, aztán átvonaglott Gáborék asztalához. Szó nélkül leült. Mellére billent a feje, csak a szeme sütött fel Gáborra. - Tünés, hapsikám . . . futólépésben, ha lehet - mondta egyszerűen, világosan, félreérthetetlenül, s nagyot csuklott, s mozdult székestől. - Tessék? - mosolyodott el Gábor zavartan. — Nem értem, uram . . . - Pedig világosan beszéltem . . . Ha mégsem érthető a szövegem, megismétlem: tünés, hapsikám, futólépésben, ha lehet, mert a szakállas bácsi, ha begerjed, kétfele. harapja és falra keni a hopsikát... — Nagy, szőrös öklét a terítőre tette, s várta a hatást. - Bocsánatot kérek, de én nem ismerem az urat, nem hívtam ide, s megkérem, távozzék az asztalunktól! A szakállas áthunyorított asztaltársaira, jelezvén, hogy szépen fejlődik a helyzet. Szinte élvezte. - Hapsikám, én jobban bírom szusszal - mondta a szakállas csendesen, és pénztárcáját az asztal közepére dobta. Zöldhasú százasoktól dagadozott. A kis angyalka most szépen átszáll a mi asztalunkra, és sztriptízt csinál nekünk, hapsikám, Ugye, megcsinálod, csinibaba!? - Gyerünk el - mondta Anni - Lassabban a testtel, kisonyám, messzi van még a meszszi! — mondta a szakállas magabiztosan, makacsul. - Gyerünk - mondto újra o a lány. A

férfi kilépett az Arnoparti szálloda kapuján, és a Ponté Vecchio felé indult. Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a nup, hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni az árnyékot adó hídfőig. Mindenütt forró kövek és sustorogva lobogó napfény, a kis régiségkereskedések küszöbig rántják függönyeiket, lélek nem mutatkozik a részegen ingó köparton. Néha azonban olyan sűrűn és édesen csurog a nap, mint a méz. Ezek a szelídebb délutánok: ilyenkor nem lehet futni, minden lassúdik, a lélegzet is álmosodik. ILLÉS ENDRE (MNK): rebbenő mozdulattal saját csuklójára kattantotta az ékszert. A férfi elmerült arccal nézte. A karoerec valóban könnyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány karján, bizonyosan ugyanilyen szépen átéri majd azt a másik csuklót is. „Santa Barberához hasonlít" — nézett a férfi a lányra; Santa Barberához a sienai San Domenicóban". Fizetett. A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a karperecet, amikor a férfi mosolyogva, felszabadultan megállította. — Ne, hagyja ... A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt: itt kell maradni a hídon, nem szabad továbbmenni. Aki dologtalanul járkál a városban, és nem siet sehová, most kedvére ácsoroghat az ezüstárnsok kirakatai előtt. Még egy tanács: maradjunk a jobb oldali járdán. Itt csak ezüstösök vannak: a túloldalon már arany és porcelán is belekeveredik a netnes alapszínbe. Az ezüst a legtisztább, legnemesebb fém. Mennyi kis bolt, mennyi kis harang, gyűrű, liliomos kiskanál, melltű, zászlótartó oroszlán. Mind-mind ezüst. Tompa, tartózkodó ragyogás, fátyolozott fény. A férfi átsétált az Arno túlsó partjára, egészen a Via del Guicciardini sarokházáig: itt már olyan józan és kiábrándító az utca, mint egy zátony. Visszafordult, és amikor ismét a mozdulatlan Arnót érezte a járda alatt, az álom és szédület észrevétlenül jelentkezett. Megállt a híd közepén, a hármas bolthajtásban, innen láthatta a sötétzöld folyót és jobbra-balra az ezüstösök fecskefészkeit. Későb sokáig álldogált egy keskeny kirakatüveg előtt, végre beléjjett a boltba. Sápadt, magas lány jött ki a folyosóra néző belső szobából; látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt. Olyan sovány és finom volt a lány arca, mintha egy sienai festő húzta volna meg vonalait. A férfi előbb néhány gyűrűt nézett, majd szemet vetett egy kis harangra, végül karjjereceket kért. Megállapodott egy széles ezüstláncnál. A szép arcú lány elmagyarázta, hogy ez a koronás sárkány a karperecen Siena egyik pajzsáról való, a menyétet és az elefántot is onnan másolta az ezüstműves. Sorjában bemutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hangját majd megállapodtak az árban is. A lány hosszú dobozkát vett elő, vattával ágyazott, és éppen belefektette volna az ékszert, amikor a férfi visszakérte a karperecet. —.Kicsi... — mondta. — Azt hisztjm, kicsi. Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, s úgy érezte: a szép ezüstszalag nem éri körül azt a távoli ízületet. A lány arcába nézett. — Szépen illik a karjához. Hagyja csak rajta. És nehogy elrontsák a tréfáját, s még hosszú magyarázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, gyorsan kilépett a kis boltból. Amikor néhány hónap múlva idehaza elmondta kalandját, barátja így fogalmazta meg kritikáját: — Nyugodt lehetsz, még aznap visszatette a kirakatba. Te kifizetted, és ő másodszor is eladta. Csak semmi érzelgősség, öregem. Két év múlva ez a barátja fiatal feleségével végigment a Ponté Vecchión. Ajándékokat vásároltak az otthoniaknak, éppen elutazóban voltak Firenzéből. Az egyik kirakat előtt eszükbe jutott a régi történet — a sienai lány és a karperec. — Keressük meg! — mondja a férj. A harmadik boltban megtalálták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec. — Ez a karperec tetszik, itt a Csuklóján, a magáé... — mondta hosszabb válogatás után a férj, és a lány karjára mutatott. — Megvenném. — Az enyém, nem eladó — felelte egyszerűen a lány. Most is franciául beszéltek. A férj ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába. — Nem emlékszik? Én hagytam itt a karján. Most megvenném másodszor is. A feleségemnek. A sápadt lány előbb ránézett a férfira. Azután mélyen elpirult. De már nem habozott: lecsatolta csuklójáról a sárkányos, menyétes karperecet, szó nélkül átnyújtotta az asszonynak. Amikor ezt a remek tréfát a jó barát idehaza, társaságban elmondta, a férfi, aki két éve járt Firenzében, émelygést érzett. — Persze, hogy a magáé — mondta később az asszonynak, a barátja feleségének. — Ügyesen szerezték meg, nagyon ügyesen. A magáé. Elfordult, továbbment. Már szégyellte magát, hogy nem vágott rá az asszony kezére. — Tessék, nézzen ide! — és könnyű, alig (A Szigorlat című novellás-kötetből.) — Az én pénzemnek sincs szaga, csinibaba, nem mindegy neked, hogy kiével tömöd meg a táskádat? Gáborban forrt már a méreg. Odaintette a főpincért, s balkan odasúgta. — Dobják ki ezt a vén kujont, nem hagy békén! - Vén kujont!? - hördült fela szakállas, s erélyes mozdulattal elsodorta a pincért az asztaltól, aki nyugtatni próbálta őt. Közben három társa is felállt, és támadásra készen várakozott. Gáborban fellángolt a féltés, meg azt sem bírta volna elviselni, hogy csorba essék a férfiasságán. Még csak az hiányzik, hogy gyáva nyúlnok tartsa őt Anni. - Még egyszer kérem, távozzék oz asztalunktól! — mondta Gábor erélyesen. — Itt csak én rendelkezhetem, hapsikám - mondta a szakállas, majd ütésre lendült az ökle. Kitört a verekedés. Anni rémülten sikoltott, összecsődültek a vendégek, pincérek, s rövid idő alatt szétválasztották a dulakodó verekedőket. A szakállas hörgött, mint a sebzett vadkan. Alig bírták lecsillapítani. Aztán három társóval együtt kiment az utcára, nyilván azzal a céllal, hogy majd ott befejezik, amit bent elkezdtek. A lány sírt. Egyszeriben elszállt a jókedve, emelkedett hangulata. — Most mi lesz? — kérdezte. — Semmi. Majd hozamegyünk . . . — Hátha várnak odakinn? — Várjanak. — Nem félsz? — Nem. — De ők négyen vonnak. - Legyenek... Záróro előtt néhány perccel indultok elfele. Anni félve, szorongó érzéssel lépett az utcára. Kissé távolabb, egy sötét zugban látta a négy alakot. Szerencséjükre éppen arra felé tartott egy taxi. Gyorsan beleugrottak. Anni megkönnyebbült. Gáborhoz fordult. - Nem történt semmi bajod? - Nem . .. Semmi... Csak a kisujjom tört el... - Szörnyű - háborgott. Anni. — Micsoda állapotoki Nem is szórakozhat kedvére az ember . . . Hol élünk? Vadnyugaton? És fölöttük futottak a neonfények, esti jókedvük néma tanúi . .. o-o-o-o |Bertalan Tivadar rajza)