Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-14 / 268. szám, péntek

Napsugaras öregkor (Tóthpál Gyula felvétele) Gyermektragédiák A

z őszi Duna-partról lesz szó, kedves olvasó. Arról a Dun '• írtról, ahol — ha eddig n észlelted volna, most védd ••lomásul — elszaporodtak, és egyre változatosabban sokasodnak az állatvilág képviselői. Mindenekelőtt a kutyák. A dogmatikus ideológia és személyi kultusz időszakában, amikor mogorva ábrázatú, jajtiszta bulldogot nyilvánosan sétáltatni könnyen nagypolgári tüntetésnek, vagy burzsoá kihívásnak minősülhehett volna, alig láttunk kutyákat a Dunaparton. S ha igen, csupán magányos kóbor ebeket, melyeket rövidesen eljogott a gyepmester, hogy néhány hét múlva már valamelyik szűcsipari szövetkezetünk dolgozza jel a bundájukat. Kétségtelen, hogy az egyre szaporodó kutyákat a személyi hatalom jelszámolása szabadította a sétányra; a liberális demokrácia elterjedése közéletünkben mind a pedigrés pincsiknek és dobbermanoknak, mind sétáitatóiknak kedvezett. Polgárjogot nyert, fényűzési mód lett a kutyasétáltatás. Akinek nem telt autóra, kutyát vett magának. Különösen a lehetőségeikkel elégedetlen fiataljaink vetették magukat a kutyatenyésztésre. S bár a kutyaadót — tudomásom szerint — felemelték, de egyébként közbiztonsági szerveink nagyvonalúan elnézik a ligetekben és köztereken hancúrozó ebek rendbontását, sőt odáig mennek megértésükben, hogy a cukrászdákban ücsörgő bernáthegyiek ellen sem emelnek kifogást. Említettem már, hogy a kutyasétáltatás elterjedésében és közüggyé válásában ifjúságunk játssza a főszerepet; ez természetes, az ifjúság fokozottan érzékeny a forradalmi jellegű fejlődés iránt, és minden újért, melyben fantáziát lát, önzetlenül lelkesedik. Magánszociológiai vizsgálataim ered. ménye szerint a Duna-parti kutyasétáltatók többsége nem strucctollas, kalapos idős hölgy, hanem farmernadrágos, tagbaszakadt fiatalember, mely tényből viszont az következik, hogy a sétáltatott kutyák jelentős hányada sem mosolyogni való mopszli, selyempincsi, és egyéb díszölebecske, hanem izmos farkaskutya, magyar vizsla vagy nyúlánk lábú, karcsú agár. Sőt: megállapíthatatlan fajtájú, csavargókülsejű lompos keverék. Fenyegető külsejű juhászkutyák, nyáj nélkül, kuvaszok, a házőrzésre való hajlam minden jele nélkül. Bs mindezt tudva azon sem csodálkozhatunk el különösebben, hogy néha-néha borjúnagyságú vérebek tűnnek fel az őszi fák alatt — ilyenek kaphatják le négy lábukról a megvadult és elszabadult bikákat a vágóhidakon — és barátságtalanul morogva és vicsorogva nyomulnak előre a sétálók tömegében. Senki ne gondolja azonban, hogy a kutyasétáltatás feltétlenül szájkosarat, pórázt, és négy saját lábukon közlekedő kutyákat jelent. Jellemző fiataljaink fantáziájára es szuggesztív szokásteremtő hajlamára, hogy láthatunk az őszre készülő Duna-parton kabátzsebből kukucskáló mopszlikat, női kézitáskában kuksoló uszkárokat, és bevásárló szatyorban gubbasztó törpe spánieleket. Láttam egy vörös hajú fiatalembert, aki a nyakában vitt egy csikónagyságú szelindeket, mint a juhász a levágni szánt birkát csépléskor, egy miniszoknyás lány pedig ételhordóban szállított egy virgonc patkányűzőt. Es láttam kutyákat fülön fogva és farkuknál fogva vonszolva, könyvjelzőként Sagan „Jó reggelt búbánat" című kötetébe préselve, söröshordóban görgetve — csak a gazdája és a barátai tudták, hogy a hordóban egy elkábult dcgg élvezi a sétát —, és láttam egy jól fésült, hófehér uszkárt, ahogy két gimnazistalány gyerekkocsiban tolta, és egy padnál megállva tejbegrízzel etette. Megfigyeléseim szerint a kutyák után számban a fehér egerek következnek; elhanyagolt külsejű, szakállas ifjak a vállukra ültetik őket vagy a kabátujjukba bujtatják, és egészséges röhögéssel nyugtázzák, amikor az állatka megharapja a hónaljukat. Az egerek tömeges megjelenéséből arra következtethetünk, hogy vállalkozó szellemű ifjaink kutatóintézetekből szerzik be őket, esetleg tenyésztik, mindenképpen bizonyos, hogy ez az új divathullám — fehér egér, mint fülönfüggő, diadém a hajban, vagy bross a keblen — jelentősen gyarapította az állatkák használati értékét. Macskákat kisebb számban láttam sétáltatni — és inkább csak fiatalokat, zsebben, fényképezőgép táskában, és öreg cilinderben. Egyetlen esetben figyeltem egy pattanásos arcú kamaszt, aki egy nagy fekete kandúrt szállított hátizsákban a hidrológiai vízszintmérő házikója mellé, de amikor a villogó szemű, dühös állat nem akart apportíroznl, és úszva kihozni a DUBA GYULA: pórázon Dunából egy ölfadarabot, a kamasz vadul elkergette, s a kandúr nyávogva eltűnt a kultúrpark irányában. Sokkal intenzívebb érdeklődést észleltem ellenben kisrókák iránt. Társai őszinte elismerését nyerte el egy fiatálember, akinek a kisrókája magnózenére kaf fogott, fülével legyezte magát és fagylaltot nyalogatott. Ugyancsak kereslet mutatkozik sündisznók, házinyulak, és tengeri malacok iránt. Az anyatermészet legfrissebb képviselője egy karnyi vízisikló volt, gazdája az inge alatt, a derekára csavarva viselte, mintegy a keblén melengette, s ez mélyen elgondolkoztatott. Véleményem szerint most, hogy a kígyók kerültek sorra, a probléma komoly közfigyelmet és kollektív mérlegelést érdemel. A fogalom közismert: kígyót melengetett a keblén! Mi történik, ha ez a tevékenység teret nyer társadalmunkban? Ha megszokjuk, sőt igényeljük? Es gyakoroljuk? Őszintén bevallom, én személy szerint mélységesen idegenkedem attól a gondolattól, hogy valaha is kígyót melengessek a keblemen (bár, bevallom, ugyanígy idegenkedtem a csőnadrágtól, a hegyes orrú cipőktől, és a rágógumiktól is, aztán megszoktam/, de ml lesz, ha a következetes közízlés rákényszerít, hogy egyszer megtegyem? A társadalom érdekében és saját jól felfogott érdekemben, az észlelt jelenség jövőbeni irányítását és közben tartását, célozva teszem meg alábbi módosító javaslataimat: A kutyákra vonatkozóan feltételezem, hogy a fejlődés az ún. házikutyák (Canls) után az erdei kutyákat (Speothosj, ázsiai vadkutyákat [Cuonj, lapátfülű kutyákat (Otocyon), és A Krakkói Filharmónia együttese Krzysztof Penderecki Lukácspasiójával vendégszerepelt nálunk. Az est élménye alapján Pendereckit fiatal kora ellenére is joggal nevezhetjük a inai lengyel zene kimagasló egyéniségének. Penderecki legismertebb müvei: a hirosimai áldozatok emlékére Irt „Thréne aux vlctimes de Hirosima" című alkotása és a „Díes lrae — Auschwitz" oratórium. Sem emberi szó, sem a hagyományos zenei eszközök nem fejezhetik kl az atombomba rémségeit és Auschwitz iszonyatát. Ennek kifejezésére valami „másra" van szükség. Penderecki megtalálta ezt a bizonyos „mást", zenétlen zenéje, sokk-hatásokkal telített kísérteties hangzásvilága elmondta azt, ami szóval kifejezhetetlen, zenével elmuzsikálhatatlán. Mindkét művé ben a maga egész brutalitásában felidézi a tragédiát. A hallgatóban ezek után önkéntelenül felvetődik a kérdés: vajon milyen kifejező eszközöket talál Penderecki, ha a téma nem szolgáltat alapot arra, hogy félelmet, iszonyatot keltsen, és a hallgató nem is akar sem félni. sem iszonyodni. Különösebb belső indíték nélkül nem tud mihez kezdeni a sokk-hatásokkal, nem akarja beleélni magát dep resszív világtéleleinbe. A zenében hiénakutyákat (Lycaonj is kihozza a Duna-partra. S miután ezen fajtáknak az ember iránti teljes lojalitásáról nem vagyunk meggyőződve, javaslom, hogy a sétány jegenyéire építessünk magasleseket, állandó szolgálatot tartó lövészekkel, akik a szertelenkedő cuon-okat és otocyon-okat agyonlövik, továbbá építsünk szögesdróttal körülvett, megbízható vasketreceket, ahová a védtelen járókelők bemenekülhetnek előlük. Az éjszakai csend és nyugalom megőrzése érdekében ajánlom: esti tíz órától reggeli hat óráig tilos legyen sakált és bölömbikát sétáltatni a Duna-parton. Megfontolás tárgyává teszem, hogy ugyanezen időben bőgőmajmok tartózkodását is betiltsuk-e az említett helyen. Esztétikai szempontokból kiindulva megszívlelendőnek vélném azt az elgondolást, hogy száz kilón felüli hölgyek ne sétáltathassanak vízilovat. Jó lenne, ha sovány, savanyú ábrázatú és ecetes arcú úriemberek nem jelenhetnének meg nyilvánosan marabuval. Feltétlenül szükségesnek érzem, hogy elefántot csak tehergépkocsira is szükséges hajtási engedéllyel sétáltathasson a gazdája. Vadászgepárdot, anyatigrist, és hölgymenyétet még a demokrácia további elmélyülésével sem javallok sétáltatni a jegenyék alatt. Városunkban a smog (por, füst, bűz) sűrűsödésére való tekintettel a leghatározottabban tiltakozom görények és mosuszmedvék sétáltatása ellen. Érzéki okokból jegesmedvét csak télen, delfint csak nyáron, rozmárt csak bajúszos ember mellett, és hangyászsünt csak idős hölgyek pórázán szeretnék látni. Kafferbivalyt, háromujju lajhárt és dögkeselyűt nem akarok látni a sétányon. Kenguruval és egyéb erszényesekkel csak üzleti úton levő nyugati pulóvercsempészek, és alkalmazás nélküli, csinos ifjú hölgyek Jelenhessenek meg a sétányon. Kacsacsőrű emlőssel már szocialista újságírók is mutatkozhassanak a sárguló lombok alatt. A kígyókkal kapcsolatos álláspontom a következő: pórázon csörgőkígyót sétáltatni megengedhetőnek vélem abban az esetben, ha méregfogait előzőleg műanyagkarmantyúkkal látták el. Csörgésével úgyis figyelmeztet jelenlétére. Pápaszemes kígyót nem javallok kihozni, mert az ember sohasem tudhatja, hogy a szemüveg mögött hová néz az illető. Óriáskígyót (boát) azonban csak abban az esetben lehessen bemutatni a Duna-parton, ha a gazdája egy középkori lovagi páncélt is hoz magával, hogy ha a kígyója tekergőzési és öszszeroppantási hajlamot nyilvánítana ki, a veszélyeztetett járókelő magára ölthesse a páncélt és így megmeneküljön az összemorzsolástól. Es végül: részeg disznókat sétáltatni a nap minden órájában szigorúan tilos. a szépséget, a harmóniát, a zene drámaiságában is az élet mélyebb értelmét keresi, és valamiféle vigasztaló kicsengést vár. És íme a meglepetés: Penderecki alapjában véve visszatért a barokk passiózene gyönyörű hagyományaihoz, vagy pontosabban mondva: ezt a nagyszerű kultúrörökséget a maga sajátos módján átvitte és beleolvasztotta a mába. Formában és kifejezésben a tegnap és a ma magasrendű szintézise. A lengyel komponista felfogásában Krisztus kínszenvedése és mártírhalála a háború tépázta emberiség kínjait is felöleli . Jerzy Katlewicz karmester mélyen átgondolt dramaturgiával építette lel a produkciót és valóban önfeláldozóan szolgálta a zenei kifejezést. A hatalmas apparátus egy emberként követte és mngas művészi fokon valósította meg karnagya elképzeléseit. A tö kéletesen kimunkált előadás összhangját semmi sem zavarttf meg. A zenekar, az énekkar, a gyér mekkórus, a szólisták (Stefania Woytowicz szoprán, Andrzej Hiolski, bariton. Bemard I,adysz, basszus és Leszek Herdegen. prózai narrátor) nagy elhitető erővel, hibátlanul interpretálták a nehéz szólamokat. HAVAS MARTA A gyermektragédiák az élet legszomorúbb fejezetei közé tartoznak. Kezdő emberéletek gyászos megsemmisülése gyógyíthatatlan sebet ejt a hozzátartozókon, s másokat is mélyen megrendít. A dráma utolsó felvonása a bírósági tárgyalás, amelyen felelősségre vonják azokat, akiknek kötelességük lett volna őrködni a gyermekek biztonsága felett. Létezhet-e azonban szigorúbb büntetés a gyermek elvesztése miatt érzett fájdalomnál? A bírósági akták lapjai és a temető apró sírjai, melyeknek idő előtti megásása elkerülhető lett volna, Intő figyelmeztetésül szolgálnak mindazok számára, akik kisgyermekekről gondoskodnak, hogy éberen vigyázzanak. Az óvatlan pillanatot meg lehet előzni, a bekövetkezett szerencsétlenséget azonban már nem lehet jóvátenni. Tanulságul lapozzuk fel két bírósági tárgyalás iratait. Gyászos végű születésnap Születésnapot ünnepeltek Losonc egyik kis házában. Összejöttek a rokonok, ismerősök. Eljött egy fiatal házaspár is. Tizenhárom éves lányukat otthon hagyták házőrzőnek, a négyéves kisfiút magukkal hozták a vendégségbe. Párolgó sült kolbász, kalács, bor mellett gondtalanul mulatozott az ünneplő társaság, beszélgettek, nótázgattak, mint ahogy az ilyen alkalmakkor szokás. Néhány asszony, köztük a kisgyermek édesanyja a tűzhely körül sürgött-forgott, segítettek a gazdasszonynak a tálalásban, sütésben, főzésben. Mákot darált az egyik, húst őrölt a tnásik, egyszóval dolga akadt minden szorgos kéznek. A négyéves vendéggyerek ötéves pajtásával együtt hol itt, hol ott lábatlankodott. Valaki jókora sült kolbászt adott mindkettőjük kezébe. A felnőttek észre sem vették, mikor mentek ki a gyerekek az udvarra. Az emelkedett hangulatban ugyan ki gondolt volna arra, hogy a közelben folyik a Tugár patak, melynek megáradt vize veszélyt jelenthet a csöppségek számára. Tíz perc sem telt el a gyerekek távozása után, amikor csuromvizes öltözetű férfi rohant be az ajtón. A sietéstől lihegve kiáltotta: „A patakba esett két gyerek, az egyiket kihúztam, de a másikat elsodorta a víz." Döbbent csend vágta ketté a vigalom zaját. A kipirult arcok szempillantás alatt holtsápadtra váltak, jajveszékelve, lélekszakadva törtettek kifelé az emberek. Futottak a vízparton lefelé, a mederben, a bokrok között keresték a kisfiút, de sehol nem találták. A kétségbeesett apa hazaszaladt. Utolsó reménysége volt, hogy a kisfiú esetleg partra kapaszkodott és időközben hazament. Dehogyis ment az haza. A közeli puszta mellett lelték meg végül a kis testet. Szólítgatták, élesztgették, de nem segített itt már sem a zokogás, sem az orvosi tudomány. Dráma a síneken A Fülekről Perse felé vezető vasútvonal melletti ösvényen egy szép nyári reggelen kerékpáros férfi haladt. A bicikli kiš ülésén hatéves kisfiúcska foglalt helyet. A hepehupás gyalogút süppedő gyepszőnyegén az apa keményen nyomta a pedált. A fiú élvezte a sebességet, magasra emelte a fejét, hogy jobban cirógassa a szellő, amely játékosan libegtette puha, selymes haját. A pálya melletti őrház közelében leszálltak a kerékpárról. Az apa levette a kormányra akasztott kopott aktatáskát, amelybe füvet készült szedni a nyulak számára. A kisfiúnak meghagyta, hogy el ne mozduljon a földre fektetett kerékpár mellől. Ö maga átment a pálya túlsó oldalára, s amikor észrevette, hogy az ott folydogáló patakocskán túl dús fű zöldell a bokrok közt, átugrott a keskeny vizén túlra. Az aktatáska hamar megtelt, az apa visszatérőben volt, amikor a Losonc felől közeledő vonat zaja ütötte meg a fülét. Meggyorsította lépteit, hogy még a szerelvény érkezése előtt átérjen a síneken. De erre már nem jutott ideje. A szeme előtt játszódott le a szörnyű dráma. Az útkeresztezés közelében felbúgott a motoros mozdony kürtje. Az éles hang hallatára felemelkedett az addig a földön üldögélő kisfiú. Ki tudja, mit érezhetett a robogó szerelvény láttán, az egyre erősödő dübörgés hallatán. Rémület, félelem költözhetett kis szívébe, és védelmet keresve elindult abba az irányba, amerre édesapját eltűnni látta — a sínek felé, amelyen már közvetlen közelben robogott a tehervonat. A mozdonyvezető megdöbbenve látta a vágányok felé haladó kisgyereket, aki nem állt meg az ismétlődő vészjelzésekre sem. Megrántotta a gyorsféket, a kerekek csikorogni kezdtek. A szerencsétlenséget azonban már nem lehetett elkerülni. A fiúcska felért a pályára. A sínek között futni próbált a rárohanó szörnyeteg elől. Lábacskái megbotlottak a köveken, kis teste a sínre zuhant, a kerekek átrobogtak rajta. GAL LÁSZLÓ A Krakkói Filharmónia hangversenye