Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-11 / 265. szám, kedd

Viktor Vasarely kiállítása —— Budapesten NAGV VÁRAKOZÁS előzte meg az 1908-ban Pécsett született, de 1930 óta Franciaországban élő magjrar művész, Vasarely (Vásárhelyi) Viktor kiállítását. A budapesti Műcsarnokban megnyílt tárlata külfüldün az eddigi legnagyobb méretű bemutatkozása. Mintegy 500 mű sorakozik a műtermekben, ízléses rendezésben s ami a képkereteket illeti, Budapesten ritkán látható esztétikus tálalásban. A Rómában élő Tóth Imre budapesti tárlata után Vasarely kiállítása is bizonyítja, hogy az anyaország rendre számbaveszi a világ négy tája felé szétszóródott fiait. Vasarely 1927-ben jelentkezett Podolini-Volkmann budapesti Lehel utcai szabadiskolájában. Itt két évig tanult, majd 1929-ben a Bauhaust kereste iöl, de csak rövid időre, mert az év egy részét Budapesten töltötte. 1930-ban Párizsban telepedett le. Ebben az évben, 1930-ban Budapesten Kovás Ákos Szalonjában, 1933-ban az Ernst Múzeumban állított ki, egyedül. 1934-től 1946-ig négy kiállítást rendezett Párizsban, attól kezdve évenként egyre több tárlata nyílt szerte a világon. 1944-ig grafikai műveket alkotott, s csak ez évtől kezdett festeni. Vasarely szerint a hagyományos értelmű művészet tovább nem folytatható. A tájképtől elérkeztünk az űrvilágba, a tárgyi motívumtól az atomvilágba. Az eddigi határok közé zárt művészet a végtelenig terjeszthető, sőt átalakul maga is univerzummá. Távoli csillagképeket nem lehet ábrázolni, sem atomot. Mégis hogyan teheti a művész közelivé az univerzumot embertársai számára? Vasarely erre a célra a kinetikus művészetet teremti meg, amelynek lényege a képhatás változása a nézőpont változásának megfelelően, a hagyományos perspektíva föladásával. Az opart, azaz geometriai elemek torzításával, nyújtásával, zsugorításával s a színek hozzáadásával meglepő plasztikus hatások érhetők el. Vasarely ki is aknázza ennek lehetőségeit. Müvei újszerű térhatása két elemen nyugszik: a formáén és a színén. A fekete-fehér folt- és vonal-formavariációk lehetőségei kimeríthetetlenek, párosulva természetesen elemi geometriai alakzatok végtelenbe nyújtható változataival. (Ezért is nevezik ezt a művészetet permutációs művészetnek). A színskála gazdagsága ugyancsak permutációs lehetőségek végnélküli sorozatát teszi lehetővé. A művész maga is érzi, hogy a néző a tárgyi valósággal nem éri be, érzelmi hatásokra is szüksége van. Ezt az érzelmi töltést azzal éri el, hogy e látszólag egyszerű képeket magában újjáteremti, ily módon gazdagodik. Ez az élmény mindenkinek részévé válhat. Míg a régi művészet csak az elitnek szólt — mondja Vasarely —, eljött az ideje, hogy az anyagi javak igazságos elosztása mellett a szellemi javak elosztására is sor kerüljön. A sokszínű burkolatú (polikronj város pedig, ami a művész előtt célként lebeg, maga a művészeti demokratizálódás. Vasarely művészete közvetlenül fölfogható elemekből áll, akárcsak a hagyományos festészeté, noha többen próbálják « kérdést misztifikálni. Igaz ugyan, hogy Vasarely képein nem a megszokott csendéleti, tájképi, enteriőri stb. motívumokkal találkozunk, hanem közismert geometriai alakzatok alkotják a tárat, de azért itt is akadunk emberi, állati figurákra, többnyire zebracsíkokból rajzolva, festve, a fekete-fehér különböző árnyalataiból megformálva. S még azzal a különbséggel, hogy többszögű és körszerű elemekből álló, színátmenetekben gazdag gobelinjei is inkább csak érdekesek, de mint életreszóló műtárgyak akár hivatal, akár magánlakás falán, alig jöhetnek számításba. Az érdekesség kimúltával gyorsan belép az unalom, a közömbösség. A KIÁLLÍTÁS azt bizonyítja, hogy ez a művészet elsősorban tömeg-, azaz reklámhatásra épít. Fekete-fehér, főleg geometrikus elemei, Óceánia művészetétől az arabeszkek világán, a pepitaruha mintázatán át napjainkig a végtelenségig kimerített eszköztára az egyetemes művészetnek s csak ennek nem ismerésében hatnak föltűnően. Ami pedig Vasarely célkitűzését, a színes, polikron várost, mint a művész által elképzelt legdemokratikusabb művészeti alkotást illeti, efelé már az asszír-babiloni művészetben is láttunk ragyogó lépéseket, a színes kerámiákban, s ez a jelenben és a jövőben is nem annyira művészeti, mint inkább tőkeerő, azaz beruházási lehetőség kérdése marad. A színes házfalak, vagy a még színesebb, esetleg a Harlekin ruháját utánzó opartos és színezett házfalak nem annyira művészeti, mint inkább a rendelkezésre álló tőkeerő mellett díszítőművészeti és divatesztétikai kérdés és lehetőség marad. Vasarely 1944—1945 óta kezdett festeni. Mint festő is, tulajdonképpen mérnöki művészetet teremtett. Ogyis lehetne mondani, hogy ez a fajta mérnöki művészet (kör, háromszög, négyszög, kocka, sakktábla stb.) tűri meg legkevésbé a formabontást, természetesen ez áll a belőlük születő művészetre is. Talán ez is oka annak, hogy Vasarely művészetében a szűkebb értelemben vett korszakokat nehéz meghatározni. Itt egy-egy korszak nem lezáródik, hanem melléje új felfogás, új módszer lép be az életműbe. VALAKI AZT ÍRTA a kiállítás látogatási könyvébe: a képekhez nyúlni nem szabad, mert ránk szólnak, nézni őket nem lehet, mert megvakulunk, különben nagyon szép! Nos, mindez pejoratív értelmezés nélkül is igaz. A plasztikus hatás, egyfajta szemfényvesztés következményeképpen szinte provokálja, hogy az ember tapintással győződjék meg arról, hogy szó sincs plasztikus formálásról, teljesen síkszerű alkotással állunk szemben. Ami pedig a megvakulást illeti, ez is érthető, mert pontosan az a szédület kapja el a képek egyikére-másikára feledkező nézőt, ami a pepitaruhás kosztüm, vagy a négyzetes sorvezető esetében, bővülve a művész artisztikus manipulálásával. Rácsszerűen képzett képei közül nem egyet egymás mögé állít, csak a másodikat kissé elmozdítva. Vagy egy képen belül törve meg a szokott rendet, kavart alakzataival s ezek mozgatásával szédítve a nézőt. Mindez játék, a homo ludens játéka, amelyre a legtalálóbb jelző újra meg újra az lehet, hogy érdekes. Ez mondható színkompozíciőira, perspektíva-tanulmányaira is. Hogy kezdetben mi volt a művészet funkciója, erre aligha tud valaki felelni, noha a katalógus egyik bevezetője megpróbálkozik vele. Könnyebben válaszolunk arra a kérdésre, hogy mi a szerepe Vasarely művészetének? Mindenekelőtt reklámcélokra valóságos kincsesbánya, díszítő célra kitűnően alkalmas. Színezett oszlopainak, síkszerű lapjainak, textíliáinak mintázataival eddig is otthonosan éltek a reklámművészek. S ez a funkcionális lehetősége főleg a tömegművészet szempontjából nagyon is méltánylandó. Mert ha van művészet, amely a tömegek megnyerésére törekszik és Vasarelyé saját szaval szerint is erre törekszik, akkor a reklámművészet csakugyan az. A KIÁLLÍTÁS MEGRENDEZÉSÉT csak üdvözölni lehet. Bebizonyosodott, hogy ez a fajta művészet sohasem lesz konkurrense a „hagyományos" művészetnek. A veszély abban rejlik, hogy ez a művészet, mint művészet, utánozhatatlan, a praktikus használatban pedig gyorsan elkopik. De hogy szép, azt elvitatni nem lehet. Többszöri látásra a szenzációs hatás kifullad, de ez egyedi értékét nem csökkenti. Értelmezésére filozófiai magyarázatra nincs szükség. Inkább annak kell örülni, hogy ez az elemi geometriai alakzatokból épülő mérnöki művészet teljesen közérthető művészi játék, ezért áll közel az átlagemberhez. Sikerének ez a titka. A siker azonban mulandó, csak az eredmény tartós. SZLJ RÉZSŰ Sugárhajtóművek a természetben Ki nem figyelte lélegzetvisszafojtva a mozivászon vagy a tv-készülék ernyője előtt egy rakéta indításának izgalmas pillanatait? A hangszórókból a visszaszámolást halljuk, az Indítás előtti előkészület utolsó másodperceit éljük, a hatalmas rakéta látszólag még mozdulatlanul az indító állványhoz van béklyózva, ám egyszerre — a „nulla" másodpercben — hatalmas füstfelhő tör elő a rakétából, és az óriási repülőtest méltóságteljesen felemelkedik. Néhány pillanatra szinte mozdulatlannak tűnik, majd csigalassúsággal kúszik a magasba, de egyre jobban gyorsul, és dörgő, sivító gázsugarának jóvoltából eltűnik a szemünk elől. Az ember egy újabb lépést tett meg a világűrben. A rakéta története Bár a rakétaindítás ilyen hallatlanul izgalmas, igazán furcsának, szinte érthetetlennek tűnik, hogy minden mesterséges hajtásmód közül, amelyet az ember eddig felhasznált, éppen a rakétahajtás a legrégibb. A rakéták dokumentumokkal is igazolható története 1130 körül kezdődik. A kínai és más távolkeleti krónikákban már ekkor tettek említést rakétafegyverek alkalmazásáról. A rakéta az elkövetkező időkben is elsősorban haditechnikai eszköz volt, néha pedig tűzijáték formájában gyönyörködtette az emberek ezreit, sőt néhány ritka esetet arról is olvashatunk, hogy a rakétákat másféleképpen is próbálták hajtás céljaira az ember szolgálatába állítani. Van Hu kínai mandarin 1500 körül sárkányon rakétákkal próbált meg a magasba repülni, de eredménytelenül. A sárkány törzsébe beépített 47 lőporrakéta felrobbant, és a merész próbálkozó életével fizetett. A későbbi elképzelések többnyire nem jutottak meszszebbre a terv elkészítésénél, mivel a megvalósulásukhoz hiányzott a tudományos és technikai bázis. Csupán századunk fordulója körül születtek meg az első tudományosan is helytálló rakétatechnikai tervek és művek. Ciolkovszkij, Goddard, Oberth nyitják meg a névsort, és a rakétatechnikai kísérletek, a rakétatechnikai művek száma azóta is nőttön nő. Az akció - reakció elvének érvényesítése A rakétatechnika fejlesztésén ma sok ország hatalmas tudóskollektívái dolgoznak. A cél: biztonságossá tenni az ember világűrbe vezető útját- Az újságok ma már csupán néhány sort írnak egy-egy mesterséges holdról, de az ember űrrepülésének még ma is hasábokat, söt oldalakat szentelnek. A rakéta már régen behozta azt a tempóveszteséget, amelyet a belsőégésű motorok más típusaival és a villamos motorokkal szembon néhány évtizeddel ezelőtt elszenvedett. Nemcsak a „klasszikus" rakéták, hanem a különféle sugárhajtóművek is előtérbe kerültek. Ezek ugyan nem függetlenek Földünk légkörétől, de a repülés tekintetében a könynyebb szabályozhatóság és a jóval kisebb fajlagos hajtóanyag-fogyasztás is előnyük. Egyre többféle gázturbinás sugárhajtóművet, torlósugár-hajtőművet, s ezek különféle típusait alkotják meg. Valamenynyi ilyen hajtómű működése közös fizikai alapelven nyugszik: az akció-reakció eivén. A fizikus egyszerűen reakcióerónek nevezi a sugárhajtóművek tolóerejét. Ez az erő akkor lép fel, ha egy adott irányban nyomás hat: a tolóerő a nyomás irányával ellentétes. A rakéta fúvókájából kilépő gázsugár tehát ellenkező irányba (előre) mutató tolóerőt hoz létre. A tolóerő nagysága a kiáramló gáz tömegétől és sebességétől függ. A rakétából kilövellt égéstermékek viszonylag ritkák, éppen ezért minél nagyobb sebességet kell elérni a kilövellésben. A fejlesztés tehát abban az irányban halad, hogy a hőmérsékletet és a nyomást a műszakilag megengedhető felső határig fokozzák a rakétahajtómű égésterében. A természet „rakétái" A sugárhajtás, a reaktív hajtás ugyan csupán néhány évszázados emberi találmánynak tekinthető, ám az állat- és növényvilágban már évmilliók óta érvényesül. Egy lényeges különbség mindenesetre van: a természet „rakétái" gázok helyett folyadékokat hasznosítanak a hajtásra. A sugárhajtás ezen természetes módját bármely akváriumtulajdonos jól megfigyelheti például a szitakötőlárvákon. Ezeknek a lárváknak légzőszervei kopoltyúszerűek, s a végbélben helyezkednek el. A lárvának állandóan vizet kell felszívnia magába, és ismét kilöknie a testéből. Ha az oxigénellátáshoz szükséges vizet erőteljesen lövelli ki a lárva, akkor teste előre halad, hiszen a testét elhagyó vízsugár hátrafelé irányul. Ha a szitakötő lárvája ellensége elől gyorsan és messzire akar távozni, akkor akár félméteres „ugrást" tehet meg ilyen sugárhajtással, a vizet hirtelen kilövellve. Ha a sugárhajtás elvét a medúzákon akarnánk megfigyelni, akkor már legalábbis tengeri akváriumot kell felkeresnünk vagy a tengerhez kell men-. nünk. A medúzák harangja ütemesen lüktet, s így haladnak a vízben. A reakcióhatás olyan módon jön létre, hogy a kocsonyás harangtest az alsó oldalán gyűrűsen elhelyezett izomzat segítségével összehúzódik, és kinyomja a test belsejében levő vizet, az állat így a víz kilökődésének irányával ellentétes Irányban halad. A legtisztább sugárhajtás A Földközi-tengerben jó néhány sugárhajtást alkalmazó állatot találunk. Ilyen a fésűkagyló, amelynek gyakran kell hirtelen menekülnie, ha legnagyobb ellensége, a tengeri csillag közeledik. Ilyenkor a fésűkagyló sugárhajtással sürgősen távozik. Sugárhajtást alkalmaznak a szalpák is, amelyek rendszerint a tenger felszínén úsznak; ugyanolyan átlátszóak, mint a medúzák. Azt mondhatnánk, hogy lassan „átrágják" vagy keresztülnyelik magukat a vízen. A szájukba szívott vizet úszás közben a testüregükbe nyomják tovább. Ezután a szájukat szorosan zárják, és az állat testét abroncsszerűen övező gyűrű alakú izomkötegek összehúzódnak s a vizet a test hátsó nyílásán át etőteljesen kilövellik — ez a legtisztább sugárhajtás példája. A lábasfejűek osztályából is megfigyelhetünk a Földközitengerben néhány sugárhajtású mozgásművészt. Ezek az állatok már a Föld ókorának alsó és középső fokozataiban is igen sok változatban megjelentek, éppen ezért hosszú fejlődéstörténetük folyamán sok fajuk valóságos tökélyre fejlesztette a sugárhajtás sokféle módozatát. A közönséges tintahal, a szépia saját környezetében úgy siklik orsószerű testével, mint egy parányi tengeralattjáró, így hajtására elegendő csupán az úszók gyenge mozgatása is. Van azonban egy második mozgáslehetősége, egy másik „hajtóműve" is, ha gyoisabban, hirtelen akar haladni. Ilyenkor a szépia egy elölről nyitott bőrtasakot, a hasoldalon levő köpenyüreget teleszívja vízzel, majd két nyomógombszerű porcogóval hermetikusan lezárja, azután pedig tölcsérének nyílásán át erőteljesen kilövelli a vizet. Az erős visszaható erő az állatot szinte kilövi helyéről. És amint a helyből felszálló sugárhajtású gépeken és rakétákon ma mát megpróbálják a gázsugár alakjának befolyásolásával az erő irányát is módosítani, úgy a szépia is a tölcsérének finom, érzékeny módosításával (összehúzásával, meghajlításával stb.) mozgásirányt is tud változtatni. Fejlődése során a szépia ehhez a haladási módhoz különösen idomult. Szíve és légzőszerve igen nagy teljesítményű. Ezenkívül az állatnak külön szíve van minden egyes kopolytújához, úgyhogy a kopoltyú szinte külön „motoros kompresszorként" működik. Berill amerikai biológus, aki a tintahalak egyik legjobb ismerője, így írt róluk: „Rakétahalak, sugárhajtás, külön-külön tüzelőanyag-szivattyúk ... nem csoda tehát, hogy ez az állat olyan gyors!" Egy, főként tengerfenéken, kövek között élő polipfaj, a nyolclábú közönséges polip ugyancsak közlekedhet sugárhajtással. Általában nyolc hosszú karjával kúszik végig a tengerfenéken, de fel tud támaszkodni a behajlított végű karokra is, ha valamelyik veszélyes ellenfele feltűnik, akkor sugárhajtással pániksze-. rűen elmenekül, ős akárcsak a szépia, a menekülés irányát a tölcsére alakjának módosításával tudja változtatni. A nyugalmi állapotban esetlen, ormótlan állatból hirtelen torpedó alakú, álamvonalas élőlény lesz, amelynek alakja valóban a minimális közegellenállást ébreszti a vízben. Növényi haj'tóművek Igen kevesen tudják, hogy a növényvilágban is, amely rendszerint helyhez kötött, találunk példát — ugyan elég ritkán — a sugárhajtásra. A növények igen sok faja hosszas fejlődéstörténete során olyan szintet ért el, hogy termése és magja sokféle módon vándorolhat, hogy végül is szabad életteret találjon. A termés elterjesztése szempontjából a tökfélék csoportjába tartozó magiúgó mutat igen érdekes példát. Ez a növény a földközi-tengeri országokban közönséges gyomnövény, de az északabbra fekvő országok füvészkertjeiben is megtaláljuk őket, demonstrációs célokra. Mihelyt a négy-öt cm hoszszú kicsiny „ugorkák" teljesen megértek, hirtelen leválnak kocsányukról, ugyanakkor azonban az ily módon szabaddá váló nyíláson át a termésben összegyűlt nyálkás nedv erőteljes sugárban, robbanásszerűen kitör, úgyhogy a termés e sugárhajtás hatására az anyanövénytől akár egy méterre is eltávolodhat. A folyadéksugár eközben egyre jobban szétterül és a benne levő magok széles területen szétszóródnak. Ezt a folyamatot anatómiaiélettani kísérletekkel tisztázták a legutóbbi időben: a termés, amely egyben a „növényi hajtómű égéstere", élés idején rendkívül rugalmas, deformálható cellulózszövetből áll. A belső sejtek rendkívül erős ozmózisa folytán a termésben igen nagy víznyomás keletkezik, eléri, sőt meghaladja a 3 atmoszférát, úgyhogy, amikor a termés érett már, az egyszerű érintés vagy a szél okozta rázkódtatás is elegendő a sugárhajtás „begyújtásái a". Ha így körültekintünk az állat- és növényvilágban, akkor joggal állíthatjuk, hogy az emberi társadalom fejlődését elősegítő műszaki problémákat a természet — legalább elvben — régóta megoldotta. Ám az ember feladata az, hogy ezen elveket a maga céljaira tökéletesítve felhasználja, és hatásukat megsokszorozza. (M. Š.J