Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-10 / 239. szám, péntek

LÖN PEDIG, mikor az úlon mertének, hogy ö beméne egy faluba; egy Márta nevű asszony pedig befogadd őt házába. És ennek vala egy Mária nevezetű testvére ki is Jézus lábainál leülvén, hallgatja vala az ő beszédét. Márta pedig foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban; előállván azért, monda: Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljalak? Mondjad azért neki, hogy segítsen nékem. Felelvén pedig, monda néki Jézus: Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekszel: De egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik őtőle. (Szent Lukács evangéliuma 10, 38—42). v • Karel Capek: Márta és Mária Ennek a napnak az estéjén Márta általmene szomszédaszszonyához, Griinfeld Jákob feleségéhez, Támárhoz, a gyermekágyashoz; és látván, hogy a kandallóban ' kihunyóban vannak a lángok, rávetett néhány hasábot a tűzre, s leült melléje, hogy felgerjessze azt. És midőn elevenen lobogtak már a lángok, Márta a tűzbe néze, s ba 11 ga t a. Támár asszony ekkor így szólott: — Maga nagyon jó, Mártuska. Annyi mindenre van gondja, nem is tudom, hogyan hálálom meg. De Márta semmit sem szólt, a szemét sem véve le a tűzről. Ekkor Támár asszony megkérdezte, mondván: — Igaz az, Mártuska, hogy maguknál volt ma a názáreti Rabbi? És feleié Márta: — Igaz. És összekulcsolá Támár aszszony a kezét, s szóla: — Mily nagy öröme telhetett benne, Márta kisasszony, tudom, hogy hozzánk ő nem jönne el, de maga megérdemli, maga olyan jó háziasszony ... Márta ekkor a tűzhöz hajolt, erélyesen eligazgatta a fahasábokat, s így szólt: — Őszintén szólván, Támár asszony, a legszívesebben elsüllyednék. De hát miből is sejthettem volna, hogy most, az ünnepek előtt... Jól van, gondoltam magamban, előbb mosok ... Hiszen tudja, mennyi a mosnivaló a mi Máriánkra. Hát éppen halomba dobálom a szennyest, amikor egyszerre csak: ,,Jónapot, leányok!" S ö áll a küszöbön! „Mária, Mária, gyere ide." — kiabálom, hogy segítene valahogy gyorsan eltakarítani azt az inghalmot. — Marika ott is terem, persze borzasan, mint mindig, és amikor meglátja Öt, hát csak kiabál, mint egy eszeveszett: „Mester, Mester, hát eljött hozzánk?" — és bumm, már ott térdel előtte és sír, és .a kezét csókolgatja. Higgye el, Támár asszony, úgy szégyellem magam miatta, mit is gondolhatott a Mester, egy ilyen kelekótya hisztérika, s szainaszét az a sok piszkos rongy, annyit is alig bírtam kinyögni, hogy „Üljön le minálunk, Mester" — s csak kotrom, kapkodom azt a szennyest; de Mária kézenfogva húzza, és felfel zokog: „Beszéljen, Mester, mondjon nekünk valamit, Rabboni ..Képzelje, Támár aszszony, Rabbóininak nevezte! És ahova nézett, mindenütt rendetlenség, tudja, hogy van az mosáskor, még kisöpörve sem volt. .. mit is gondolhatott Ö rólunk! — ö, Mártuska — vigasztalta Gntinfeldné —, a férfiak egy kis rendetlenséget észre sem vesznek. Én már ismerem őket, nekem elhiheti. — Akkor is — mondta Márta, s kemény fények villogtak szemében. — Rendnek kell lenni. Nézze Grünfeldné, amikor a Mester annál a vámosnál ebédelt, Mária még arra is képes volt, könnyeivel mossa meg az Ö lábét, és hajával törölje szárazra. Megmondom őszintén, Támár asszony, ilyesmire én még gondolni sem mernék, de azt igen szeretném, hogy legalább tiszta legyen a padló, amire lép. Azt igen. És elébe teríteni azt a szép kis szőnyeget, tudja, a damaszkuszit. És nem a szennyes fehérneműt. Könnyeivel és hajával ápolni a lábát, aiihoz ért a mi Marikánk; de hogy legalább megfésülködne, amikor Ű megjön, azt már nem! És feltörölni előtte a padlót, azt sem. Csak elébe omlani a földre, rámereszteni így a szemét, ... no, és most beszélj Rabbóni! — És beszélt? — kérdezte kíváncsian Támár asszony. — Besaélt — felelte vontatottan Márta. — Mosolygott, és Máriához intézte szavait. Sejtheti, én előbb a szennyest takarítottam el, aztán legalább egy kis kecsketejet és egy darab kenyeret akartam elébe tenni... Fáradtnak és elcsigázottnak látszott, már a nyelvemen volt: „Mester, hozok vánkosokat, pihenjen le egy kicsit, szundítson egyet, mi meg sem pisszenünk majd, ínég lélegzetünket is visszafojtjuk." De hát tudja, Grünfeldné, az ember nem mer az Ö szavába vágni. Ezért aztán csak lábujjhegyen jártam, ezzel akarva jelezni Marikának, hogy csendben kell maradnunk, no de jelezgethettem én!" ... Beszéljen még, Mester, kérem, kérem, mondjon még valamit." — És Ö, szegény, mosolygott és beszélt... — Ö, mennyire szerettem volna hallani, miket mondott — sóhajtott fel Támár asszony. — Én is Grünfeldné asszony —szólt szárazon Márta. — Csakhogy valakinek le is kellett hűtenie azt a tejet, hogy üdítőbb legyen. És valakinek elő kellett teremteni egy kis mézet a kenyérhez. Aztán elugrani Efraimékhoz, megígértem Efraimnénak, hogy egyszermásszor benézek a gyerekekhez, míg ő a piacon van, látja. Grünfeldné, egy ilyen magamfajta vénlány is jó olykor valamire. És ha legalább Lázár bátyánk otthon lett volna! De Lázár, amikor észrevette a készülődést a mosáshoz, azt mondja: „Lányok, jobb ha én eltűnök; hanem te, Márta, figyelj, s ha erre járna a libanoni gyógyfüves, vegyél nekem abból a mellteájából." Ugyanis Lázár beteg a mellére, Támár asszony, rohamosan sorvad tőle. Folyvást csak azon járt az eszem, bárcsak Lázár visszatérne, míg nálunk van a Mester. Én erősen hiszem, Grünfeldné, hogy Ö meggyógyítaná nekünk Lázárt: ha lépteket hallottam, nyomban kiszaladtam a ház elé, s mindenkinek meghagytam: Aser úr, Lévi úr, Iszakhár úr, ha találkozik Lázár bátyámmal, mondja meg neki, hogy tüstént, de tüstént jöjjön haza!" És közben lesni azt a gyógyfüvest is, azt sem tudtam, hogy mit előbb. — Ezt ismerem — mondta Grünfeldné. — A háztartás sok gonddal jár. — Hagyján a gond — legyintett Márta. — De nézze csak, Grünfeldné, más is szeretné meghallgatni az Isten szavát. Én csak egy ostoba nőszemély vagyok, amolyan cselédféle. Vigasztalgatom is magam, hogy valakinek ezt is csinálnia kell, valakinek muszáj megfőznie, és mosnia, és javítani a rongyos holmit, meg kiseperni, a mi Marikánk meg, hiába no, nem erre való. Ö, nem, nem olyan szép már, mint volt, Támár asszony; de valaha olyan szépség volt, hogy ... hog'y ... hogy egyszerűen szolgálnom kellett őt, érti ezt? Ugyanakkor mindenki azt hiszi, hogy rossz vagyok; de ha valaki, hát maga tudja, Grünfeldné, hogy egy rossz és boldogtalan nő nem tudhat jól főzni, én pedig nem vagyok rossz szakácsnő. Ha Mária szép, akkor Márta tudjon jól.főzni, nincs igazam? De, Támár asszony, maga bizonyára ismeri ezt az érzést: néha az ember csak egy pillanatra, egyetlen pillanatra ölébe ejti a kezét, és akkor olyan furcsa gondolatok rohanják meg: talán csak mond már egyszer neked valaki valamit, vagy rád néz legalább, olyan formán ... olyan formán, mintha azt mondaná: „Leányom, reánk pazarolod a szeretetedet, feláldozod magad értünk, testeddel söprögetsz, és lelkednek tisztaságával teremtesz tisztaságot magad körül; úgy lépünk a te házadba, mintha te magad volnál az. Márta, a magad módján te is sokat szerettél ... — Igy bizony, így van — szólt Grünfeldné. — És ha hat gyereke volna, mint nekem, akkor tudná csak igazán! Márta így folytatta: — Higgyje el, Grünfeldné, mikor olyan váratlanul betoppant Ö, Názáreti Mester, valósággal megrémültem: talán... talán azért jön, hogy kimondja azt a szépet, amire olyan régen várok hiába.... És éppen ilyen rendellenségbe érkezik! A torkomban dobogott a szívem, szólni is alig tudtam... nyugtatgattam magam: majd elmúlik, ostoba nő vagyok, elmúlik addig beáztatom még a fehérneműt, elugrom Efraimékhoz, elküldök valakit Lázárért, és kikergetem a tyúkokat az udvarból, hogy ne zavarják őt és... aztán, amikor mindent elintéztem, olyan jóleső érzés fogott el: igen, most már készen állok az Ür szavának befogadására. Hát halkan, halkacskán bementem a szobába, ahol ö ült és beszélt. Mária a lábánál kuporgott, szemét egy pillanatra sem vette le róla — Márta szárazon nevetett. — Arra gondoltam, hogyan festenék én, ha így mereszteném Rá a szemem! És akkor Ű, Grünfeldné asszony, olyan gyöngéden és sugárzón emelte rám tekintetét, mintha mondani akarna valamit. És abban a pillanatban hirtelen belém döbbent: Istenem, milyen sovány! Tudja, sehol semmi rendes étel, nem eszik soha, még ahhoz a kenyérhez és mézhez is alig nyúlt. Galambok! — ötlött eszembe. Galambokat sütök neki! Elküldöm Marikát a piacra, Ö azalatt lepihen egy kicsit. „Marika — mondom —, gyere csak egy pillanatra a konyha, ba." De Mária rám sem néz, mintha nem is látna és nem hallana. — Talán nem akarta magára hagyni a vendéget — keresett mentséget szelíden Támár aszszony. — Inkább törődött volna azzal — szólt keményen Márta —, hogy legyen mit ennie: erre valók vagyunk mi nők, nem? Amikor aztán láttam, Mária meg sem moccant, csak bámul, s elragadtatásában szinte magánkívül van, hát Támár aszszony, én magam sem tudóin, hogyan jött, de meg kell mondanom: „Uram — mondtam —, az neked mindegy, hogy az én húgom hagyja, hogy egymagam szolgáljalak ki? Mondd meg neki, legyen segítségemre a konyhán!" Valahogy kibuggyant ez belőlem ... — És meghagyta neki? — kérdezte Grünfeldné. Márta égő szeméből ekkor előtörtek a könnyek. „Márta, Márta, gondos vagy, és sok dologgal törődsz: de csak egy dolog szükséges; Mária kiválasztotta a jobb részt, s azt senki el nem veszi tőle." — Így valahogy mondta, Támár asszony. Kis ideig csend volt. — És ez volt minden, amit mondoit? — kérdezte Támár asszony. — Tudtommal minden — felelte Márta, s egy erőteljes mozdulattal letörölte könnyeit. — Aztán elmentem megvenni a galambokat, rablók azok a piacon, Grünfeldné asszony. Megsiitölteni őket, s megfőztem magának is az apróléklevest... — Tudom —, mondta Grünfeldné. — Maga nagyon rendes, Mártuska. — Nam vagyok azl — kiáltott fel Márta. — Tudja meg, most történt először, hogy nem sütöttem át eléggé a galambot. Kemény lett: de hát úgy voltam ... minden potyogott a kezemből. Hiszen én annyira hiszek Benne, Támár asszony! — Én is — szólt áhítatosan Támár asszony. — És miket mondott egyébként, Márluska? Mit beszélt Máriának? Mit tanított? — Nem tudom — felelte Márta. Megkérdeztem Máriát, de tudja milyen kelekótya . .. Máinem is tudom — felelte —, esküszöm, egyetlen szavát sem tudnám tisztességesen idézni, de hidd el, Márta, olyan hihetetlenül szép volt ez, és én olyan határtalanul boklog vagyok . — Hiszen már az is nagy dolog — bólintott elismerően Támár asszony. . Márta akkor hangosan kifújla az orrát, s így szólt: j — Adja csak ide, Grünfeldné asszony, majd én tisztába teszem azt a porontyot. HOSSZÚ FERENC fordítása (Stubnya Arnold felvétele)