Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-21 / 248. szám, kedd

A szegény sorsú családok gyermekei számára a középiskolai vagy főiskolai műveltség megszerzése a múltban egyúttal bizonyos privilégiumok megszerzését is jelentette. Az érettségi bizonyítvány és a diplome lehetővé tette az emelkedést a társadalmi ranglétrán, bár sokszor nem igen volt köszönet benne. Az érettségizetlek sokasága a rosszul fizetett tisztviselők hadát szaporította. A szegénysorból felvere kedett ügyvédek, mérnökök, orvosok stb. boldogulása íeg feljebb a gazda sági proszperi tás idején volt biztosítva, különösen akkor, ha egy hozománnyal megtoldott házasság és protekció támogatta. A polgárságtól függő helyzetben levő értelmiség, akár szabad pályákon működött, akár alkalmazott viszonyba került, kénytelen volt alkalmazkodni a polgársághoz és, ha másképp nem, legalább színleg azonosulni annak érdekeivel. A ranglétra legalacsonyabb fokán is megnőttek igényei, más lett a modora, más az életmódja, olykor még a legkisebb is urizált. így érthető, hogy csakhamar válaszfal emelkedett az apa és fiú között, az egykori népi sarjadék és az egyszerű kétkezi ember, paraszt, vagy munkás között. Persze, nem lehet ezt így általánosítani. Hisz épp ebből a népi értelmiségből kerültek ki a kitűnő forradalmárok, haladó antifasiszta és kommunista írók, tanítók, műszakiak, egy egész olyan értelmiségi bázis, amelyre támaszkodva meg lehetett kezdeni a szocializmus építését, de a fentebb említett negatívumokat sem lehet letagadni. Nos, épp ezek a negatívumok ébresztették fel a kisember bizalmatlanságát a kisúr, vagyis a nadrágos emberrel szemben, különösen Magyarországon, ahol az úrizálás erősen lábra kapott az értelmiség körében, s ahol ennek különféle osztálygyökerei voltak. Egy fajta értelmiségi magatartás típus az elszegényedett nemesi rétegekből toborzódott értelmiség magatartása, volt, mely tehertételként eleve örökölte a munka lebecsülését, s főleg a jogi pályát tartotta becsben, mert ez nyithatta meg előtte az utat a magasabb tisztségek felé az államvezetésben és az államháztartásban. Nem is lehetett mást elvárni tőle: a nemesség, mely mégha el is szegényedett, sose akart mást, minthogy úr legyen a saját portáján és az államban. Lebecsülte a kereskedelmet, az ipart és a munkát, tehát a polgárságot, kispolgárságot, és a dolgozók rétegeit. A belőle szakadt értelmiség magatartásában a munka lebecsülése eredendően osztálygyökerű. Ezzel a nemesi dzsentriréteggel szemben a polgári és kispolgári értelmiség próbált érvényesülni, mondván, hogy ö a szellem arisztokráciája, s ilyen érvelés alapján támasztott igényt vezetőszerepre a társadalmi és politikai életben. Csakhogy ennek Is egy jó része alig-alig jutott el a valóban alkotó értelmiség színvonalára, maga is parazita vonásokat öltött, urizált, s végül megalkudott. A különös az, hogy a mun" ka lebecsülésé a dolgozó rétegekbe is behatolt. Itt ugyanis nem valami úri allűrök miatt, hanem azért, mert nem jelentett biztos megélhetést, velejárója volt a brutális kizsákmányolás, és a termelés elmaradottsága miatt súlyos fizikai erőkifejtést követelt meg. Az egyszerű kétkezi ember, a paraszt, vagy iparos is azzal küldte tanulni a fiát, hogy — tanulj, fiam, jobb dolgod lesz, mint apádnak. Kétségtelen, hogy a szegény szülők részéIntüflektualizmus és antiintellektualizmus röl a gyermek taníttatása fél életre szóló súlyos áldozatvállalást jelentett, de a még szegényebbek úgy tekintettek az ilyen szerencsésebb sorsú fiúra, hogy úrnak tanul. Bizalmatlanságuk a kisúr, vagy a nadrágos ember iránt sokszor nagyon indokolt ős érthető volt, s ugyancsak osztálygyökerű. Ám egy plyan társadalomban, mint a miénk, mely megszüntette a tőkés kizsákmányolást, mely, azt vallja magáról, hogy felszabadította a' munkát, s létalapjának tekinti a modern tudományt, és technikát, nagyon időszerűtlennek találjuk a kétféle magatartás felújulását, az értelmiség ellen fel-feltámadó bizalmatlanságot és az értelmiségi úrhatnámságot. Ha feltesszük a kérdést, van-e még lét- és osztályalapja a kétféle magatartásnak, józan eszünk szerint azt kellene mondanunk, hogy nincs. Hiszen a húsz éven át egyebet se tettünk, minthogy szigorúan szem előtt tartottunk bizonyos káderszempontokat. A közép- és főiskolákra való felvételnél a munkás és parasztcsaládok gyermekeit preferáltuk. Alkotmányunk kimodta, hogy mindenkinek megvan a tanuláshoz való joga. Igaz, hogy ez formális jog. Végeredményben gazdasági terveink pontosan megszabják, hány értelmiségi számára tudunk munkahelyet biztosítani és távlatilag is megszabják, hány értelmiségire lesz szükségünk. Ezért különösen a főiskolákra való felvételnél szigorú kiválasztási elveket érvényesítünk, amelyek a felvételre jelentkezők képességeit és tudását veszik figyelembe. Az egyszerű családokban még ma is bizonyos illúziókat táplálnak az iskolai végzettséggel járó privilégiumokat illetően. A parasztember, kétkezi ember olykor még ma is azt mondja, tanulj, fiam, jobb dolgod lesz. mint apádnak. Csakhogy ezt nem az úrhatnámságra kell visszavezetni, hanem egyes iparágak és termelési ágak elmaradottságára, ahol még mindig sok fizikai erőkifejtésre van szükség, ami önmagában is anakronizmus a modern iparosítás és technika korában, s ezért nem lehet csodálkozni a szülő magatartásán. A baj akkor következik be, mikor az apa biztatását, mely mögött mai körülményeink között is nagy áldozatvállalás rejlik, a végzett diákember kissé kiforgatva életfilozófiájává avatja, s azt mondja magában, tanul tum, hogy jobb dolgom legyen. A valóban intellektuális ** magatartás alapvetően eltér ettől az életfilozófiától. Az értelmiségi ismereteinek 1989 X.21. SOK SZÚ esett mostanában arról, hogy gazdasági gondjaink egyik fő forrása a bérek növekedése és a munkatermelékenység növekedése közötti aránytalanság. Az utóbbi időszak statisztikája azonban azt mutatja, hogy bizonyos javulás gazdaságunkban már észlelhető. Mi a helyzet a munkaterme lékenység alakulásában?. Az év első felében a munkatermelékenység mindössze 2,9 százalékkal növekedett. Júliusban és augusztusban azonban már a növekedés üteme 5,3, illetve 7,7 százalékot tett ki. A fejlődés azonban — sajnos — nem minden népgazdasági ágazatban volt hasonló ütemű. A termelőeszközöket előállító ágazatokban a munkatermelékenység növekedés nem kevesebb mint 12,1 százalékos volt. Ez a mutatószám a közszükségleti iparban, sajnos, csak 0,2 százalék. Azokban az ágazatokban, amelyek termékeiből különösen kevés van piacon, a munkatermelékenység nem hogy fokozódott volna, hanem csökkent. ÁLTALÁBAN MEGNYUGTATÓ, hogy néhány fontos iparágban fokozódott a munkatermelékenység és sikerült határok közé szorítani a bérek indokolatlan növekedését. Ezek az eredmények részben a konszolidációs intézkedések javára írhatok. (ČSTK) birtokában alakítja ki világné zetét és erkölcsi felfogását. Cselekedeteinek rúgója és ve zérfonala a megismert igazság, amit minden unatkozásban gyakorlatilag is meg akar valósítani. Épp ez teszi képessé ar ra, hogy szakítson minden elö ítélettel, s még az osztíílyide gent is arra készteti, hogy sza kítson saját osztályával, és azonosuljon annak az osztálynak az érdekeivel, törekvéseivel, mely a haladás, a tudomány és a technika fejlődésének letéteményese. Az olyan értelmiségi, aki megszerezte ugyan a diplomát, de nem jutott el az alkotó értelmiség színvonalára, hajlamos arra, hogy megrekedjen egy ilyen életfilozófiánál. S akkor a valóban alkotó értelmiségi munka és tudományos megismerés helyett, megpróbál karriert csinálni, vagy sértődöttségében társadalmi és politikai vezetőszerepet követel az értelmiséngek. Úrhatnám, parazita hajlamok fejlődnek ki benne, és opportunizmusra hajlik. Csakhogy mindennek megállapítására nincsenek pontos kritériumaink. Sokszor csak nagyon válságos helyzetek leplezik le ezt a magatartást. Néhány eset miatt oktalanság lenne gyanúval illetni az egész értelmiséget, különösen a fiatal értelmiséget, mely már a szocializmus viszonyai közt nőtt és nevelkedett, s zömében munkás- és parasztszülőktől származik. Az értelmiségellenes kirohanások gyakran az álradikalizmus megnyilvánulásai, többnyire a megfelelő szakképzettség hiányáról akarják elterelni a figyelmet, vagy egyszerűen a rászedett tudatlanság rovására írhatók, s mögötte szektás kalandorpolitika törekvései lapulnak. Ilyesmi valóban méltatlan a szocializmust építő emberek társadalmához. Hiába tagadnánk, van, x létezik kispolgári úrhatnámság értelmiségi körökben, csakhogy a szektás antiintellektualizmus nem kevésbé kispolgári gyökerű, s egyformán gátja a szocializmus építésének. Ahogy nincs létjogosultsága az egyiknek, épp úgy nincs létjogo sultsága a másiknak sem, hiszen a tanulás lehetősége már régen nem jelent különösebb előnyt társadalmunkban, de a végzettség igenis jelent: súlyosabb feladatokat és súlyosabb felelősséget. Ami pedig a java dalmazást és jövedelmet illeti, nos a minap saját lapunkban olvastam egy ostravai építővállalat hirdetését, mely ácsokat, kőműveseket és betonozókat keresett, s háromezer koronánál magasabb kereseti lehetőséget ígért nekik. Ugyanakkor építésvezetőt is keresett, de ennek csak kétezerhatszáz koronát ígért. Mindennek betetőzéséül saját fülemmel hallottam egy egyszerű kőművest, akit az élet furcsa dilemma elé állított. A fia elvégezte a kötelező alapiskolát, s jó tanuló lévén, az osztályfőnöke azt tanácsolta apjának, taníttassa a fiút. — Taníttassam? —• kérdezte — és minek taníttassam, hiszen betonozó munkásként is megkeres háromezer koronát. Bolond, akt taníttatja a fiát. Ez is életünk egyik torz paradoxonja. Lenin az ifjúsághoz szólva azt mondta: — „Tanulni! Tanuinil Tanulni!" — S azt hiszem, nem véletlenül is* inételte meg háromszor is. A szocializmus viszonyai közt élőkőműves azt mondja, bolond, aki taníttatja a fiát. Nyilvánvaló, hogy az antiintellektualizmusnak, sőt már a tanulás és a tudomány lebecsülésének is társadalmi gyökerei vannak, de azokat manapság nem kizárólagosan az értelmiség preferálásában kell keresCgy olyan társadalom, mely ^ a modern ipari termelést, a tudományt és technikát, s a korszerű munkát tartja létalapjának, nem engedheti meg magának a tudomány lebecsülését, különösen akkor, ha a tudományos és műszaki forradalom mielőbbi megvalósulása sorsdöntőén befolyásolhatja sorsát, s elmaradása, vagy késleltetése, végzetes válságot idézhet elő. BABI TIBOR Ahol nem lehet „áttelelni" Ami kimaradt a közleményből Amikor a kormány üléséről tájékoztatják az újságírókat, mindig az a gondolat támad: kár, hogy az emberek nem ismerhetik meg a „részleteket", mindazt, amit nem sűríthetnek bele a hivatalos közleménybe, sem a sajtóértekezletről írott tudósításokba. Még „érdekesebb" lenne az ülésről felvett jegyzőkönyvet ismertetni, ki mit mondott, kinek milyen az állásfoglalása napjaink égető kérdéseiben. Különösen most lenne ez időszerű, amikor anynyi baj szakadt ránk, hogy alig tudunk kilábalni belőle. Meggyőződhetnénk róla — mint ahogy magam is tanúja voltam a napokban —, hogy Szlovákia kormánya ismeri a bajok gyökereit, de önmaga képtelen őket orvosolni. Határozatokat hoz, utasításokat ad a politikai és gazdasági élet konszolidálására. Ez mind helyes és jó, de mitévők legyünk, ha azokat nem tartják be mindenütt? Egyszerű oknál fogva: ha a gazdasági és politikai vezetők a maguk szakaszán nem teljesítik kötelességeiket. Az SZSZK kormánya legutóbbi ülésén erről is tárgyatt. Július Hanus miniszterelnök-helyettesnek és Pavel Kpyš sajtótitkárnak az újságírók részére adott magarázatai alapján fényt deríthetünk arra, mi minden bántja a kormányt, s mi készteti még erélyesebb intézkedések megtételére, hogy mielőbb kikerülhessünk a hullámvölgyből. A költségvetés első félévi teljesítése arüinűt kelthetne ben niink, meri a bevételek túlszár nyalják a kiadást. De a százalékok mögött látnunk keH azt is, ami elgondolkoztató, és elszomorító jelenség: nem teljesitik a mi nősegi mutatókat, a beruházási feladatokat. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy Szlovákia 235 válla lata közül 168 helytelenUI érvényesíti a munkatermelékenység és a munkabér növekedésének szabályozására tett intézkedéseket, s hogy 8U vállalat a munkatermelékenység terén nein érte el a tavalyi színvonalat sem. A kereskedelem még nem gyógyult ki ismert betegségéből, döcög az áruellátás, csigalassúsággal folyik a zöldség a gyümölcs felvásárlása. A húsellátás még égetőbb kérdés, a fogyasztás növekvő irányzatú, a felvásárlás pedig akadozik, így a tartalékok kimerítésével s csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudjuk ellátni a piacot. A munkaerők stabilizálása is az égető kérdések közé tartozik, — a melléktermelés fellendülésével gombamódra qlszaporodtak a törvénysértések. (A munkaviszony felbontása nélkül vesznek fel alkalmazottakat.) Ha nem megy szép szóval, a muukapiac „rendezését" átveszik az ügyészségek és bíróságok. A gazdasági bűnözés megfékezésében sem vagyunk következetesek. Sok cselben tétlenül nézik, mint „gazdagodnak" meg egyesek a közvagyonból, s ahelyett, hogy a vádlottak padjára ültetnék őket, takargatják a bűnösöket, nehogy ujjal mutogassanak rája. Hogyan lehet jó vezető az, aki ilyesmit eltűr?! És sorolhatnám tovább a gondokat (lakásépítés, ötnapos munkahét), amelyek nem hagyuak nyugtot á kormánynak. A kormány jól tndja, hogy egyes gazdasági vezetők könnyítik a konszolidálás érdekében kifejtett erőfeszítéseket, mások meg pesszimisták. S itt kell kettévágnunk a gordiuszi csomót, bogy a vezetéssel megbízott emberek — a vezérigazgatóktól kezdve a mestere kig — teljesítsék legelemibb kötelességüket, hogy kilábalhassunk a bajból. Gazdasági téren olyan ismertek a fogyatékosságok, hogy ismétlésük már szinte szajkózás nak tűnik. Ha rendet teremtünk a munkatermelékenység, a munka fegyelem, a munkaidő kibasználása. az irányítás és ellenőrzés terén, csak akkor mondhatjuk, jó munkát végzünk, mert ezáltal jó alapot teremtünk újabb és újabb kezdeményezések kibontakoztatására, amire-most oly nagy szükségünk van. De ez még nem minden! A miniszterelnök a kormány ülésén felvetette a kérdést: fel vagyunk-e készülve a problémák megoldására? Egy kis esetet említett. Kis esetet, de tanulságosat. Örömmel vette, hogy egyes napilapok feltárták: a vagonokban rothad a szőlői S az illetékes minisztériumokban csak ezután kezdtek mozgolódni. A tanulság: ha életünk minden szakaszán ilyen nyilvános „nyomásnak" lennének kitéve a vezetők, kevesebb lenne a hiba. Mindenki igyekezne kötelességét telejsíteni. S így jutunk el lassan a sok baj nyitjához. Sok helyütt miért akadozik a termelés, miért nem megy úgy a munka, ahogy mennie kellene? Legyünk őszinték: # sok vezetőnél politikai kedvetlenség tapasztalható, s ez igen rossz hatással van a gazdasági életre. Ez az érem egyik oldala. S a másik: politikailag elkötelezzük magunkat, de a gazdasági életben már óvakodunk a határozott, energikus fellépéstől, mert esetleg rossz színben tűnnénk fel az emberek előtt: szidnának bennünket, miért akarunk nekik ,,roszszat"?! Valahogy csak kibírjuk, „átteleljük" ezt az időszakot... Megfeledkeznek arról, hogy nem lehetnek barlangjukba búvó medvék, a jég alatt olvadásra váró halak, vagy a rosszul permetezett fa kérgében áttelelő kártevő rovarok... A hanyagság, a kötelességek elmulasztása is kártevés. A rosszul „permetezett" gazdasági életünkben mégsem tűrhetjük meg az ilyen „áttelelést", mert az egész társadalom látja a kárát! Most, amikor sokakat felelősségre vonnak tavalyi magatartásukért, egyesek azt hangoztatják: ezek az emberek a boszszú áldozatai. Vegyék egyesek bosszúnak, mások pedig tisztázásnak, — nem a kifejezésen múlik, hanem, hogy végre rendet teremtsünk a magunk portáján, mondjuk ki, hányadán állunk, mert csak kitisztult légkörben dolgozhat az ember nyugodt szívvel. De ha már szóba került a „boszszú", mondjuk ki azt is: ki áll „bosszút" a kötelességek nem teljesítése miatt, hogy megakadályozzuk az „áttelelést", a gazdasági előrehaladás legfőbb kerékkötőjét? Nem emlékszem rá, hogy valakitől is azt hallottam volna: Ha nem teljesítem teladatomat, váltsanak le! Inkább a fordítottja történik. Bírálnák egyes vezetőket, s azok, mintha nem .is őket érintette volna a kritika, más • „égető" kérdésről kezdenek beszélni. Az is előfordul, hogy válaszolnak ugyan a bírálatra, de abban nincs köszönet. Ha az egyik távozik, távoznia kell a másiknak is. Egész láncreakciót szülne egy ilyen távozás. Minek bántsuk egymást emberek?! Vagyis: várakozási álláspontra helyezkednek, időt, te• ret engedve önmaguk „konszolidálására". Jól tudjuk, hogy az ilyesmi nem párosulhat az emberek „nyugtalanítášával". Vagyis: nem követelhetem meg másoktól a kötelességek teljesítését, ha azoknak magam sem teszek eleget! Szóval: marad minden a régiben, ahogy esik, úgy puffan . •. Ennek a türelmi, nyugalmi állapotnak vet véget most a kormány. Egyes minisztereket nemrégiben azért váltottak le, mert nem tudták teljesíteni a követelményeket. S a miniszterek most azt az „utasítást" kapták, ne féljenek leváltani azokat az igazgatókat, akik nem tudnak vagy nem akarnak helytállni, és nevüket hozzák nyilvánosságra. Július Hanus miniszterelnök-helyettes e szavakkal fejezte ki a kormány törekvéseit: „Most, amikor céltudatos gazdasági politikát kezdtUnk folytatni, ezen a területen is rendet kell teremtenünk, ha kell, káderintézkedések útján is . . A nyíltságot, az erélyes fellépést és intézkedést csak első beavatkozásként könyveibetjük el a bajok orvosolásában. Most már a tetteken a sor. Hogy ilyen eredményeket érünk el. rajtnnk, a beosztottakon is múlik. Ha hallgatunk akkor, amikor beszélnünk kell, s ha mi sem teljesítjük a kötelességeinket, akkor hiába várjak, bogy a szánkba repül a sült galamb! PETRÖCI BAUNT