Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-19 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

Aziz Nesin ai élő törotc irodalom egyik legnépsrelűbb képviselője. Nyitott szemmel jár a világban, és merészen tollhegyre tűz mindent, ami rossz, hitvány, ostoba és hamis. írásai szatirikus hangnemben jelenitik meg a mai török életet. Amm ni JM J agy íróknak nincs szerencséjük a fwl szerelemben. Gondoljanak csak Ha*• * simra, Mahmud Yesarira, a szegény Sait Faikra ... Most arra kíváncsiak, miért hozom ezt szóba? Mert jómagam is nagy író vagyokI Tegnap két barátommal moziba mentünk. Az előcsarnokban megpillantottam egy párocskát. Ránézek a nőre: „Allah! Allah! Micsoda szépség!" Aztán szemügyre veszem a pacákot: „Tyü, ördög és pokoli Milyen utálatos ábrázata van!" BOSSZÚ Nem hallottam, mit mondott neki az asszonyka, de a fickó így válaszolt: — A legnagyobb örömmel, nagyságos asszony! Tanúja lévén a jelenetnek, hirtelen vörös lettem mint a rák, és felordítottam: — Mars kt, idióta! Mindenki rám bámult. Lehajtottam a fejem. — Bediliztél? — érdeklődtek barátaim. — Igen... — motyogtam. Bementünk a nézőtérre, elkezdődött a film. De gondolataim folyvást a csinos nők körül jártak. Ha szemem elé kerül egy bájos arcocska egy kretén pofa mellett, máris féltékeny vagyok. Mi szégyellnivaló van ezen? Vagy talán csakugyan szégyellnem kellene? Nincs olyan tollforgató ember, aki ne tartaná magát nagy írónak. Miért is tagadnánk? ín is annak tartom magamé És mivel még az elismerten csúnya nőkkel sincs szerencsém (hogy a szebbekről ne is beszéljek), egyenesen lángésznek vélem magam. Ülök tehát a moziban, és elmélkedem kivételes tehetségemről, szépséges nőkről ábrándozom, és találgatom, ki ízlelheti majd meg e pompás minőségű gyümölcsöket. Es egyszer csak megüti fülem két előttem ülő hölgy beszélgetése. Mindketten nagy tisztelői lehetnek az irodalomnak ... Tereferéjükből megtudom, hogy hazai gyártmányú filmet fogunk látni. A forgatókönyv egy közismert író alkotása, s a két hölgy nagy tisztelője a szerzőnek. Nem óhajtom megnevezni az írót. Már nevének hallatára is ideges leszek. De idegállapotomra fittyet hányva, az illető minden egyes regénye megér hat—hét kiadást. És bár szerzőnk ijesztően tehetségtelen (sőt szilárd meggyőződésem, hogy még törökül sem tud rendesen), valamennyi műve tízhúsz-ezer lírát jövedelmez neki... Szebbnél szebb nők bolondulnak érte. Azt hiszem, vadul féltékeny vagyok rá. Az előttem ülő hölgyek épp erről az íróról beszéltek. — Megőrülök a regényeiért! — Hát még én, drágám! — Ah, bár megláthatnám!... Bár megismerkedhetnék vele ... Imádom ezt a férfit. — Igen. Kolosszális tehetség. — Es mondd, rokonszenves ember? — Nem tudom ... — 0, ha bemutatna neki valaki... Torkomban dobog a szívem, hacsak rágondolok... Kinyújtom a nyakam, és oldalról rájuk pillantok: mindkettő remek kis nő. Es ekkor kegyetlen gondolat ötlik eszembe. Odasúgom barátaimnak: — Amint szünet lesz, és a közönség kimegy az előcsarnokba, sodródjatok e mellé a két nő mellé. Tegyetek úgy, mintha nem ismernénk egymást. Mutogassatok rám, és mondjátok: „De hisz ez Salih Receb, a híres író!" Ennyi az egész. A többit bízzátok rám. Már említettem, miért nem akarom elárulni e lángész nevét. Ez a Salih Receb természetesen költött név. Szünetben kisétáltunk az előcsarnokba. Odamentem a büféhez. Hogy magamra vonjam a figyelmet, előkelő pózba vágom magam, végigmustrálom a nőket. Ekkor egyik barátom felém bök, és így szól: — Odanézz! Ez Salih Receb! — Mefíjik? — Az ott... Inkább megéreztem, mint megláttam, hogy mindkét nő abban a szempillantásban felém fordul. Szórakozottan közelebb sétáltam, és kihallgattam beszélgetésüket: — Ah, Nermin, látod? ... — Csöndesebben ... Meghallhatja. — Ö, hogy ísmerkedfünk meg vele?, Találj kt valamit... — És milyen alacsony... — Csakugyan ... Milyen jelentéktelen ... Cigarettáznak. Közelebb sétálok, és köhintve úgy teszek, mintha a gyufámat keresném. Közben észreveszem, hogy egyik barátom épp készül eldobni a csikket, és odaszólok: — Szabadna egy kis tüzet... Közben azonban kialszik a cigarettája. Zsebébe nyúl gyufáért, de rákacsintok. Felfogja a jelet. — Sajnos, nincs nálam, effendi... E pillanatban megjelenik előttem egy finom kezecske, benne parányi öngyújtó. — Parancsoljon effendi... Rágyújtok. — Bocsásson meg asszonyom, előfordulhat, ugye... — Ugyan! Szót sem érdemeli — Még egyszer elnézést kérek... — Effendi... Nagy megtiszteltetés számunkra, ha csak ilyen kis szívességet is tehetünk a nagy írónak ... — Pardon... Be sem mutatkoztam ... — Effendi, mi az olvasói vagyunk. Egyik lábamról másikra állok, szende menyasszony módjára pironkodom. — 0, igazán köszönöm. Hölgyeim, önök egyszerűen bűbájosak ... — En Nermin vagyok, barátnőmet meg Süheylának hívják ... Kezet fogok a hölgyekkel. — Végtelenül örvendek ... A szünetnek vége. Elfoglaljuk helyünket, és folytatjuk a könnyed csevegést. Oj ismerőseim szemmel láthatólag nem akarnak véget vetni ismeretségünknek. Befejeződik a film. Együtt megyünk kifelé. — Ah, minő boldoggá tenne, ha ismét találkozhatnánk önnel! — mondja Nermin. — Részemről a szerencse. — Volna kedve feljönni hozzám egy teára? — Őszinte örömömre szolgálna, ha önök fogadnák el az én meghívásomat... — válaszolom. — Talán igyuk meg nálam azt a teát... A két nő összesúg. Aztán Süheyla hozzám fordull: — Bocsásson meg, effendi, nekem most randevúm van ... Nagyon sajnálom, hogy megtisztelő meghívásának nem tudok elegei tenni ... Azzal eltűnik. És Nermin most itt van nálam. Kiderül, hogy négy éve asszony. Férje goromba pokróc, aki nem tudja megérteni hitvese kifinomult, költői lelkét. Azt is megtudom, hogy látogatóm azelőtt még verseket is írt. Imádja az irodalmat, de ... — Ö, milyen sokszínű figura az ön Cavidanja... Hirtelen nem jut eszembe a regény címe ... — Igen ... — Es mikor fogja el önt különösképpen az ihlet? Mikor Nermin másnap reggel távozni készült, már tegeződtünk. — Ugye, megajándékozol egy dedikált könyveddel, drágám? — dorombolta. Könyv? ... Könyv? ... Végre előkotortam valahonnan egy kis vacak könyvemet, amit vagy tíz éve alkottam. Aláirtam és átnyújtottam Nerminnek. Forgatta kezében a könyvet. — De hisz erre az van írva: Ali Dcemil ... — No, igen. Én írtam. — Ne tréfálj, kérlek ... — Dehogy tréfálok, édesem! Engem Ali Dcemilnek hívnak. — Hogyhogy? Te nem vagy Salin Receb?! — Szó sincs róla! No, amit én kaptam ettől a kifinomult lelkű hölgytől! Minden bizonnyal az fosztotta meg becsületétől, hogy valami senkiházi Ali Dcemillel töltötte az éjszakát s mindvégig abban a hitben volt, hogy a híres Salih Receb melengeti. Mikor aztán Nermin paprikavörösen a dühtől becsapta maga mögött az ajtót, belehuppantam egy karosszékbe, és úgy nevettem, hogy még a könnyem is kicsordult. Milyen boldog voltam! Hiába, édes a bosszúi Miként vetettem véget önkezemmel életemnek A

z újságokban tilos öngyilkosságról megemlékezni. Csakhogy most jómagamról van szó, ezért - úgy vélem - komoly és nagytekintélyű hivatalos hatóságaink még örülni is fognak, ha tudomást szereznek egy olyan komolytalan lény öngyilkosságáról, mint csekélyeiégem. Valósággal öngyilkossági mániába estem. Agyamba befészkelődött a rögeszme: minél előbb itthagyni ezt az árnyékvilágot. Először következőképpen törtem tulajdon életemre: „Nos, szerencsétlen halandó - szólottam önmagamhoz -, melyik halálnem kedvesebb szívednek? A pisztoly? Vagy inkább a tőr? Válassz!" Halál: halál. Ám én, a klasszikusok nagy tisztelője, a mérget választottam. Gyorsan ölő szert vásároltam, bezárkóztam a szobámba, és hosszú, romantikus levelet körmöltem, mely imigyen végződött: „Ég veled világ! Ég veled, vaksors! Ég veled, emberiség!" Ezután fenékig ürítettem a méregpoharat, elnyújtóztam a földön, és vártam, hogy a görcs összehúzza karomat, lábamat, ereim megduzzadjanak, és vérem megalvadjon. Telt-múlt az idő, de semmi ilyesmi nem történt. Erre megnyakaltam még egy pohárral, aztán még eggyel... Semmi eredmény! ...És akkor rádöbbentem hogy ebben az országban nemcsak a tejet vizezik, a vajat pancsolják, a sajtot hígítják, hanem még a méreggel is csalnak. Hát való ez? Még azt se hagyják, hogy az ember kultúrszinvonalon vessen véget életének! Csakhogy engem olyan fából faragtak, hogy amibe egyszer belefogok, be is fejezem. Ügy döntöttem, hogy a golyót választom. Szereztem egy puskát, csövét halántékomhoz szorítottam és elhúztam a ravaszt. - Piff! Elhúztam mégegyszer: - Paff! Aztán harmadszor: - Puff! Ügy látszik, a fegyver az amerikai katonai segélyprogram keretében érkezett hozzánk, és hiányzott belőle egy-két alkatrész. Ezek után a legmegbízhatóbb halálnemhez, a gázhoz folyamodtam. Azt mondják, a gázhalál igen költői valami. Betömködtem a szobámban minden hasadékot, kilencven fokkal elfordítottam a gázcsapot, egy karosszékbe dőltem, és vártam Azrailt, a halál angyalát. Eltelt egy fél nap, leszállt az alkony, de a szusz csak nem akart kifogyni belőlem. Este bekopogott egy barátom. - Nehogy belépj! - kiáltottam. - Mi baj van? - Meghalok. - Te nem halsz meg, legfeljebb megkergülsz. Beavattam terveimbe. - Micsoda naivság! — hahotázott látogatóm. - Hát nem tudod, hogy mifelénk nem gáz, hanem közönséges levegő áramlik a gázvezetékből? De mondd: csakugyan meg akarsz halni? - Természetesen. - Adok egy baráti tanácsot: vásárolj egy brusszai tőrt, és bátor szamuráj módjára mesd fel a hasad. Megköszöntem barátomnak testvéri jóindulatát, elszaladtam a kereskedésbe, és vettem egy jóféle pengét. Bár meg kell mondanom, nem volt nagy kedvem olyan halálnemhez, melynek kapcsán belsőrészeim napvilágra kerülnek. Szégyelltem ugyanis, hogy ha majd az orvosok szemügyre veszik földi porhüvelyemet a hullaházban, az életnek semmiféle nyomát ne tudját felfedezni gyomromban. Ilyen dolgokon töprengve, hazafelé tartottam azzal a jóleső érzéssel, hogy zsebemben lapul a gyilok, mikor váratlanul két rendőr akadt utamba. - Uraim várjanak! - kiáltottam. Hallgassanak meg előbb... Pontosar fizetem az adót. Soha nem csepülöm a kormányt. Egy olyan becsületes honpolgár, mint én ... - Hát ez meg mi? - vágott szavamba az egyik rendőr, kirántva zsebemből a tőrt. No tessék: éppen abba a rendőrjárőrbe ütköztem, amely bűntettek megelőzése végett cirkál az utcákon. „Ó, Allah! - gondoltam magamban.Még nyugodtan meghalni sem hagyját az embert. . . Hát érdemes ezek után élni?" Csökönyös ember vagyok, s ha egyszer föltettem magamban, hogy elpatkolok, akkor úgy is lesz. Vettem a legközelebbi üzletben egy vastag kötelet, és egy darab szappant. Otthon odacsomóztam a kötél egyik végét a mennyezeten levő gyűrűhöz, másik végére hurkot kötöttem, jól beszappanoztam, s utolsó gondolatomat az adóhivatalnak szentelve, nyakamra tettem a hurkot, kirúgtam magam alól a sámlit — és lehuppantam a földre. A kötél rohadt volt, jobbat pedig egyszerűen nem lehetett kapni. - Ha jó minőségű árum volna, bolond lennék eladni — jelentette ki az üzlet tulajdonosa. Végre beláttam: felsőbb hatalmak nem akarják halálomat. „Nos, akkor megpróbálok élni" — döntöttem el magamban. Mint ismeretes, az élet a bendővel kezdődik. Imádom a kolbászos tojósrántottát! Betértem egy vendéglőbe, megettem egy kolbászos rántottát, rá konzerv-töltöttkáposztát, majd egy adag makarónit. A vendéglőből cukrázdóba sétáltam, és bekebeleztem néhány krémest. Közben végigment a cukrászdán egy újságárus, és azt kiabálta: - Tizenhat oldal! Ki nem akarja olvasni, használja másra! A legritkább esetben veszek félhivatalos lapot, de ezúttal kivételt tettem. Belemerültem a vezércikkbe, és kisvártatvc elaludtam. Rettentő gyomorfájásra ébredtem. Mintha izzó tőrt forgatnának odabent. Kínomban felordítottam, mint akit ölnek. Mentőautón kórházba szállítottak. Ütközben elvesztettem eszméletemet. Magamhoz térve, az orvost pillantottam meg az ágyam szélén. - Megmérgezte magát? — kérdezte. — Orvossal beszélhet őszintén. Emlékezzen vissza: öngyilkos akart lenni? - Nem, doktor úr, sajnos nem. - Pedig mérgezést látok. Mit evett? - Kolbászt... Micsoda? Kolbászt evett? Szerencsétlen! Hát még van, aki mer kolbászt enni? Maga bizonyára nem olvas újságot. Se szeri, se száma a kolbászmérgezés-, nek. De a maga esete másfajta. Mit evett még? -Bementem egy vendéglőbe... - Elment az esze?!... - Konzervhúst ettem ... - Ügy-úgy... Hát még? - Makarónit, aztán krémest! - Hát ez éppen elég. Megmérgezte magát. Konzerv, makaróni, krémes. Volt még valami? - Esküszöm semmi. Később belemerültem egy félhivatalos lapba... - Micsoda?! - kiáltott fel a doktor. Félhivatalos?! Adjon hálát Allahnak, hogy életben maradt. Olcsón megúszta. Mikor kijöttem a kórházból, így töprengtem: „Se élni, se meghalni nem hagyják az embert... Marad a csöndes, nyugodt vegetálás!" RABVANYI ERVIN fordítása