Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-19 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

MIRO TOMAN letek — mondta Toman, és hangjában szomorúság bujkált. Nem, nem bánt ő keményen velünk. Elsősorban saját magával bánt keményen. Hányszor láttam őt késő éjszakai órában, vagy kora hajnalban, esőben, sárban a veszélyeztetett munkaszakaszokra indulni. Ott volt mindenütt, ahol intézkedni, segíteni, tanácsolni vagy dönteni kellett. Talán épp ebben rejlett akkori életünk romantikája: a munkát és a feladatteljesítést a becsület és becsvágy tárgyává tettük. És nem csak a magunk számára. Ott, a selmeci völgyben született meg a munkaverseny gondolata, hogy végül országos mozgalommá növekedjék. A munka és a munkához való viszony volt az az eleven talaj, amiből a szocializmus valósága a maga csorbítatlan teljességében kisarjadhatott volna, ha ... Nem akarok erre gondolni. Még most sem, mikor ezeket a sorokat írom, mert újra hallom a kíméletlen, áradó folyó feltámadó zúgását. Félek örvényeitől, mindent elsodró erejétől és a szennytől, mely, mindent elborít, beborít, ami útjába kerül. Valóban mindent? Ogy érzem, eszményeink a meggyaláztatás ellenére ís kiállták az idő próbáját. Egyébként: eszményeiket három szóban össze lehetne foglalni. S az a három szó: munka, humanizmus, internacionalizmus. Az Ifjúsági Vasút e három szó, s nem külsőségei révén vált szememben a szocializmus élőképévé. Sok mindent felidézhetne azember emlékei közül, bár a két évtized folyamán azok jócskán meg* koptak. Egyet mégse felejtek el soha. Ott, a selmeci völgyben hallottam először negyvenöt után magyar nótaszót. Csallóközi parasztfiúk és komáromi inasgyerekek fegyelmezett brigádba verődve énekeltek és meneteltek. Szomorú bakanótát daloltak, mert nem tudtak mást. A falumban a jegyzőségen még ott függött a plakát, mely a nyelvi kizárólagosságra törekvés nem éppen fényes bizonyítéka volt... Október 22-én lesz húsz éve, hogy befejeztük az Ifjúsági Vasút építését. Vidáman és mégis nagyon, nagyon szomorúan tértem haza e húsz éve esedékes látogatás után. Az élet megy tovább. Minden nemzedék megöregszik. BABI TIBOR nem csak híd a Garam felett, nem csak viaduktok és nem csak alagút. Sokkal, sokkal több akart lenni annál. Az ifjúságot ezerféle ellentét osztotta meg. Szembeállították egymással a nemzeti és nemzetiségi súrlódások, vallási és politikai különbségek, világnézeti eltérések. Ml össze akartuk hozni. Felszabadítottuk aktivitását, hogy józan teremtő munkában lekopjanak az ellentétek és humanista, internacionalista alapon teremtsük meg belső egységét. Ki tehet róla, hogy később a szervezeti élet mechanizmusa felőrölte azt is, amit szándékainkból sikerült megvalósítani. Még mindig az áradó folyó zúgását hallottam. Toman hangja ezen a zúgáson át hatolt el fülemig, mintha mérhetetlen távolról, és kétségbeejtő mélységből érkezett volna. EGYKORI FELVÉTEL: ÖRÖM ÉS LELKESEDÉS A Dimitrov vegyiművek egy belső telefonszámán végre rátaláltam. Ráismertem a hangjára. Nagyon messziről, húsz év távolából érkezett az a hang. Legyőzte az Időbeli és fizikai távolságot. Frissen, közvetlen közelemben szólalt meg, bár mélyén megéreztem a fáradtságot és meglepetés örömét. — Te vagyl Hogy is akadtál rám ebben a városban? Az első pillanatban attól féltem, hogy a nevem majd semmit se mond neki, hogy egyszerűen elfelejtett, ahogy a futó ismerősöket szoktuk elfelejteni. Mégsem. Hirtelen felvillant bennem egy kép. A brigádtörzs barakképületének hosszú, gyanta illatú folyosója. A parancsnoki iroda ajtajában álltunk. Rajta furcsa, katonagúnyára emlékeztető egyenruha. £n civilben, kócosan, meg-megdideregve, mert a nyitott folyosóajtón át befújt a februári szél- Azt mondta: — Itt maradsz a brigádtörzsön. — Jó lesz ez, Toman elvtárs? Én... én magyar vagyok. Rám bámult, mintha valami nagy értelmetlenséget mondtam volna. —- Számunkra nem érdekes, kicsoda, micsoda, csak az érdekel, ki hogyan dolgozik. Elaludt bennem a kétely. Élni kezdtem. Akkor kezdtem élni. Ö nem tudta, nem sejtette, mi játszódik le bennem. Nem tudta, honnan jöttem, hová török. Csak azt látta, fiatal vagyok. Bízott bennem. Még mindig a telefonkagylót markolásztam. — Emlékezni kellene, Toman elvtárs, de nem tudok és nem is illik nélküled emlékezni az Ifjúsági Vasútra... Késő este vágtam át a Šafárik téren. Az autóbuszmegálló közelében rendetlen, hosszúhajú suhancok birkóztak. Egy pillanatra önvád és keserűség ébredt bennemHogyan engedtük meg, hogyan engedhettük meg így elpazarolni az ifjúságunkat. Eszmények nélkül nem lehet élni. Valahol a harmincnyolcas végállomása körül találtam rá a lakására. És aztán ott ültünk egymással szemben egy kis társalgóasztalnál. Kellemes, józan villanyfény. Otthonos szoba. És szemközt az az Ismerős arc, és jaj, mégis nagyon elgyötört, elváltozott arc. Toman beszélt. Az Ifjúsági Vasútról beszélt. Az Ifjúságáról. És jött egy pillanatom, mikor elhomályosult a szemem, és nem láttam már azt a józan villanyfényt, a barátságos bútorokat, a kis társalgóasztalkát. Egy rohanó széles folyót láttam. Áradt és áradt, és mindent elsodort, ami útjába került. Elsodorta Tomant, már-már engem is elsodort, elsodorta a fiatalságunkat és eszményeinket. — Bűnös-e a folyó? — kérdeztem magamban. — Ilyen a folyók természete — mondta bennem egy fásult, elgyötört hang. — Az Ifjúsági Vasút nem csak húsz kilométer vasúti töltés és sín, — Ilyen belső egység és eszmények nélkül nem élhet az ifjúság. Nem élhet eszmények nélkül. Azért van manapság annyi... A Šafarik-téri hosszú hajú fiatalok jutottak eszembe. Láttam céltalan és oktalan dulakodásukat. Sebzett, szomorú vadakra emlékeztető bömbölésük még most is dobhártyámat szaggatta. Az a láthatatlan, rettenetes folyó mindent és mindenkit elsodort. Áradása után iszap és mérges miazmákat lehelő láp maradt az elburjánzó dzsungel alján. Mi szép, emberhez méltó életről és egységről álmodtunk. Belül a koponyámban hirtelen vakító napfény gyúlt. Kék égboltot, hegyeket, egy varázslatos völgyet rajzolt ki emlékezetem vásznára. A selmeci völgyet. Az öröm völgyét így hívtuk akkoriban: Örömvölgye. Az Öreg-patak mentén Dúbravától Selmecbányáig kilenc barakktábor nyüzsgését kapta szárnyára a szél. Brigádok meneteltek. A fiúk, lányok vállán csákány, ásó, lapát. Egyszerű szerszámok. Énekeltek. Még ma is él bennem annak a völgynek a varázsa, romantikája. Nekem ugyan kevés jutott belőle. A szervező osztály papírhalmai között fuldokoltam. Hajnali hat órától késő éjszakába nyúltak napjaim. Sose csináltam ilyesmit, nem is szerettem ilyenféle munkát, mégis büszke voltam rá, hogy ehhez is értek, s hogy munkám eredménye rend, pontos nyilvántartás, egy sereg gyakorlatilag hasznosítható adat. Szükség volt rájuk ezer és ezer fiatalember élelmezésének biztosításához, menetjegyek beszerzéséhez, s ma már magam sem tudnám megmondani, mi mindenhez. — Tudom, keményen bántam ve(Keszen áll mar a töltés, ragyog a sín, messziről dübörög, robog a vonat. Hozza már, viszi, hozza, viszi ezer fiatal álmomat...) A VIADUKT IS A FIATALOK MŰVE