Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-12 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó

TADEUSZ NOWAX lengyel költő és prózaíró 1930ban született. Az olvasók körében nagy sikert aratott a Csuda nagy lagzi című, a közelmúltban megjelent kötete. Az alábbi elbeszélést ebből a gyűjteményből közöljük. Nyolcvannyolcan voltak. Nyolcvanhármat agyonlőttek. Öt cigány maradt életben: a zenekar. A hegedűs, a nagy bőgős, a klarinétos, a trombitás meg a dobos. A zenekar a kivégzés alatt deszkából összeácsolt dobogón állt. Játszottak. Mögöttük fiatal gestapós álldogált. A kottafüzetében jegyezte, mit játszanak a cigányok. Gondosan jegyezgetett. Ugyanazt a dalt többször is eijátszatta veliik. Ellenőrizte a kottát. Bólintott. A cigányok inásik dalba kezdtek. A kivégzés zökkenő nélkül folyt le. Egy öregember kivételével, aki meg akart szökni, s bemászott az út alatti vízlevezető csőbe, senki sem sírt, senki sem kiabált. Miután egy szurony elhallgattatta az öregembert is, a cigányok abbahagyták a játékot. Már nem volt kinek játszani. Leültek a du bogóra. A gestapós, aki a dalokat jegyezte, cigarettával kínálta őket. Maga is rágyújtott, s ráült a felfordított dnbra. Közben összeszedték a halottakat, szélvetett kezUknél, lábuknál fogva az előre kiásott gödörhöz vonszolták, s behajítoták őket. A gödörbe oltott me szet szórtak, a mészre egy réteg szürke homokot, a homokra pedig terpentint üntöttek. Elegyengették a földet, betakarták gyeptéglákkal, jól megta posták, majd megöntözték. A gestapósok leterítették köpenyüket, s ráültek. Előhúzták a kenyereszsákból a kolbászt és a konzervet, ki húzták a dugót a francia rummal teli kulacsból, és evéshez láttak. Mi, kispásztorok, mögöttük Ültünk a füvön. Néhányan közülünk is enni kezdtek. Én vadsóskát rágcsáltam. Vasízű volt. Először a gestapósuk álltak fel. Mint legfiatalabbat, engem hívtak, hogy üszszeszedjem a réten szétszórt papírda rabokat, kolbászhéjat és kenyérmaradékot. Föiemeltették az egyik gyentéglát, és alatta ásatták el a szemetet. A gestapósok a zenészek felé indul TADEUSZ NOWAK: lak. A fiatal gestapós is felállt. A cigányok ülve maradtak. A tiszt mondott valamit a fiatal gestapósnak. Az szalutált, és a zenészekhez lépett. A cigányak felálltak. Hangszerüket a ke zükben tartották. A gestapós felemelte a kezét. A cigányok a menyasszonybúcsúztatóba kezdtek. A gestapós a közeli egcrfaliget felé indult. Intett a kezével. A cigányuk követték. Mentükben is a menyasszonybúcsúztatót játszották. A hegedű hangján, a bőgő búgásán át ollóval levágott hajfonatnk hullottak a báránybőrből készült dobra, a réten izzó napra Fekete varkocsok, amelyek a nap aranyától az égerfaliget zöldjétől hamvas-zöldbe hajlottak. Egyre sűrűbben, a liget előtt már záporként hullottak. Mintha a környék minden lányát itt pártáznák a réten, az égerfák alatt. Oly temérdek sok volt a hajfonat, hogy kosarat lehetett volna fonni belőlük, harangkötelet, vagy gyeplőt a lakodalmi lószerszámhoz, s az erős gyeplűszárnn vezetni a lakodalomra a dereseket, a makrancos pejluvakat, a föld felett suhanó méneket. Vagy kötelet sodorni belőlük, kikötni az almafák közé, s ott hintáznék rajtuk pirkadattól késő éjszakáig. Már nem sok választotta el őket a ligettől. De nem is liget volt az, hanem ifjú menyecske csokorra kötött főkötőben, nem is liget, hanem mozsárban borsnt törő, szőrszitán kukoricalisztet szitáló, lisztgoinbócot főző, napraforgóolajban lepényt sütő vénséges-vén cigányasszony. A gestapós és a zenészek a ligethez értek. A cigányok szakadatlanul a menyasszony-búcsúztatót húzták. Már a liget előtt álltak. A liget árnyékában. Háttal nekünk. Az arcukat nem láttuk, s nem láttuk tarkójukat sem. Alig pitymallott még. A liget árnyéka levelekre szakadt. Tarkójuk sötét volt. Nem világított. Összeolvadt az árnyékkal. Csak a hegedűs feje fölött bukkant ki néha a fehér lószórvonó, csak a nagybőgős balján villant meg néha az ugyancsak fehér, de nagyobbacska vo no, csak a dobos szétvetett kezében vöröslöttek a posztóba varrt faverők. A klarinét, a trombita s vélük együtt a klarinétos és a trombitás az árnyékba veszett. Mind összeolvadtak a ligettel. A gestapós előlépett. A fény és az árnyék határán odament a zenészekhez. Ruháján csillogtak a gombok, fénylett arcának megvilágított fele, s kezében szikrákat szórt a pisztnly. Belépett az árnyékba. A doboshoz lépett. Felemelte a kezét. A koponya mélyén visszhangzó kattanást hallottam. Láttam, amint a gestapós hátra lép. Csak azután tűntek el a vörös dobverok a dobos mindkét oldaláról. Űmaga hátradőlt, majd térdben meghajtott lábára zuhant. Feje a fénybe hullott. Hasán ott csillogott a dob fehér bőre. Először azt hittem, hogy a zenekar abbahagyta a játékot. Oe csak a dobos vörös dobverői némultak el. A cigányok tovább játszottak. Akkor a gestapós a klarinétoshoz ment. Felemelte a kezét, hátraugrott, s szinte egy időben lőtt a trombitásra is. Mindketten hátrahanyatlottak. Csak most, hogy a fénybe hullottak, pillantottam meg fejüket. De nem láttam meztelen lábukat. Hogy miért, nem tudom, de úgy éreztem a két meztélábas a sötétben lakodalomba ballag. így éreztem, bár világosan láttam a fejüket, s a mellettük heverő klarinétot és trombitát. Tán a hegedű és a bőgő távolról felénk szálló gyenge hangja tette. Mert a két cigány tovább játszott. Arccal a liget felé fordulva, vagy talán nem is a liget, hanem a levágott-fonatú menyecske, a főkötős, bőszoknyájú cigányasz szony felé fordulva — szakadatlanul játszottak. S még akkur is játszottak, amikor arccal a nap felé fordulva feküdtek, s testükön ott hevert a sovány hegedű és a kövér nagybőgő. És játszottak, míg temették őket az égerfaliget mellett, játszottak, amikor a fiatal gestapós leterített köpenyére ülve olvasgatni kezdte a lakodalmas énekeket. Es akkor is játszottak még, amikor már eltemették őket, homokkal és oltott mésszel befedték őket, s fejfául a sírba szúrták a nagybőgőt. A fiatal gestapósnak valami nem síiméit a kottafüzetben, mert a sírba szúrt nagybőgőhöz lépett s a báránybőrből sodort húrnkon pengetni kezdte a menyasszony-búcsúztatót. B. FEJÉR IRÉN fordítása STIG DAGERMAN 1923-ban született a kelet-svédországi Uppland tartománybari. Egyetemi tanulmányai íjiííqn újságíróként dolgozott. Művétben a világtól válá neurotikus félelem, kozmikus bűntudat tükröződik. Drámát és költeményt is írt. - Fiatalon, 1954-ben elhunyt. Szép derült reggel. A nap sugarai még ferdén érik a síkságot. Mindjárt megszólalnak a harangok, mert vasárnap van. A rozsföldek között két fiatal vág át egy új ösvényen, csak most találtak rá, az alföld három falujában megcsillannak az ablaküvegek. A férfiak a konyhaasztalra állított tükör előtt borotválkoznak, az asszonyok kenyeret szelnek a kávéhoz, dúdolgatnak közben, a gyerek a padlón matat, gombolgatja kis mellénykéjét. Egy szerencsétlen nap boldog reggelén vagyunk, ugyanis ma a harmadik faluban egy boldog ember meg fog ölni egy kisgyermeket. A fiúcska még ott ül a padlón, gombolgatja mellénykéjét, az apa borotválkozik, közben megszólal, hogy lemennek a folyóra csónakázni, az asszony tovább dúdol s egy kék tálkába rakja a frissen felvágott kenyeret. Arny nem suhan a konyha felett, és a férfi, aki megfogja ölni a gyereket, még egy piros benzinkút mellett áll az első faluban. Derűsen néz a fényképezőgép keresőjébe, kis kék autót lát benne, s hogy mellette nevetgél a felesége. A kép elkészült, a nő tovább nevetgél, a benzinkutas pedig rácsavarja a tankra a fedőt, s odaszól: szép napunk lesz ma. Beülnek a kocsiba, s a íérfi, aki majd gyereket öl, kiveszi zsebéből a pénztárcáját, s elmondja, hogy leszaladnak a tengerhez, csónakot bérelnek, s jó messzire kieveznek. A lecsavart kocsiablak mögött az első ülésen a nő jól hallja a férfi szavait, behunyja a szemét, látja a tengert, s a férfit maga mellett o csónakban. Nem rossz ember, derűs és vidám: mielőtt beül a kocsiba, megáll egy pillanatra a napfényben szikrázó hűtő előtt, s élvezettel szívja be a benzin meg a vad cseresznyefa fanyar illatát. Nem hull árny a kocsira, a csillogó lökhárítón nincs horpadás, még nem piros a vértől. Ám abban a pillanatban, amikor az első faluban a férfi becsapja maga után a bal oldali kocsiajtót, és kihúzza a startgombot, a harmadik faluban az aszszony benéz a szekrénybe, és látja, hogy egy szem cukor sincs a tartóban. A gyermek, aki már begombolta a mellénykéjét, s befűzte cipőjét, a díványon térdel, az égerfák között kanyargó folyót nézi, a fekete ladikot, amely most még a parti füvön várja őket. Az apa, aki el fogja veszíteni gyermekét, már elkészült a borotválkozással, éppen összecsukja a tükröt. Az asztalon kenyér, tejszín, kávéscsészék, no és legyek. Csak cukor nincs a háznál, s az anya szól a gyermeknek, ugorjon át Larssonékhoz, kérjen tőlük néhány szem kockacukrot. A fiúcska már szalad az ajtóhoz, az apja még utánaszól, hogy siessen, mert a ladik várja őket a parton, és olyan messzire fognak beevezni, mint eddig még soha. Amikor a kisgyermek keresztülszalad a kerten, mindig a folyó jár az eszében, meg a csapkodó halak. Senki sem súgja meg neki, hogy már csak nyolc perc van hátra az életéből, és hogy a csónak egész napon át és soksok napig ott hever majd a parton. Larssonékig csak egy ugrás, ott laknak az országút másik oldalán, s mialatt a gyermek átszaladt az úton, az autó beér a második faluba. Kis helység ez, házai pirosak, a lakók nemrég keltek föl, a konyhában ülnek a kávéscsészével a kezükben, és látják a sövényen túl elszáguldó autót, amely jókora porfelhőt húz maga után. Nagy sebességgel halad a kocsi, s a férfi előtt mint szürke árnyékok suhannak el a nyárfák és frissen kátrányozott távirópóznák. Nyár libben be a szélvédőn. Már át is robogtak a falun, a kocsi pompásan, biztosan fekszik az úton, ahol egyedül vannak még - egyelőre, ló érzés egészen egyedül siklani az alájuk simuló széles úton, és kint, a házakon túl, még kellemesebb. A férfi boldog és erős, jobb könyökével érzi asszonya testét. Nem rossz ember. Siet le a tengerhez. A légynek sem vétene, s most mégis nemsokára megöl egy gyermeket. Míg a harmadik falu felé robognak, a nő megint lehunyja a szemét, s azt játssza, hogy ki sem nyitja, amíg a parthoz nem érnek, és az autó lágy hullámzásának a ritmusán álmodozik. Milyen szép is lesz lent a nagy vízen. Könyörtelen ám az élet, hiszen egy boldog ember egy perccel azelőtt, hogy megöl egy gyermeket, még boldog, s egy nő, egy perccel azelőtt, hogy felsikolt az iszonyattól, még lehunyhatja a szemét, és álmodozhat a tengerről; s a szülők, gyermekük életének utolsó pillanatában, még a konyhában ülhetnek, várhatják a kockacukrot, és beszélgethetnek a kisfiú fehér fogáról, a csónakkirándulásról; a gyermek maga pedig becsukhatja a kerítésajtót, s néhány szem, fehér papírba csomagolt kockacukorral a kezében nekivághat keresztben az országútnak, s az utolsó percben is csak egy hosszú csillogó folyót láthat, benne a nagy halakat, s egy széles csónakot mozdulatlan evezőkkel. Azután már minden késő, nagyon késő. Azután egy kék autó keresztben áll az országúton, egy sikoltozó asszony elrántja a kezét a szájától, vérzik az ujja. Azután egy férfi kinyit egy gépkocsiajtót, s igyekszik megállni a lábán, jóllehet az iszonyat szíven döfte. Azután néhány szem fehér kockacukor hever szanaszét a vérben, mocsokban, s egy kisfiú hason fekszik mozdulatlanul, arca szinte rátapad az útra. Azután két sápadt ember közeledik, még nem ihatták meg a kávéjukat, kirohannak a kapun, s amit az úton látnak, halálukig nem felejtik el. Mert nem igaz, hogy az idő meggyógyít minden sebet. Az idő nem gyógyítja meg a megölt gyermek sebét, s nagyon keservesen gyógyítgatja az anyának a sebét, aki elfelejtett cukrot vásárolni, és átküldte kisfiát az országúton túlra, hogy kölcsönkérjen,, s ugyanolyan nehezen gyógyítja meg az egykor boldog ember gyötrelmeit. Azét az emberét, aki megölte a gyermeket. Mert az, aki gyermeket ölt, nem megy le a tengerhez. Az, aki gyermeket ölt, lassan vezeti hazafelé a kocsit, mellette csöndben ül bekötött kezű asszonya, s a falvakban, ahol áthaladnak, csupa komor embert látnak. Az árnyékok sötéten nehezednek a tájra, azok ketten némán vesznek búcsút, s az ember, aki megölte a gyermeket, tudja, ez a csönd az ellensége, és élete sok-sok esztendején keresztül kell kiabálnia — nem az én hibám volt! —, hogy legyőzhesse. De tudja, hogy ez hazugság, és éjszakai álmaiban ehelyett egyetlen pillanatot kíván csak vissza, hogy ezt az egyetlen pillanatot másképp alakíthassa. De az élet oh könyörtelen ahhoz, aki gyereket ölt: már minden túl Késő, nagyon késő. ZÁVODSZKÝ FERENC fordítása