Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-12 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó

GYALOGOSOK egy pillanatra! A gyalogosok a közúti forgalomban talán a leggyengébb láncszemet alkotják. Viselkedésükkel gyakran súlyos károkat okoznak, saját és mások testi épségét, életét veszélyeztetik. Bár teljes jogú résztvevői a közúti forgalomnak, de gyakran megfeledkeznek arról, hogy a szabályok rájuk is vonatkoznak. A 801966. Tt. számú belügyminiszteri rendelet 42. paragrafusa szigorúan leszögezi: „A gyalogos köteles a gyalogjárón járni, éspedig jobboldalt; ahol nincs gyalogjáró, ott köteles az úttesten a bal útpatkán haladni, s ahol ez sincs vagy járhatatlan, az úttest bal szélén. A gyalogosok az útpatkán vagy az úttest szélén legfeljebb ketten haladhatnak egymás mellett, ha nem veszélyeztetik vagy nem korlátozzák a közúti forgalmat." Itt tehát a válasz a motoristák számos kérdésére, akik nemegyszer panaszkodnak a falusi gyalogosokra, akik szerintük ott, ahol nincsenek járdák, önkényesen közlekednek az egész úttesten. Erőszak nélkül nem megy A motoros felháborodása a legtöbb esetben jogos. Mit tehet azonban, ha százszor biztos is abban, hogy neki van igaza?! Akarva akaratlan alkalmazkodnia kell az adott helyzethez akkor is, ha a gyalogos követett el szabálysértést, nehogy valakit saját hibáján kívül is elgázoljon. A gyalogos fegyelmezetlensége falvainkban nem általánosítható. Végigjártam DélSzlovákia és Záhorie csaknem valamennyi községét. Elmondhatom, hogy gépjárművel áthaladni Nagyfödémes vagy Stomfa községen szombat és vasárnap délután valóságos kínszenvedés. Nagyfödémesen jobbára cigány származású polgárok azok, akik úgy sétálgatnak, hogy közben az úttestet egész szélességében elfoglalják. Ám Stomfán és más községekben ugyanezek a rossz szokások tapasztalhatók a „civilizáltabbnak" hitt embereknél ls ... Talán nem árt, ha még megemlítem Réce községet is, ahol minden 10 méteren tülkölni kell a gyalogosokra. Nagygurabon (alig 4 kilométerre Récétől) viszont csaknem felesleges a kürtjel. Többször elgondolkoztam már ezeken a jelenségeken és arra a nézetre jutottam, hogy úgy, ahogy nálunk meglazult a munkaerkölcs, nagyobb a fegyelmezetlenség a közlekedésben is. Nem szívesen emlékezem vissza a csendőri tekintély időszakára. Kisfiú koromban, ha ketten ültünk a kerékpáron (ami akkor szintén tilos volt), és észrevettük a csendőrjárőr közeledését, félelmünkben nyomban leszálltunk a kerékpárról. Ilyen tekintély hiányzik ma közbiztonsági szerveinknek. Hm, de hogyan érhető el? Gumibottal, fizikai erőszakkal? Számos idősebb polgártársunk alighanem emellett döntene. Nem, ezt az időt már nem kívánjuk vissza. De a közlekedészeti szervek tekintélyét vissza kell állítani. Babakocsival az út bal szélén Sokszor halljuk a motorosoktól, hogy a legjobban félnek az út mentén játszadozó vagy szüleik kíséretében haladó gyermekektől. A gyermeknek hatéves korig nem lenne szabad felnőtt személy felügyelete nélkül közlekedési területeken tartózkodnia. Ha kicsúszik a szülő kezéből, vagy váratlanul kiszalad az úttestre, az élete kerül veszélybe, a szerencsétlen motoros pedig saját hibáján kívül is bajba kerülhet. A bűnösség kérdéséről az objektív körülmények döntenek, kiegészítve a szemtanúk vallomásával. Egyértelműen nehéz lenne megmondani, hogy ebben vagy abban az esetben a gyermek, illetve a szülő vagy a gépjármű vezető volt a hibás. Előfordulhat ugyanis, hogy a gyermek kiszalad az úttestre, de a gépkocsivezető is bizonyíthatóan áthágta a zárt településen belüli sebességre vonatkozó rendelkezést. Ha ezt nem tette volna, talán nem került volna sor a szerencsétlenségre. Ezzel összefüggésben nem lesz érdektelen szólni azokról a személyekről, akik kocsit tolnak maguk előtt, vagy húznak maguk után. Egyesek az úttest jobb, mások a bal oldalát veszik igénybe. Mit mond a" szabály? A 80/1966 Tt. számú belügyminiszteri rendelet 42. paragrafusának 3. bek. kimondja: „A gyalogos, aki olyan tárgyat visz, mellyel veszélyeztethetné vagy gátolhatná a közlekedést a járdán, köteles a bal útpatkán haladni, s ha ilyen nincs vagy járhatatlan, akkor az úttest bal szélén." Ugyanez vonatkozik azokra a személyekre is, akik például kutyát vezetnek, gyerekkocsit tolnak, szánkót húznak, vagy testi fogyatékosságban szenvedő személy részére készült kézikocsit használnak. A zebrán a gyalogosoknak nincs előnye Külön probléma városainkban az ún. „zebra". Sok gyalogos abban a hiedelemben él, hogy a zebrán, az átkelőhelyen előnye van a gépjárművekkel szemben. Ez a nézet sokakban talán azért vert gyökeret, mert az osztrák gépkocsivezetők ezeken az átjárókon elsőbbséget adnak a gyalogosoknak. Nálunk ilyen rendelkezés nincs. A gyalogosok csak egyes esetekben rendelkeznek elsőbséggel a gépjárművekkel szemben. A 80/1966. Tt. számú belügyminiszteri rendelet 40. parangrafusának 3. bek. kimondja, hogy a vezető köteles előnyt adni az útkereszteződésen azoknak a gyalogosoknak, akik a szabad irányban (zöld jelzésre) haladnak át és már az úttesten tartózkodnak. Ez a szabály akkor is érvényes, ha a közlekedési lámpa zöld nyíllal vagy nyilakkal ellátott fehér táblákkal van kiegészítve. Egyéb esetekben a gyalogosok számára a 80/1966. Tt. számú belügyminiszteri rendelet 42. paragrafusának 5. bek. kimondja: „A gyalogos az úttesten csak a közúti közlekedés irányára merőlegesen haladhat át éspedig gyors ütemben. A gyalogos köteles előre meggyőződni arról, hogy különös tekintettel az érkező jármű távolságára, sebességére vagy arra az akadályra, mely gátolja a kilátásban, biztonságosan áthaladhat az úttesten ..." A gyalogosok nem ismerik tökéletesen az említett szabályokat, és gyakran megszegik őket. Az 1968-as év folyamán a gyalogosok csak Bratislavában 238 balesetet okoztak, amelyek mérlege 12 halálos és több mint 150 személy súlyosabb, Illetve könnyebb sérülése. Ez évben a gyalogosok által okozott balesetek száma gyorsan emelkedik. A kedvezőtlen fejlődés megkívánja a gyalogosok szigorúbb megbüntetését, mert az alacsony pénzbírság és a nemzeti bizottságok által foganatosított megrovás nem mutatkozik elég hatékonynak. KRlSS MARTIN, rendőrőrnagy A FORGALMI SZABALYOK ISMERETE A LEGJOBB MEGELŐZÉS VÁNDOR, ki átléped városunk határát, légy üdvözölve! Neked csupán egy város a sok közül, nekünk, akik falai között élünk, a szűkebb hazánk. Ha néha cl kell hagynunk, ha munkánk, sorsunk másfelé parancsol — már a búcsú pillanatában is a viszontlátásra várunk és ha megállunk valahnl, talán Párizsban, egy csupaiiveg palota felhőket ostromló falai tövében, édes-bús vággyal sóhajtjuk: Pozsony. Az ős valamikor a pleisztocénban teremtett otthont e tájon és az évezredek végtelen során át utódai karddal, vérrel, kalapáccsal írták a város történetét. A múlt elmosódott, kusza ködéből először a római kohursok dárdái csillognak felénk, majd jöttek a hunok, az avarok és a szlávok, aztán a folyók mentén egy különös idegen nép húzódott Pozsony felé: a magyarok. ÉVEZREDEK nyomát őrizzük múzeumainkban: éket és szekercét a kőkorszakból, bronzból készült fegyvereket, kelta érméket, római lámpásokat és edényeket, a Nagymorva Birodalom korából származó arany, és ezüst ékszereket — és évszázadok meséit őrizzük a falak között, valóságot és legendát, tűzvészről, földrengésről, szerelemről és halálról, izzó csókokról és pusztító dögvészről, vidám szüretekről és véres háborúkról. Ha már megnéztük a jelent, keressük meg a múltat is. A macskaköves utcákon, napszálltakor, amikor puha bársonypapucsban lopakodik az este, amikor a Zöldszoba utcában csak egy gázlámpa hinti fényét, amikor a galambok csattngó szárnyakkal emelkednek a magasba, hogy behúzódjanak a ferencesek egykori kc!ostorának sok száz éves padlására, és a téren fejkendős öreg szülék tipegnek lassú, csoszogó léptekkel a litániára. ÁLLJUNK meg egy ódon kapu előtt és idézzUk fel az elmúlt évszázadokat, hallgassuk a csendet lehunyt szemmel és talán valahol, egy csontszínű függönnyel takart ablak mögött, két karcsú leánykéz táncolni kezd a vén zongora sárgult billentyűin. Járjuk a szűk sikátorokat, lessünk be a sötéten ásító boltíves kapuk alá, keressünk nyirkos öreg pincéket, ahol sír, vagy kacag, megszomorít, vagy felderít a nótafa. Mutatok málladozó házakat, amelyekben a szellem fejedelmei éltek, macskaköveket, amelyeken királyok sarkantyúja pengett, nyomortanyát, ahol egy költő énekelt, teret, ahol a hóhér bárdja villant, aranysarkantyús vitézek és szegénylegények találkozóhelyét, pohos barátok refektóriumát, koronás fők térdeplőzsámolyát, csókvágyó asszonyok testét kínzó korbácsot, bölcsöt, nászágyat, koporsót . . . ismerjük meg Pozsonyt! TUDOM: a jelenben élsz és a jövőt hordozod magadban, de a jelen is csak a múlt folytatása. Tiszteld a múltat, azok emlékét, akik itt Pozsonyban éltek, alkottak, akik itt — kelet és nyugat határán állva — dacolva sorssal és hadakkal, végvári vitézként, életük árán is védték — a jövőtl PÉTERFI GYULA (TÓT H PÁ L GYULA FELVÉTELE)