Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-07 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó

HERCEG JÁNOS, jugoszláviai magyar író 1909-ben született Zomboron. Az ottani magyar irodalom egyik jelentős képviselője. Jelenleg a jugoszláviai magyar rádió munkatársa. 1932-től rendszeresen jelennek meg írásai. Első műve: „Viharban" című novellás kötete. 1945-ig még két műve jelent meg: „Tó mellett város" (regény 1937), és a „Gyászoló kőművesek" (elbeszélés 1943). Felszabadulás utáni művei: „Változó világban", „Bors és fahéj", „Három hclász meg egy molnár", „Papírhajó", „Anna búcsúja" (ez a műve 1953-ban Budapesten is megjelent), ;,Eg és föld", „Leányvári levelek", „Vas Ferkó, a vitéz kovács", „Tengerkirály", „Hazulról", „Gyaloghintó", 1967-ben pedig megjelentek válogatott írásai. Q 01 ÜŰHH A

sötétség már pirosra érlelte a csillagot. Ott ragyogott a szilvafák fölött, a mélyen leereszkedett égen, magányosan, s az árvák türelmével várta társait. A fiü úgy érezte, ha felmenne a hoszszú bajuszukat pödrő szőlőtőkék között a hegytetőre, s kinyújtaná a kezét, még el is érné talán. Álmodozó természetű volt. De nem mozdult a helyéről, a ház tott. Ogy hallgattak ezután egy darabig, mintha most készülnének leszámolásra. Lenn a faluban egy részeg váratlan kurjongatása verte fel a házőrző kutyákat. S most kinyílt halkan az egyik zsalugáter a kis házon, s a fiúnak nem kellett odanézni, tudta, hogy anyja hallgatózik az ablakban. Szinte látta, hogyan szorítja szája elé a zsebkendőjét, — Tudom — hagyta jóvá érvelését az öreg. — Csak azt mondjad meg nekem, hogy minek dógoztam én akkor világéletembe? De várjál! Majd megfelelek én magam. Azért, hogy az egyetlen gyerekemnek födél legyen a feje fölött. Hogy neki már ne külljön annyit vesződni. Nézz ide! — állt fel, és felmutatott a kis szőlőhegyre, amely úgy guggolt a sötét ég alatt lombos fáival, nagy levelű tőkéivel, mint valami subájába burkolódzott vén paraszt. — Olyan ez a nyolcszáz kvadrát ezen a kis hegyen, mintha az isten külön neked csinálta vóna ide! Ezt akarod te itthágyni? S a fiú tudta, hogy nemcsak a szőlőről van szó és a kis házról és a nyárikonyháról, amelyben már ott van frissen gyalulva a padló az öregeknek, hanem az egész itteni világról, a hajófütytyös Dunáról, a túlsóparti csárdáról, ahonnan kövesút visz a város felé, a Bácskaságba; a rőt szakállú csillagról is talán, amelyet életében csak egyszer lát az ember, Ilyen búcsútól terhes éjszakában, mert azon túl csupán a sejtelmében él, a szíve mélyén ragyog a fénye. Az otthonról van szó, a szülőföldről, amelytől oly nehéz elszakadni az embernek. Még állt megfeszült testtel; dühösen, de a fiú már láttta az erősödő holdfényben, hogyan válik újra szelíddé és megadóvá, hogyan ernyednek el tehetetlenül az izmai. A Karasica felől hangosabb lett a békák zenebonája, s odaát halkabb a tárogató. De mivel ekkor már fényesebben ragyogott a hold, mintha Dávid hegedűs hajolt volna ki az ablakán, hogy belekontrázzon a békák zenéjébe és a csendesebben zengő tárogatószóba. A csillag még ott volt az égen, csak egy kicsit fehérebb lett, mintha dér lepte volna be hirtelen. Talán az öreg is felnézett rá, mert visszaült újra a fiú mellé, kihúzta megint zsebéből a paklit, és rágyújtott. — Én is jártam eleget a világban — mondta megenyhülten s valami fiatalos hetykeséggel egyszerre —, Passautól a Vaskapuig minden falut Ismerek. Sprehen zi dájcs? Jávól! Cse rumunyescse? Értettem én minden nyelven. Engem nem lehetett eladni. Vót egy kapitányom, az nagyon szeretett. Hozzám akarta adni a lányát. Csak nevettem rajta. Nagy lábú német fehércseléd vót. Akkor én már anyáddal jártam azon a télen. Vetetkezni is vótunk. Mert télire én mindig hazagyüttem. Nem maradHERCEG JÁNOS: V| s előtti kispadról, csak nézte-nézte azt a csillagot, amely olyan volt, mint valami hunyorító öregember arca, s rőt szakállába minduntalan belekapott a szél. Nem volt még késő este, de a hajók már aludtak túl a stég alatt, s a bezdáni csárdából bánatosan szállt a tárogató hangja át a Dunán, ide a hegyoldalra. És akkor megszólalt az öreg: — Hát mostan mi a szándékod? Átmész a bágerhöz, vagy itt maradsz a kőbányába? Az uprávnik már kérdezte is tőlem: Kad dógye Jóska? Mondom, most köll, hogy leszerelj, ezekbe a hetekbe. Náluk, azt mondja, vár a helyed. A fiú nem felelt mindjárt. Csak ült apja mellett és hallgatott. Oldalt, a szeme sarkából kicsit ijedten sandított rá, mint félős gyerekkorában, amikor apja még fiatal volt, erős és szigorú. Most már úgy szólt hozzá, mintha ő nem is a fia lenne, hanem a társa, akivel egész nap dolgozik az ember, hogy aztán este, vacsora után kicsit elbeszélgessen. Nem volt még öreg ember, karján még ott volt a tetovált szív a nyíllal, izmai még kidagadtak a kékcsíkos trikó alól, a hangja is ércesen csengett, de azért már nem az volt, aki régen volt. A fiúnak mégis várnia kellett a válasszal, miközben túlról egyre szólt az a tárogató, s az éjszaka lehelete párásán szállt a lombok között. Az a csillag már árván pislákolt az égen, akár a parti lámpák imbolygó fénye a lassan hullámzó vízen, de a fiú már nem nézte a csillagot, magával küszködött a szavakat keresve, kicsit a torkát is köszörülve, míg végre elszántan szakadt ki belőle a szó: — Elmegyek én innen ... Az öreg ültében kicsit féloldalra dűlt, trikója fehér csíkjai árulták el a mozdulatát, ahogy a hold átsütött rá a sötétségben, még azt is látni lehetett, hogy jobb kezével nadrágja zsebébe nyúlt, kihúzta a pakli cigarettát, rágyújhogy még a lélegzete se árulja el. Megbeszélték ők ezt ketten, hogy apja majd kifaggatja őt. — Hová mennél, gyerek? — kérdezte az öreg, és a hangja egészen elváltozott, szomorúság rezgett benne és ijedt tanácstalanság. — Megvan itt is a kenyered, nem köll teneked idegenbe kujtorogni, mikor itt az otthonod. Beállsz a helyedre, a gépházba, meg is házasodhatsz, találsz te minden ujjadra tíz lányt. Mink a mamával majd hátramegyünk a nyárikonyhába, a tavaszon padlót fektettem bele. Számítottam én rá, hogy te mán nem vagy gyerek. Tudom én, hogy mi egy apa kötelessége. Nem nyikorgott a zsalugáter, a fiú se nézett hátra, mégis látta anyja bólogatását, mintha a sóhaja rebbenésével bíztatta volna apját, hogy csak beszéljen neki, tartsa itthon. — Elmegyek vissza Macedóniába! — szólalt meg a fiú hangosabban, mint eddig, mert ezzel a hangos szóval akarta legyőzni szülei iránti szánakozását önmagában. — Annyit kereshetek én ottan, amennyit akarok. A szkopjei öveggyárban van énnekem egy barátom, zentai gyerek. Katonaság után az is "ottmaradt. Máma meg van neki a fürdőszobás lakása, négy rend ruhája, szépen bebútorozkodott... — Inkább forgattál vóna meg egy kést a szívembe! — sikoltotta most el magát az anyja, és becsapta a zsalugátert, ott jajongott tovább a sötét szobában egymagában. — Hallgass, mama! — kiáltotta el magát keményen az öreg, és felállt a kispadról, szembefordult a csukott ablakkal, kitárta két kezét, és úgy kiáltotta be tovább haragosan a szobába: — Mit jajgatsz mindjárt!? Minek avatkozol bele? Haggyad, hadd beszélje ki magát ez a gyerek. Az Istenbe köll mindjárt ilyen lármát cáapni. Feküdj le aludni! hattam vóna én még sehol máshol a világ minden kincséért se. Még mikor inas vótam odabenn Pécsen, az vót az én szórakozásom vasárnap délután, hogy fölmentem a Mecsekre és néztem ideátra, haza. — És mennyit dógoztunk, mikor öszszekerültünk — nyílt ki újra az ablak, és akárcsak ez az esti szellő vitte volna el anyja sírását, úgy mondogatta már a régi mesét —, mennyit dógoztunk, hogy meglegyen ez a kis telek, fölverődjön rajta a ház és a magunkéba legyünk. Pedig akkor is nehéz vót szürözni a szegénynek ... — Psztl — állt fel ismét az öreg, és Intett a kezével. — Csak bízzad te rám, mama, én majd elmondok neki sorjában mindent. Te csak hallgas, nem értesz te a fiatalok dolgához! De mintha erre ő is megfeledkezett volna arról, amit mondani akart, elhallgatott újra. Csendesen lógatta a fejét, rágyújtani ls elfelejtett. S mintha messziről ötlött volna fel benne valami, nagy sokára így szólt: — Szkopje! A fiú magában bólintott, de egy szót se szólt. Hagyta, hadd találjon vissza az öreg hegyeken és vizeken át a képzelet országútján ide, a kis fehér ház elé és ott folytassa, ahol abbahagyta. Hiszen két éven át küldözgette ő onnan a leveleket, idehaza se lehetett már idegen az a város. De az más volt. Akkor még nem tudták, hogy ő ott akarja majd berendezni az életét. — Nem úgy van mégse, hogy idegenbe megyek — bátorkodott neki újra a fiú. — Nyaranta hazajövök én, ne féljenek. Hányan szóródtak szét a nagyvilágba a háború után örökre. — Van talán már valakid? — kérdezte az öreg hosszú szünet után. És erre minden elcsendesedett az éjszakában, a hold szemérmesen bújt egy felhő mögé, a zsalugáteres ablak úgy nyílt ki egy sóhajtásnyira, hogy a kéz is a levegőben járt, amely kilökte, s odaát a csárdában a tárogatós ölébe ejtette hangszerét. — Van! — mondta, a fiú bátran, és felemelte a fejét. — Egy odavalósi lány. Mikor katonának mentem, az első kimenőnapon találkoztam vele. Azóta hacsak bementem a városba, mindég vele voltam. Szép, barna szemű, szelíd lány, majd meglássa édesanyám ... S most már beszélt a fiú megállás nélkül. Nem várta, hogy kérdezze az öreg, nem hagyta, hogy ő beszéljen s felidézze újra ennek az itthoni éjszakának a varázsát a lombok közt csavargó szellővel és az árván ragyogó csillaggal az égen. Kihúzott egy fényképet a zsebéből, gyufát sercintett, s annak a lángjánál mutatta meg a lányt. És mint amikor valaki a halál szorításából szabadul, úgy volt most ő is, hogy ezen a vallomáson túlesett. — Bárcsak ne éreznéd magad soha árvának és elhagyatottnak, fiam! — sóhajtotta anyja az ablakból, a fejük fölött, s neki akkor jutott eszébe újra a csillag. Felnézett az égre, s látnia kellett, hogy az a rőt szakállú csillag sem árva már. Meg se találta, úgy elveszett a sokadalomban, mint ahogyan az ember vész el a nagyvilágban millió és millió társa között. De akkorára már igazán későre fordult az idő.