Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-07 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó

SZOMORÍT MIKSZÁTH KÁLMÁN: ASSZONY Mikszáth Kálmán (1847-19T0} Szklabonyán született. A .nogyor prózairodalom egyik legkimagaslóbb alakja. írói pályáját ellenzéki szellemű politikai jellemrajzokkal kezdte. Elbeszéléseiben meleg szeretettel, együttérzéssel néz a dolgozó népre, a kizsákmányolt parasztságra. Am nem maradt meg ai kor idillikus-patriarchális szemléleténél. Gyakran szólaltatott meg társadalmi problémákat is. Mosolyogva, látszólag! felháborodás nélkül' irt a magyar közélet visszásságairól, az urak különféle visszaéléseiről. Anekdotázó hangjából mégis kicsengett ax éles társadalombirálat. A romantikából kiindulva a realizmus irányába vezette a magyar prózát, Jókai hagyományának követése felöl, Móricz törekvésének előkészítése felé. Be kell vollanom őszintén, hogy egyszer engem is lefőztek o fürdőtulajdonosok, okik tudvalevőleg elsősorban is az elő- meg az utánszezont ajánlják minden fürdőzni akaró úrnak és asszonyságnak. Azt hirdetik derűre-borúra, hogy ebben a két időpontban a kúra legsikeresebb. Az előszezonban virágzanak és üdébbek a fák, meg illatosabb a levegő. Az utószezonban pedig nincs olyan rengeteg meleg, mint kánikulában, és így a test fogékonyabb a gyógymód iránt. Nem togadom, bizony én beugrottam, és az előszezonban gyógíttattam magam holmi képzelt betegség miatt, s rájöttem, hogy az az idő nem annyira a betegnek, mint a fürdőtulajdonosnak használ, akinek ilyenkor minden szobája üres; míg az igazi szezonban - amely rövid ideig tart - el van foglalva mind. Most persze már tudom, hogy az előszezonban miért fogékonyabb a test a gyógymód iránt. Abban az időben és abban a fürdőben, amelyben erre a tapasztalatra tettem szert, dacára a fák virágzásának s a lég gazdag ózontartalmának, igen kevesen voltunk. Talán mindösszevéve tízen. Egy szomorú szép asszony, akinek igen rejtélyes betegsége volt és akinek az ajkán hosszú ideig nem láttam mosolyt. Egy úr, aki a gyomorbaját gyógyította, de aki minden ételből három porciót vágott be, kijelentvén ilyenkor mindig, hogy mennyire örülne a mamája meg a Žsófika húga, ha lótná. Egy másik úr, aki a fogait vicsorgatta, kijelentvén, hogy igen jó kedve van. Meg még néhány különböző úr, akik nekifeküdtek a kuglizásnak s diadalmi kiáltásaikkal minden élő állatot elriasztottak a közeli környékről, odacsalva azonban egy impreszáriót, aki a megszökött vad indiánjait kereste, és aki a hangok után szentül hitte, hogy ott csípi el őket. Máskülönben meglehetősen unalmas volt az élet. Sétáltunk, társasjátékot játszottunk, szellemes csevegést folytattunk, és pedig annyi eredménnyel, hogy minden megerőltetés nélkül képesek voltunk a szezon vége felé már egymás után tizennégyszer is ásítani. Engem leginkább az a szomorú szép asszony érdekelt, akinek szomszédja voltam az asztalnál és aki a szomszéd szobában lakott. Érdekes arca halovány volt és unott kifejezéssel bírt. Szemei álmodozók voltak, és szinte ráborultak a szemhéjak. Akkoriban meglehetősen jámbor fickó voltam, és foglakoztam a lélektani állapotokkal, gondolom azért, mert érdekeltek oz asszonyok, és azt hittem, hogy olyan rébuszt fejtek meg, amely eddig még mindenkit félrevezetett. Ebben a folyton szomorú és egyformán szép asszonyban azt csodáltam leginkább, hogy egy csöppet sem volt hiú, és eszébe sem jutott, hogy kellesse vagy tetszesse magát. Reggel fölvette magára a kényelmes pongyolaruháját, és abban járt egész nap, egész héten ót. Mider nélkül, virág nélkül, minden szalag és csipke nélkül. A haját egyszerűen ketté választotta és lefésülte, pedig oz nem állt jól neki. Vett egy széles karimájú, ott font szalmakalapot, és azt viselte. Ma is mernék fogadni arra, hogy akkoriban egyszer sem nézte meg a tükörben magát. Annyit sem törődött saját énjével, mint a fürdőtulajdonos, aki ekkor már minden világi gyönyörűségről lemondott, s világítótoronynak akarta előléptetni 02 orrát. Pedig hát, hogy tovább is őszinte legyek, könnyen észrevehette, hogy tetszik nekünk. A patikus esténkint majd megfulladt a fuvolázástól, amint az ablakon az ő szobája felé hajolva, erős szuszogással fújta az ábrándos nótákat, mit sem törődve azzal, hogy az erőlködés után rengeteg mennyiségű malátacukrot kellett elfogyasztania vérfagyasztó köhögési rohamai miatt. A segédszolgabíró, aki azt hitte, hogy a tekintetében bűverő van, bámulatos tökélyre vitte a szemmeresztéseket, míg a pokoli étvággyal bíró gyomorbajos képes volt arra, hogy a legjobb falatokat neki engedje át. Fuvolázás, szemmeresztés és udvariasság mind nem ért semmit. Annyi hatással sem volt a szép asszonyra, mint arra a sovány csirkére, amit a fürdőtulajdonos mindennap megmutatott, jelentvén, hogy az a mi számunkra hízik egy kitűnő kirántott csirke ebéd egész erejéig, amit azonban később ő maga evett meg vacsorára, elhitetvén, velünk, hogy elvitte a róka. Amint múltak a napok, az asszony mindegyre szomorúbb lett. Haloványabb az arca, unottabb a tekintete és még gyűröttebb a ruhája, amit folyton viselt, és amely egyáltalában nem mutatta viszsza a szép termetét. Kérdeztem tőle, hogy beteg-e? Azt mondta: nem. Vallatóra fogtam a doktort, aki megcsóválta a fejét, és kijelentette, hogy nincs remény. Ha jól emlékezem, előrehaladt tüdővizenyőt konstatált. Órákig ültem olykor mellette, és igyekeztem olvasni a tekintetéből. Amit azonban kiolvastam, az semmi sem volt más, mint az, hogy én is terhére vagyok. Egy alkalommal szóba került köztünk a ruha. Azután a nők, kik óriási nagyságú megrakott kofferekkel mennek a fürdőkbe, magukkal vivén rengeteg ruhát, kalapot, cipőt, napernyőt, meg minden más egyebet. Ekkor történt, hogy hoszszasabban beszélt velem. Elmondta, hogy ő is hozott magával két ilyen rengeteg koffert, meg tíz kalapskatulyát, úgyhogy a szobájában alig tud mozogni ezek miatt a tárházak miatt. Kételkedni voltam bátor, amire ő azt mondta, hogy menjek vele a szobájába. Persze, hogy kaptam az alkalmon, és siettem fölkísérni, végtelen irigységére a patikáriusnak, aki úgy vélte ellensúlyozni az én szerencsémet, hogy amíg bent voltam a szép asszonynál, addig ő folyton kihajolt az ablakából és szuszogtatta a fuvoláját. Hát a szomorú asszony nem tréfált velem. Óriási kofferek voltak a szobájában egymásra rakva, . míg a kalap- meg a napernyőskatulyák számot tettek volna egy kereskedésben is. Valami kicsit fölmelegedett, amíg elébem tárta a kincseit. Elmóndta, hogy ez a ruha milyen szabású és hol készült. Leírással kísérte a bemutatott kalapokat, föl is próbálva egy-kettőt, futólag, csak azért, hogy jobban lássam. - De hát, az istenért, miért nem viseli? - kiáltottam föl. Végtelen közönyösséggel adta meg o rövid választ: - Minek? Azután elrakott mindent, s az a pillanatnyi derű is, amely a mutogatás közben látszott az arcán, eltűnt. A negyedik héten már igen rosszul nézett ki, és olykor-olykor láza is volt. Erősen fogyott, Halaványodott, és látszott <ajta, hogy gyöngül. Az orvos erősebben kezdte csóválni a fejét, s nekünk mindnyájunknak megeredt az orrunk vére. Úgy néztünk ki, mintha az ajtón kopogtatott volna már a halál, amely őt magával viszi. - Rosszul van? - kérdeztem tőle meghatott hangon. - Unom magam. Lehet azonban, hogy beteg vagyok, noha semmi fájdalmat sem érzek. - Mit mond az orvos? - Hagyja. Ez időben többször láttam, hogy kint ült oz erkélyen, és szemeihez illesztette a látcsőt. Nem a hegyeket nézte, nem a fenyvesekben gyönyörködött, és nem is ragadta el o regényes vidék. A messze kanyargó utat nézte, amely a'fürdőbe ve Ekkor kezasem sejteni, hogy értem a szomorú szép asszony baját. Vár valakit, aki nem érkezik. Bizonyára valami csinos fickót, akivel itt van találkozója, aki majd lázzal gyógyítja a lázat, aki majd biztos orvosságot hoz a tüdővizenyő ellen, és akinek nem kell fuvolázni, hogy hatást érjen el és érzelmet fakasszony az ő szívében. Kezdtem igen egyszerűnek találni a dolgot. De némileg komikusnak is, mert eközben az orvos kötelességének tartotta, hogy a veszélyes helyzetről értesítse a férjét. Nevettem arra a gondolatra, hogy a férj majd éppen akkor érkezik meg, mikor az a fickó, aki fuvova nélkül is, meg szemforgatás nélkül is boldogul. Bolond história lesz ez, annyi igaz. És én is kiültem az erkélyre, és én is szemem elé biggyesztettem egy messzelótót. Egy napon körülbelül egy időben vettük észre azt a fogatot, amely a Hegyoldalról leereszkedve, a fürdő felé vezető útra fordult, s ha lassan döcögve is, közeledett felénk. Mikor azzal tisztóban voltam, hogy a kocsi vendégeket hoz, kezdtem szemmel tartani az asszonyt, és világosan láttam, hogy halovány arcán kigyúlt a láng, s hogy a szemeiben valami csodálatos fény csillant meg. „Azt a mindenét annok a fickónak gondoltam magamban —, az tudja csak, hogy milyen szép ez az asszony! Minket a haloványsárga, félig csukott, kifejezéstelen szeme is elragadott, pedig hát akkor szép csak igazán, mikor gyulladni kezd". Igen, természetes, hogy mikor a vendéget hozó kocsi megállt az épület előtt, már ott álltam én is, hogy hadd nézzek a szemébe annak oz atyafinak, akit olyan nehezen vártak, és aki beteggé tudott tenni egy csinos asszonyt. Hát a kocsiból egy kopasz, sánta lábú öreg úr szállt ki a feleségével együtt, alti fiatal volt, és aki igen elegáns útiruhát viselt. A szép asszony ott álldogált mellettem, egészen megváltozva és ragyogva egész szépségében. - Ismeri őket? — kérdeztem tőle. - Nem. Majd utánatette: - Vége a kényelemnek. Meglássa, hogy ez az asszony már az ebédhez átöltözik. így történt. Az új fürdővendég átöltözött, és kifogástalan ebédtoalettben jelent meg az étteremben. Szétnéztem a szomorú asszony után, hogy igazat adok neki, hanem hát nem láttam sehol. Néhány perc múlva azonban kinyílt az ajtó, s derült arccal, fényes, ragyogó szemekkel, mosolyogva lépett be, ruganyosan, olyan pompás, olyan elragadó ebédtoalettben, hogy az a másik aszszony majdnem felkiáltott. Ettől az időtől kezdve a szép asszony nem volt többé szomorú. Beszélt, csevegett, kacagott, tréfált, pojzánkodott és hízott és virult. Azzal a másikkal együtt mindennap nyolcszor öltözködött át. Mikor pedig a férj aggódva, rémülve megérkezett, akkor már ő ragyogó virágjában volt, mert hát - hangsúlyozta oz orvos - a fürdőnek kitűnő gyógyereje és fölséges levegője van. Én pedig ekkor jöttem arra az igazságra, Hogy hajh, az asszonyok mégsem a férfiak kedvéért öltözködnek. O M O w O m •O D O > o — 0 Q 0 N e/3 -P .t"1 S