Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1969-09-07 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó
A rra természetesen nincs helyünk és egy ilyen átfogó jellegű cikknek nem is feladata az, hogy egy város több mint két évtizedes életéből (1920—1944) mindazt az eseményt előadja, ami benne a képzőművészet terén lejátszódott. A történészt kutatás és földolgozás közben az a veszély fenyegeti, hogy csak a pozitív adatokat látja, a történés vonulását s miközben fűzért fon az események láncolatából, szükségképpen gazdagabbnak ábrázolja a történetet a tényleges valóságnál. Ez érthető, mert az események közötti hézagok úgyszólván elvesznek. El pedig azért, mert aki közvetlenül nem élt benne az akkori életben, mint cselekvő, szenvedő, vagy szemlélő alakja a kornak, annak az, mi nem történt meg, bár meg kellett volna történnie, nem vág elevenébe. De a kortárs még érzi az üres foltok akkori következményeit, még emlékszik az átélt, átszenvedett nyomorúságra és ezt a történész is köteles átérezni és érzékeltetni. Mint ennek ellenére mégis azt kell előrebocsátani, hogy bármilyen elégedetlen .volt is a kortárs Kassa két világháború közötti szellemi életével s benne képzőművészetével is, mégis inkább azt kell látnunk, mennyi minden történt, ami értékálló munkának bizonyult s amiből az utókor is hitet és erőt meríthet, mivel történeti igazság, hogy a jól végzett munka nem lehet hiábavaló. Kassa a két világháború közötti magyar kulturális életnek egyik központja, azzá vált a képzőművészeti élet számára is, Magyar művészekben a város történetében már az impérium-változás előtt sem volt hiány. • Andorkó Gyula (1885—1914) egy kassal Mint oltárépítő és festő szerzett hírnevet magának. Kassán halt meg. A Liptó-megyei Okolicsno községben látta meg a napvilágot Klimkovics Ignác, Ferenc és Béla édesapja (1800—1852). Kassán élt, itt alkotta főleg egyházi témájú képeit és szobrait, itt érte a halál is. íme, a XIX. század öröksége magyar művészekben Kassa városának. Ezt a gazdag szellemi életet csak a kortársak találták a kötelező szent elégedetlenség nevében hiányosnak, valójában azonban azt kell mondanunk, hogy Kassa ebben az időszakban is méltó képviselője a magyar képzőművészet kultúrának. Az impériumváltozás után Kassa éppen műzeumának köszönhette, hogy az itt élő művészek és a közönség műpártoló tagjai bekapcsolódhattak Európa képzőművészeti vérkeringésébe. Ez mindenekelőtt Pollák József múzeumigazgatónak köszönhető, aki nemzetiségi elfogultságtól mentesen igyekezett a magyar nemzetet is támogatni, elsősorban a múzeumban rendezett kiállításai lévén. Alig tudunk olyan jelentősebb művészről, akit észre ne vett volna s ne mutatott volna be a kassai közönségnek. Kiállításaira, mint eseményszámba megő kulturális megmozdulásokra emlékeznek kortársai még ezekben az években is. Többek között ő mutatta be a Nemessányban született Kontuly Béla műveit 1927 nov. 20—30-ika között, utána ugyancsak 1927-ben Reichental Ferencét, akit 10 év múlva újra kiállított. Ö juttatta kiállítási lehetőséghez, ugyancsak a kassai múzeumban, a Nagyidán föltűnt naiv festőt, Oravecz Imrét a többi kassai művéíz társaságában 1934-ben. Ekkor állított ki Feld Lajos, Halász-Hradil kép, 1 mozaik), Jassusch Antal (9 kép), Kárpátfalvy József, Kátay Pál Andrásné, Koch Ella, Löffler Béla (12 szobor), R. Nyiri Lili, M. Haltenberger Anna, Nádaskay József (5 kép), Oravecz Imre (7 kép), Ruttkay György (11 kép), N. Solymos Neszta (5 kép), Szilasi József, Terbőts Gábor (6 kép) és Zsámbor István (6 kép). A képárak a mérettől is függően 200—1000 pengő között mozogtak. Egy-egy kiállítás művészeinek névsora mindig érdekes és tanulságos. Ritka az a kiállítás, amelyen csak beérkezett „nagyok" szerepelnek. Élők között egymás mellé kerülnek a kezdők, a már pályájuk csúcsára érkezettek, a közönség kedvencei és az általa még el nem ismertek. Sok-sok név hull vissza az ismeretlenségbe, nem is mindig a tehetség hiánya miatt. De bizonyos történelmi helyzetben még a szerényeb arányú megnyilatkozások is megtartó erőt sugározhatnak környezetükre. Kassa művészei közt számos olyan név ragyog évtizedek 'múltán is, akik maradandó értékei a magyar művészettörténetnek. De a. többiek is egy nagy ügyet szolgáltak, tehetségük mértéke szerint. Illő tisztelettel gondolni rájuk is. A kassai múzeumnak a magyar művészet felkarolását illető tevékenységéből csak néhány adatot ragadtunk ki. A múzeum bármilyen széles látókörrel igyekezett is támogatni a művészet rábízott ügyét, a magyar művészet mégiscsak megsínylette a hivatalos állam ellenséges magatartását, amin Pollák József jóindulata is csak kis mértékben és csak helyi szinten tudott némi korrekciót alkalmazni. A kassai magyarság vezetői, az elsősorban az előbb Kassán, majd Tornaiján megjelenő Magyar Írás c. folyóirat, HAGYOMÁNYAINK ÉBRESZTÉSE 0 épzőmüvészetünk [j - KASSÁN a két világháború között pénzügyigazgató fia, Bodolló községben született, az eperjesi gimnázium elvégzése után Münchenben a nagyhírű Zügel mellett tanult. Aztán Hollandiában képezte magát teljesen a saját elképzelése szerint. Ott élénk sajtóvisszhangtól kisért kiállítást ís rendezett, majd Párizsba ment, ahol többed magával a Szalonban állított ki. Szerelmi tragédia következtében 29 éves korában önkezével vetett véget életének. Aranyossy Ákos szintén fiatalon, 26 éves korában halt meg. 1872-ben Kassán született, Münchenben Hollósy Simonnál tanult. Itáliában és Franciaországban járt, festményei mellett főleg rézkarcaival keltett föltűnést. Kővári Szilárd (1883—1916) szintén fiatalon távozott az élők sorából. Kassán született, itt is halt meg, idegösszeroppanás érte. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, majd a szolnoki művésztelepen dolgozott. Rövid élete túlnyomó részét Kassán töltötte, a mondott idő kivételével. Tájképek mellett az alakos képeket és a grafikát kedvelte. Rendkívüli Ígéretként indult, 33 éves korában kialakult, kész művészként halt meg. Képei közül sok találhatók Kassa magángyűjteményeiben is. Benczúr Gyula (1844—1920) Nyíregyházán született ugyan, de fiatal éveit Kassán töltötte s itt tanulta Klimkovics Béla mellett festészetet, és a rézkarcolást. Innen került a müncheni képzőművészeti főiskolára, később, 1897-től itt lett önálló műterme. Közben 1884-től Budapesten tartott fönn mesteriskolát. Kassához fűződő kapcsolatai miatt a város képzőművészet történeti múltjából ő sem maradhat ki. Kassán született Doby Jenő (1834—1907) is. Bécsben tanult és Rómában és Párizsban i megfordult. Az acélmetszést kedvelte s mint rézmetsző is sokat alkotott. Budapesten az Iparművészeti Iskolán lett tanár. Éveken át Kassán tanított Greguss Imre (1856— 1910), aki Zayugrócon született, Budapesten, Münchenben, Párizsban tanult. Szintén Kassa szülötte Hegedűs István. Csak születése évét tudjuk bizonyossággal (1850), halála éve bizonytalan. Budapesten es Münchenben tanult, de Kassán telepedett le. 1882-től azonban huzamosabb időn át Bécsben dolgozott. 1900 körül kivándorolt Amerikába s további sorsáról nincsenek adataink. Külön említést érdemel Kassa művészet történetében a Klimkovics-család. Klimkovics Béla (1833—1885) Kassán született. A bécsi iskolán tanult, ahol 1851ben kezdte tanulmányait, de már 1853-ban Kassára jött s itt a festészetből élt. ö alapította az első ismert kassai művésziskolát, amelyből számos jóhírű művész került ki, vagy indult el, köztük Benczúr Gyula ís. Haláláig Kassán működött. — Klimkovics Ferenc (1826—1890) arcképfestőnek indult. A gimnáziumot Kassán végezte. Különösen sok arcképet festett Egerben. 1846—1848-ban Marastoni Jakab festőiskoláján tanult. Végigharcolta a szabadságharcot, utána 1856-ig mint arcképfestő kereste kenyerét szerte az országban. Nem tudni, pénzre tett-e szert, vagy a nyomorúság miatt ment-e Párizsba, de 1856-tól három évig ott dolgozott. 1869-ben Pesten vállalt rajztanári állást. Tájképeket, arcképeket festett és sok egyházi kompozíciót. A kassai Felsömagyarországi Múzeum létrehívása körül szerzett magának el nem múló érdemeket. Kassán született Klimkovics Flóris (1831—1907). Elemér, a fiatal J akoby Gyula (16 képpel!), Jassusch Antal, Kieselbach Géza, (18 képpel), s nem maradtak el az iparművészek: Kircz Jolán, Karchnyák Klára, Balassáné Markó Bözsi és Halmi Judit sem. — Pollák jó szemére vall, hogy fölismerte Jakoby Gyula tehetségét s kiállításain szóhoz juttatta. Ugyanez áll a Csemicén és Pozsonyban dolgozó Csemiczky Lászlóra is, akit Pollák 1936-ban állított ki Kassán. Mind Jakoby, mind Csemiczky kiállítását élénk sajtóvisszhang kisérte, s pályájuk későbbi alakulása igazolta a hozzájuk fűzött reményeket. Ugyancsak Pollák mutatta be a kassai Löffler Béla szobrait is. Löffler autodidaktaként indult, s hogy a gyógyszerészetet fölcserélte a szobrász vésőjével, abban Jakoby Gyula bíztatása is közrejátszott. Kiemelkedő jelentőségű kiállítása a múzeumnak „A szlovákiai képzőművészet 1938" című kiállítás 1938. júl. 16. és aug. 31 között. Ezen magyar részről a következők állítottak ki: Álló Gyula, Angyal Géza, Boruth Andor, Csemiczky László, Feld Lajos, Fodor István, Garai Aranka, Grosz Hugó, Gwerk Ödön, Halász-Hradil Elemér, Harmos Károly, Jakoby Gyula, Jassusch Antal, Jordán Miklós, Kieselbach Géza, Max Kurth, Lőrincz Gyula, Nagy Antal, Nagy Márton, Oravecz Imre, Polány Károly, Sipos Béla, Szabó Gyula, Weiner Imre és Löffler Béla (szobrász). Rajtuk kívül szlovákok s velük együtt összesen 59 festő és 6 szobrász. Hiányzott magyar részről Pór Bertalan és Tallös István. Reprezentatív anyaggal szerepelt Csemiczky László, Jakoby Gyula, Lőrincz Gyula, Weiner Imre, Löffler Béla. A legnagyobb meglepetést Szabó Gyula két képe váltotta ki: a Szegények• Velencéje és a Tavaszi szántás. Sinkó Ervin 1938. ápr. 21-én azt írta a Prágai Magyar Hírlapban, hogy Kassán a művészek „magukra maradtak". Ez a megállapítás természetesen csak fenntartással és némi kiegészítéssel volt elfogadható. Annyi bizonyos, hogy Kassa társadalma, egy akkor kb. 70 000 lélekszámú társadalom, annyi jó művészt egymaga nem tarthatott el, ahogy a 140 000 fős mai Kassa sem tartana el állami vásárlás nélkül viszonylag még kevesebbet sem. Ha csak az élvonalbelieket említem, akkor is tekintélyes számú művészgárda áll előttünk: Csordák Lajos, Feld Lajos, Halász-Hradil Elemér, Jakoby Gyula, Jassuchs Antal, Krón Jenő, Löffler Béla, pedig a sor fölöttéb hiányos. A város így is áldozott, ha korántsem annyit, amennyit kellettt volna, de Pollák mindig azon volt, hogy minél több kép találjon gazdára. Az 1938-as kiállításon a város megvásárolta Jakoby Gyula és Jassusch Antal 1—1 képét s éz sem egyedi eset volt. Az bizonyos, hogy kezdő művész akkor ís rosszabul élt, mint a már beérkezett. A Kassai műkiadó Kazinczy Társaság kiállításai külsőségekben nem érték el a múzeumi kiállítások reprezentációját azonban hivatás teljesítés terén semmiben sem maradtak alul azoknak. 1938 — ápr. 10—20 között például a magyar polgári iskola falat közt állították ki a Kazinczy Társaság művésztagjai, 1940-ben pedig a budapesti Nemzeti Szalonban mutatkoztak be. 1942. dec. 8—27 között természetesem már ők is a Kassai múzeumban vonultak föl, még hozzá igen impozáns arányokban és rokonszenves anyaggal. Ekkor a következők szerepeltek: Colliányszy György (9 képpel), Csajka Jenő, Feld Lajos (10 rajz), Hosszú Károly (5 kép), Jakoby Gyula (12 amelyet Győri Dezső, Mécs László és Sebesi Ernő szerkesztett — indulása ílső számában már programadó bejelentésében Kassán állandó magyar képtár létrehozását harangozta be, azzal a további szándékkal, hogy azt igyekezni fog bemutatni más városok közönségének is. A bejelentés szövegét érdemes teljes egészében idézni: „A Csehszlovákiában élő magyarság kultúrájának egyik legelhanyagoltabb része kisebbségi képzőművészetünk. A gazdasági bajok özönében, fejük felett átcsapó hullámok alatt fuldokolva vergődik közöttünk vagy kéttucat ember, a művészet hivatott képviselői, az emberi tartalom, az örök szépség és a tragikus magyar arc felmutatói. Alig tudja valaki, hogy heroikus küzdelmük során már kitermelték magukból Szlovenszkó sajátos, külön színű és egyéni értékű képzőművészetének kezdeti eredményeit. A művészet eme hőseiről megfeledkezni, őket kilátástalan, reménytelen sorsukra hagyni, bevallása volna annak, hogy a csehszlovákiai magyarság eltévedt új élete útvesztőiben, feladta a küzdelmet a jobb sorsáért és legjobb szellemeit, vezető fáklyáit önmaga ítélte kioltásra! Ennek nem szabad bekövetkeznie! Ezt nem szabad megengednünk! A Magyar írás « trodalom, művészet, kritika területein szent harcba kezd a közöny, az önzés, a kíméletlen lélektiprás, a mammuttá nőtt anyagiasság és a magyar lelkek demoralizálódása ellen. Ebbe a bátor, lelkesült, fiatal rohamba a toll emberei fegyvertársakul hívták maguk mellé az ecset, a véső művészeit is! A Magyar írás állandó képtárat rendez be a csehszlovákiai magyar művészek képeiből Kassán s aztán igyekezni fog ezt a gyűjteményt a városok közönségével mindenhol megismertetni." Sajnos, bármilyen drámaian festette is le a magyar képzőművészet helyzetét a fenti bejelentés, a gazdasági válságtól érintett társadalomban — s egyéb okok miatt — nem lehetett az önálló képtár elgondolását valóra váltani. Kassán a helyi múzeum mellett csak a Kazinczy Társaság képzőművészeti szakosztálya tudott figyelemre méltó tevékenységet kifejteni. A Kazinczy Társaság mellett a kassai Rembrandt Szalon is helyet adott magyar művészeknek. Itt is kiállított többek közt Kron Jenő, Csordák Lajos, Bauer Szilárd, Jakoby Gyula, G. Lázár Ilona (ez utóbbi szobrász). Kassa város képzőművészeti életének egyik reprezentatív tárlatára került sor 1943-ban, amikor azokjiak a műveiből rendezett tárlatot — Száz év Kassa képzőművészetéből — akik 1800 után a városban születtek, vagy itt munkálkodtak. A cikkünk elején ismertetett XIX. századi, illetve munkásságukkal a századunk első két évtizedébe átnyúló művészek alkotásaiból rendezett kiállítás 1943 végén nyílt meg. Ez a kiállítás zárta le Kassán a két világháború közötti magyar képzőművészeti életet. Mindez csak néhány fölvillanó kép egy város ma már eredményesnek, változatosnak, nem egy szempontból gazdagnak tűnő múltjából. Talán e vázlatos történeti áttekintés is alkalmas néhány közérdekű és mai tanulság leszűrésére. szíj REZSÜ
