Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-07 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó

<0 lm O CA J* O ^ a> 0) • MflM > C :0 +1 k. sO J3 #*

i HÍ a> k 0) 0) O 0) E N M KU Hónapokat vagy éveket töltöttek börtönben. Orvosi rendelőmben gyakran fordultak meg kezelést, gyógyulást igényelve, majd később megtalálnak a lakásomon vagy az utcán is, hogy elbeszélgessenek, kiutat keresve helyzetükből. Kevesen mondhatják el magukról azt, amivel én dicsekedhetem. Őszinték hozzám, mert bíznak bennem a börtönviselt emberek, akiknek bizalmát nem utasítom vissza. A leghálásabb emberem L. Mihály. — Nem ezért, mert meggyógyított, doktor úr - magyarózza ragaszkodását egy Nyitra-parti sétánkon -, hanem el tudja feledtetni velem, hogy mások lenéznek ... Hiába próbáltam kezdetben arról meggyőzni a börtönből; szabadult embereket, akikkel beszéltem, hogy felesleges gondokat csinálnak maguknak, és a társadalom úgy tekint rájuk, mint az állam teljes jogú polgáraira. Ők másképp érzik és tapasztalják. G. Pali egy olyan lakótömbben, él, ahol 56 család alkot egy községnek is beillő kollektívát, azonban mind az ötvenöt tiltja gyermekeinek, hogy az ő kisfiával és leányával barátkozzék. Fél, hogy gyermekei lelkileg sínylik meg vagy elvadulnak . . . F. Géza a bányában dolgozik. Hónapokig úgy érezte, megbecsülik a viselkedését, munkáját. Egy napon ellopták valakinek a fizetését, nyomban ráterelődött a gyanú, s azonnal elhidegültek tőle valamenynyien. A tolvajt aztán megtalálták, de egy ember elvesztette élete értelmét. Mintha a börtönrács árnyékot vetne mindenkire, aki indokolt vagy koholt vád alapján szabadságvesztésre ítéltek, és ezt az árnyékot a szabadulás után is magán viselné az ember, mint a számkivetettség kitörülhetetlen jegyét. Persze vannak kivételek, amelyek erősítik a szabályt. R. Péter hajdan kőműves volt, ma megbecsült bányász, négy évet töltött fogházban. — Nem panaszkodhatom - mondja a rendelőmben. - Olyan fiúk közé kerültem, akik nem az ember múltját nézték, hanem a munkáját meg a kiállását. Most már huszonhat között hárman vagyunk oörtönből szabadultak, ezt azonban nem éreztetik velünk, befogadtak minket, hozzájuk tartozunk. Ahol kell a munkaerő, ott a hivatal is demokratikus. Tudok azonban olyan esetekről, midőn a börtönviselt családapa csak legényszállást kapott, feleségét és gyermekeit nem hozhatta magával, mert lakásigénylését sem a vállalat sem pedig a helyi lakásügyosztály nem vette figyelembe évekig. — Nincs szükségünk arra, hogy továbbra is növekedjék a bűnözés városunkban - magyarázza egy közéleti személyiség azon kérdésemre, miért nem kaphat lakást R. P ét e r volt rabtársa, aki ma becsületesen él és kettő helyett is dolgozik. - Van itt már köztünk elég börtöntöltelék! Kissé felindultan vágom a szemébe: — Ezt a városi nemzeti bizottság képviselője mondja? Érdekes, hogy amikor képviselőnek jelöltette magát, a börtöntöltelék szavazata is jól jött. . . Ez a beszélgetés sokáig dolgozik bennem, dühít; jól tudom, hogy nem egy esetben a sikkasztó, a tolvaj vagy egyéb bűnöző szabadulása újra megszegi a törvényt. Érdemes lenne közzétenni a büntetésüket ' letöltött emberek közül kikerülő bűnözők, a visszaesők statisztikáját. Hadd lássa a saját megítélése szerint tisztességesen élő polgárság, hogy indokolt-e a börtönviseltekkel szembeni tartózkodása. Sokat gondolkodom a visszaesők dolgán, elemezem újabb eltévelyedésük okait és ezeket jórészt a társadalmi előítéletekben látom. Hiszen jó keresettel járó munkaalkalom egyre ritkábban adódik még azok számára is, akiknek az előélete tiszta. Annál nehezebben talál jó és tartós állást a börtönviselt ember, aki pénzszűkében van és nincsenek összeköttetései, újabb élettapasztalatai, esetleg lakása sincs, tehát nélkülözi az alapvető feltételeket ahhoz, hogy igazán új életet kezdhessen. R. Péter esete bizonyítja, hogy a büntetett embernek rögtön szabadulása után megértést és támaszt ke|l találnia embertársainál, de a „hivatalos szerveknél" is, amit azért teszek idézőjelbe, mert e szervek is csak emberek. Péter és sorstársai, akik összeütközésbe kerültek a törvény paragrafusaival, csak olyan esetben válhatnak a család és a társadalom teljes értékű tagjaivá, ha nem érzik léptennyomon az emberek elutasító, lenéző, elítélő magatartását még évek múltán is. Egy vasárnapi terefere alkalmával vetem fel a kényes témát orvosok, mérnökök és feleségeik társaságában. Látom, előbb mindenki meghökken, aztán egymás szavába vágva vitáznak: — Mindenkit érhet baleset — mondja d r. P. Gábor. - Ha kocsimmal elütnék valakit, bizonyára becsuknának, pedig nem tenném szándékosan . . . Felesége leteszi a kávéscsészét: — De, úgy-e megengednék, hogy odabenn is orvos légy és hazaküld a keresetedet? A társaság nevet az asszonykán. — Nem ez a lényeg — szólal meg mérnök barátom, P. Iván. - Arról van szó, érvényesülhet-e még valaha, aki egyszer börtönben ült. Azt hiszem, az állam még nem képes teljes egészében biztosítani ezt olyan polgárának, aki már letöltötte büntetését. D. Márta tanárnő, tudományos magyarázatba kezd: — Sokfajta börtönviselt ember van. Az egyik megérdemelt büntetését töltötte ki vagy jó magaviseletéért idő előtt bocsátották szabadon. A másikat - holott alig kezdte megszokni celláját — elnökválasztás utáni amnesztia szabadítja ki. Van, akit hamis vád és koholt bizonyítékok alapján ítéltek el sok évre és csak nagyon szerencsés körülmények összejátszása folytán kerül szabadlábra. P. Iván türelmetlen: — Nem tudom, mit akar mondani, asszonyom, de ebből az következik szerintem, hogy az igazságügynek minden esetben tisztáznia kellene a szabadlábra bocsátott ember helyzetét, és ezt saját kérelmére esetleg szűkebb nyilvánosság elé kellene tárnia. Ha vádolnak vagy elítélnek valakit, nyilvánosan meghurcolják a nevét, viszont ha felmentik vagy rehabilitálják a gyanúsítottakat, elítélteket, ezt már senki sem tudja meg. Okosan szól hozzá dr. P. G á b o r n é: — Az lenne a legideálisabb, ha az elítélt saját munkakörébe térhetne vissza. Persze, ezt sokan nem szeretnék. A börtönökben vagy büntetőtáborokban fogva tartott embereknek nemcsak dolgozniuk, hanem új mesterséget kellene tanulniuk, esetleg saját mesterségüket kellene folytatniuk, hogy ki ne zökkenjenek a gyakorlatból. Másnap L. Mihállyal elbeszélgettem a vasárnapi eszmecseréről. Nyíltan megmondja, mit tart az értelmiségeik elmélkedése felől, szerinte azonban csak hasznos lenne a társadalom számára, ha az emberek többet gondolkoznának a börtönviseltek sorsán és segítenék is őket. Mihály így fejtegette tovább a kis doktorné gondolatait, amelyeket az én tolmácsolásomban ismert meg: — Miért ne lehetne a fegyházigazgatók rendelkezésére bocsátani a megüresedett állósok vagy a szóba jöhető munkaalkalmak kimutatását? Az igazgató azután az igazságügyi és közbiztonsági szervekkel, valamint a munkaügyi osztállyal együttműködve biztos megélhetést nyújtó állásba juttathatná azokat, akik ezt jó munkájukkal és magatartásukkal kiérdemelték. Valami hasonlóra gondol F. G éi a is: - A fegyház vezetősége az elítélt személyének sokévi ismerete alapján jól tudja, vállalhat-e érte felelősséget. Miért ne szavatolhatná legalább a jó magaviseletű, tehetséges, ügyes vagy egyébként értékes, jellemessé vált emberek esetében egy ilyen átnevelési célt szolgáló létesítmény, hogy jól tejesítette küldetését? G. Pál kezdetben igen sok nehézséggel küzdött. Hónapokig a feleség* tartotta el, amikor kiszabadult a börtönből. Nagy nehezen kaptak csak lakást abban a tömbben, ahol úgy bánnak velük, akár a bélpoklosokkal. Neki is tetszik az ötlet, amit L. Mihály és F. Géza vetettek fel. — Ha az első időben néhány pártfogó szót szóltak volna az érdekemben, nem bántam volna. Semmi kedvem sem volt az újabb stiklikhez, de segítség nélkül vergődve nem álltam messze attól, hogy ismét belemásszam valamibe, és viszszakerüljek a dutyiba. Ki tudja, van-e országunkban olyan intézmény, amely szakszerű alapossággal elemzi a börtönviseltek helyzetét. Annyi azonban bizonyos, hogy az érdekeltek az esetek túlnyomó részében önmagukra vannak utalva a társadalom előítéleteivel szemben. A börtönből szabadult embernek az első naptól kezdve, heteken, sőt hónapokon át gyámolításra és bátorításra van szüksége. Ha azt akarjuk, hogy társadalmunk alkotóképes támasza és ne újra börtöntöltelék legyen, nemcsak erkölcsi, hanem anyagi természetű segítséget is igényel. Állásközvetítésen kívül az ideiglenes vagy állandó lakás kérdésének megoldására, továbbá gyors szociális segélyre vagy takarékpénztári kölcsönre gondolok, amelynek célszerű felhasználásáért és visszafizetéséért jól megfontolt esetekben az igazságügyi szervek, a nemzeti bizottság vagy az a munkaközösség vállalhatna szavatosságot, amely az illetőt ismeri és körébe fogadta. A börtönviselt emberek ily társadalmi segítésre egyúttal a lakosságot is humánusabb szemléletre nevelné. Ügy gondolom, éppen a nagyközönségnek a volt fegyencekkel szembeni magatartása erősen befolyásolhatja ezek sorsát, és ha az élet kedvezőtlenül fogadja őket, könynyen visszakerülhetnek a rács mögé. Beszélgetéseink során felmerült egy olyan tanácsadó intézmény is, amelyet szakemberek bevonásával minden járásban meg lehetne teremteni. Ide fordulhatna bizalommal minden börtönviselt lakos, aki valamilyen komoly problémával egymaga nem tud megküzdeni. E tanácsadó a szakemberek és felelős járási meg helyi tényezők segítségével igyekezne megfelelően megoldani az érdekeltek létfenntartási és érvényesülési problémáit, de egyben társadalmi ellenőrzést is gyakorolna afelett, hogy védencei ne kerüljenek újra a régi társaságba, a lejtőre, a börtönhöz vezető útra, a vasrács árnyékába. SZÁNTÓ GYÖRGY EGYEDÜL: (Tóthpál Gyula felvétele)