Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-28 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

PETER GAROŠ : V

ince kis bőröndjével kiszóJIt a vonatból, o dohányárushoz lép és cigarettát vesz. Nem gyújt rá, mert rengeteg ember van körülötte és ki kellene kerülnie őket. Inkább a lépcső felé siet, lelép a föld alá és az aluljárón rövid idő alatt kijut az állomás elé. Itt Habozni kezd. Trolibuszra, autóbuszra vagy villamosra szállhatna, de mivel nem lud hirtelen dönteni, gyalog indul el. Ügy gondolja legalább sétál egy darabon. Az aszfaltozott gyalogjárón lépeget, majd a park felé fordul. Sehol egy lélek, csak nem messze tőle két férfi, bizonyára munkások. Magas vashordókon ülnek egymással szemben, köztük gázlámpa ég. A láng fölött öntvényből készült, háromlábú állvány és az áliványon egy kis katlan. Vince közelebb lép és látja, hogy a katlanban víz forr. Forró víz — gondolja — igozi forró víz. Hirtelen kedve támad, hogy közéjük üljön és ismerősként szólítsa meg őket. Meg is szólal: - Mit csinálnak itt? Odafordítják a fejüket, végignéznek rajta, mintha meg szeretnék ismerni. Az, aki idősebbnek látszik, elvigyorodik és megszólal: — Virslit főzünk...! Mindketten nevetnek, mintha jó viccet mondtak volna. Vince nem lepődik meg, előveszi cigarettáját és megkínálja őket. Szégyenkezés nélkül vesznek belőle, kiemelik a pislákoló égőt az állvány alól, meggyújtják cigarettájukat, utána Vincéét is. - És te honnan? — kérdi a másik, amikor észreveszi Vince bőröndjét. - Temetésről, — feleli Vince. A válasz nem hatja meg őket, már figyelmen kívül hagyják Vincét. A forró vizet bámulják, időnként kifújják a füstöt. Vince tudomásul veszi, hogy a beszélgetést befejezték, megkerüli őket és folytatja útját lefelé a parkban. Száz lépés után megáll és visszanéz. Látja, hogy még mindig a víz fölé hajolnak, a tüzet és a katlant már csak hozzágondolja. Eszébe jut: nem is sajnáltak, részvétüket sem fejezték ki. És ez jó — gondolja — nagyon jó. Alázatos arccal megállapíthatták volna: az ember csak a fejlődés elején áll, amit az is bizonyít, Hogy egyszer mindenki meghal. Vagy ki is egészíthették volna: a tény, hogy meghalunk azt bizonyítja, hogy még csak a fejlődés elején vagyunk. Nem marad más hátra, minthogy sajnálkozzunk, mért nem születtünk három millió évvel később. . . Vince elmosolyodik és mert a park végéhez ért, átmegy az utcán, a legközelebbi villamosmegállóhoz és felszáll. Háromszor csenget az unokatestvére lakásán, míg kinyílik az ajtó. - Te vagy az? - kérdi Mihály. - Én! Bejöhetek? Mihály kitárja az ajtót és Vince belép. Bőröndjét a fogas alá teszi és leveszi cipőjét. - Mit csinálsz? — kérdi Vince. - Virslit főzök — mondja Mihály — megéheztem. - Virslit? - Virslit! Mi csodálkozni való van ezen? — álmélkodik Mihály. - Honnan jössz? - tette hozzá egy kis idő múlva. — Temetésről — mondja Vince —, megholt a nagyapónk. — A mi öregünk? — kételkedik Mihály. — Hogyan, mikor... ? Vince nem válaszol, leveti kabátját és papucsot húz. Bemegy a szobába, leül az asztalhoz és előveszi a cigarettáját. » — Van valami innivalód? — kérdi Mihálytól. — Nem, italom nincs — teleli Mihály, — de megkínálhatlak virslivel . . . — Nem kell! — Akkor beszélj! — Mit? Már mindent elmondtam! — Mikor halt meg? — kérdi Mihály. — Négy napja. Gyorsan és egyedül ... A táviratot az én nevemre küldték és megkérlek, szóljak neked is. Nem voltál itthon, így egyedül utaztam ... Kimentettelek . . . Mihály visszatér o konyhába, hallatszik ahogy lecsavarja a gázt és a forró vízből tányérra teszi a virslit. Egy kanálnyi mustárt és két karéj kenyeret tesz melléje. Az illatozó ételt csaknem orra alatt tartva tér vissza. — Bocsáss meg, de ennem kell, — mondja. — Sajnálom, hogy nem kérsz ... — Egyél! Csak egyél . .. Mihályt lekötötte az étel, Vince a cigarettát figyeli, nézi, hogyan nő rajta a hamu. Ezt gondolja: ha hozzá érnék az izzó végéhez, talán hamuvá válna a hüvelykujjam. Nagy kedve van ehhez, de még sem mozdul. Eszébe jut: az is olyan, mint amikor az állatkertben meg akartam simogatni a leopárdot, mert eszembe jutott, hogy életében még senki sem simogatta meg, senki sem fejezte ki iránta ily mádon gyengédségét. .. Szorosan a rács mellett feküdt, elég lett volna elhatározni magam, kinyújtani a kezem és gyengéden megsimogatni. Vince akkor a fájdalomtól félve nem simogatta meg a leopárdot és most sem fogta meg a cigaretta izzó végét. Igy magyarázta ezt magának: ha megértem, hogy az ember meghal, minden általam okozott fájdalom ellentétben áll az önmegtartóztatás iránti vággyal. — Mit csinálunk? — Azt hiszem a legjobb lenne, ha elmennénk és leinnánk magunkat, — javasolja Vince. Mihály bólint, felállnak az asztal mellől, felhúzzák cipőjüket, felöltöznek és kilépnek a lakásból. Vince tudta, hogy óbban a negyedben, ahol Mihály lökik nincsenek elsőosztályú kávéházak, de mégis megütközött, amikor a kocsmába lépett, s ott füst, bűz és zaj fogadta. Az előtérben egy részeg, talán notorikus alkoholista a földön fekvő piszkos szalmával folytatott beszélgetést. Alig ültek le, egy másik alak álmokat kezdett magyarázni Vincének: Ha emberek csoportosulásáról álmodsz, megismerkedsz egy lánnyal; ha halászatról, vízről álmodsz, lekésel a lányról; ha lősz, bocsáss meg, lövésről á'lmodsz, bum, bum, akkor győzöl . . . Azonnal meg is hívta Vincét a pulthoz egy pohár sörre. Vince felállt, úgy tett mintha követné, majd újból visszaült. A férfi eltűnt egy csoportban, amelynek közepén részegek, dorbézoltak. Rövid idő múlva újabb három alak állt meg asztaluknál, hónuk alatt üveggel: - Zuberec kőművesmester vagyok — mondta az egyik, — az első háborúban Perzsiában harcoltam. - Leült hozzájuk és a másik kettő is közelebb húzta székét, ezek valamivel fiatalabbak voltak. Énekelni kezdtek, de mindjárt észre lehetett venni, hogy csak különböző értelmetlen, nyakatekert szavakat találnak ki. Vince és Mihály meglepetten nézte őket. Zuberec kőművesmester, csak úgy mellékesen megjegyezte: - Ez perzsa népdal, — és folytatta. Nem voltak nevetségesek, inkább szánalomra méltók. Valamilyen ismeretlen szertartás, valamilyen mágia áradt belőlük. Vince és Mihály az ősapák barlangjában érezték magukat. A férfiak hirtelen elhallgattak. Zuberec kőművesmester Vincéhez hajolt és fülébe súgta: — Te öcskös, ha valamikor börtönbe kerülsz, sohase egyél halat, mert utána nagyon szomjaznál . . . Vince bólint, valamit kérdezni akar, de Zuberec cimborájához fordul és parancsol: - Ontsél! — A férfi zse béből poharakat szed elő és önt. Először Zuberecnek, aztán a többieknek. — Sietnem kell, — mondja Zuberec, miután egyszerre torkára öntötte a pálinkát. — Igazán mindennel sietnem kell, mert a koporsó, testemmel együtt rövidesen a földbe csobban . . . A cimborák nevetni kezdenek. — Miért mondod, hogy csobban, — kérdi az egyik, — csobbani csak vízbe lehet. . . ? — Ogy! — mondja kbnokul Zuberec. — Nem láttad még, ahogy a halottat leengedik a gödörbe? Na? Nem láttad, amikor a koporsó már eltűnt a földben, hogy a föld összecsukódik mögötte? . . . — Aááá, ne beszélj erről, — szakítja félbe az, aki előbb öntött. — Igazad van, — mondja a másik —, a halál itt van, mire emlegessük. Zuberec kőművesmester megdöbben, de aztán mintha meggyőzték volna, elmosolyodik és hörpint a pálinkájából. — l-í-ízlik?! — nevet. Vince bólint, de egy szót sem szól. — Az ilyen pálinka még a lovat is megszelídíti, nem hiszed? — folytatja Zuberec. — Nemrég még potom áron összevásároltam a vad lovakat, melyek összetörték a hámot. No, és mit gondolsz, mit csináltam velük? He-he-he, egy liter ilyen pálinkát öntöttem a pofájukba, és olyanok lettek, mint az istenadta bocikák. Ezekután adtam el őket, mint kitűnő fajlovakat. Hehehe ... A férfiak nevetnek és Vincének alkalma nyílik, hogy intsen Mihálynak. Felállnak, elbúcsúznak és a pulthoz mennek. Rámutatnak egy üveg borovicskára, fizetnek és távoznak. Mihály szobájában óvatosan felbontják az üveget, öntenek a poharakba és egymással szemben állva egyszerre mondják: — Legyen a föld könnyű az öregnek! Sötétedik és az üveg egyre üresebb. Időnként elejtenek egy-két szót, leverik a hamut. . . Csak később, vagy egy óra múlva lesz összefüggőbb a beszélgetés. Talán azért, mert az emlékekhez tértek vissza, először a horgászathoz. Neveket a környék, a hegyek, a folyók elnevezését senki sem említi, csak ez hallatszik: (első hang) - ...igen, ott hideg volt a víz, különösen reggel, gumicsizmánk nem volt és megmerevedett a meztelen lábunk. De akkor kaptak a legjobban a pisztrángok, emlékszel, hogyan siklottak a sötét vízben? — Aztán újból csend lesz, csak a kortyok hallatszanak, majd (második hang) ...jól emlékszem, a víz nagyon hideg volt, s ezért kis tutajt eszkábáltam össze . . . Fölöslegesen, a hegyi folyócska vad folyása olyan erős volt, hogy a tutajt magával ragadta és amikor egy fűzfához kötöttük elsüllyesztette. Hiábavaló munka volt ez, de legalább felmelegedtem ... Az első hang (Vince) újból megszólal: - A legjobb az volt, hogy mindjárt megettük azt, amit fogtunk .., Habozás nélkül megöltük a halakat, mintha csak fadarabkák lennének . . . A második hang (Mihály) hozzáteszi: — és milyen illata volt, amikor lapulevélbe csavarva kikapartuk a parázsból . . . Fehér hús, szúrós szálkák . . . Már besötétedett, felgyújtják az éjjeli lámpát, de csak azért, hogy lássák a hamutartókat, az üveget és a poharakat. A szobában minden mást homály borit. - No, mit gondolsz bátyó, — szólal meg Vince — fogunk még egyszer pisztrángra horgászn-i? Mit gondolsz, fogunk? —, Ah, oh, — sóhajt Mihály — ezt nehéz megmondani, nehéz megjósolni . .. - De te szeretnél, mondd, ugye szeretnél? — ismételgeti Vince csökönyösen. - Nem is tudom. Nem akarlak becsopni, de igazán nem tudom, — mondja Mihály. - De mondd meg az igazat, pisztrángot még ugye tudnál fogni . . . No mondd, tódnál? - Pisztrángot? Tudnék . . . Biztos tudnék, még nem felejtettem el, és ha egy kicsit el is felejtettem volna, akkor is, az első hal egyenesen a kezembe kerülne. . . - Jaj, milyen jól érzem magam — mondja Vince. — Tudod- Mihály, mondok neked valamit, elárulok valamit. . . Elsőrangú gondolat ez, vagy jobbon mondva elsőrendű gondolat. .. Hallgatsz engem? Elárulom neked, mert unokatestvérem vagy, és azért is, mert valamikor együtt fogtuk a halakat. . . Hallgatsz? - Miről van szó? - Tudom, hogyon lehet megfeledkezni a halálról, vagy legalább néha teljesen elfeledkezni róla... Nem hiszed? - Mondd csak! - Arról van szó, — kezdi Vince — hogyan érezhetjük magunkat a leggyaknabbon önmagunkon, az időn, a téren és anyagon kívül .. . Például így: mondjuk megkérded tőlem: Vince mit is eszel te legszívesebben? Felelek: kenyeret, húst, hagymát és a többi zöldséget. . . Feleletem után, ha jó ember vagy, elárasztasz kenyérrel, hússal, hagymával, zöldséggel, és magamra Hagysz ... Nem szoktam túl sokat enni, de addig, amíg jói nem lakom, úgy érzem magam, mintha önmagomon, az időn, téren és anyagon kívül lennék . . . - Ez közönséges megfeledkezés — mondja Mihály. - Várj, nem közönséges megfeledkezés, megérted ezt, Ha megmagyarázom, amit előbb mondtam. Például: szereted, ha a feleséged a hajadba túr. Gyakran beleülsz a karosszékbe, az asszony a hátad mögé áll és a hajadat simogatja. Nem mondhatjuk, hogy csupán jól érzed magad. Nem mondhatjuk, hogy csak megfeledkeztél mindenről, ami körülötted van és magadba süllyedtél. Ha mégis így tettél, még akkor sem mondhatjuk ezt. Inkább az az igaz, hogy az időn, téren és anyagon kívül érzed magod és megfeledkeztél a halálról . .. Mihály az asztal fölé hajol, felemeli az üveget és önt. Az ital az abroszra csurran, egy csersp a cigarettacsikken sistereg. A kezek a poharak után nyúlnak, és Mihály megszólal: - Semmi újat sem mondtál, mert nem elfelejteni keli a halált, hanem kiküszöbölni . . . - Érts meg - könyörgi Vince —, én csak azért beszélek feledésről, mert a feledés már fél sikert jelent . . . igy gondoltam ezt... Az a két bizonyíték, hogy az időn, téren és anyagon kívül érezhetjük magunkat és így egy pillanatra legyőzzük magunkban a halált, ezek nem a legjobbak, inkó'bb segédbizonyítékoknak, érzéki bizonyítékoknak nevezném őket. . . Egyszerűen csak ezt akartam elmondani neked, de sokkal meggyőzőbben is be lehetne bizonyítani: vannak az ember életében olyan pHlonatok, amikor önmagán, az időn, téren és anyagon kívül érzi magát. Hirtelen öröm, vagy boldogság ez, egy jótett után, megdöbbenés, halál, csodálkozás, ijedelem, megértés, orgazmus, gyilkosság, születés miatt... összevetve ezt az állapotot JÓNAK nevezhetnénk. Nem holmi buborék ez tehát, sem abszolút érzés, sem extázis, sem metempsziHózis, sem transcendencia . . . Nem ölöd meg a halált, csak elillansz előle, megfeledkezel róla, tagadod . . . Barátocskám, azért beszéltem neked erről az állapotról, mert létezik ilyen ... Ez nem azt jelenti, hogy hasonló esetekben és hasonló körülmények között kell elérned ezt az állapotot, mint nekem . . . Igen, az ilyen jó, az ilyen öröm forrósai kiapadhatatlanok, végtelenek ... Tudod, valami egész különösnek az alapelvét hirdettem, annak, amit jónak nevezünk, aminek segítségével elmenekülünk a világból, magunk elöl, a tér, az idő, az anyag elől. . . - Köszönöm! — mondja Mihály. De ahogy a leg tisztább költészetnek is vannak hibái, ami természetes, s ahogy naivitás lenne, ha azt gondolnánk, hogy a nők, imádatunk táfgyoi nem járnak WC-re, így a te elméleted is téves, mert amint már mondtam, nem küszöböli ki a halált... - Igazad von, — mondja Vince — de legalább megpróbálja. - Ügy van, — mondja Mihály — megpróbálja . . . Kihörpintik az utolsó borovicskát és felfordítják poharukat. - Berúgtunk? - kérdi Mihály. - Berúgtunk, — mondja Vince. — Öregapánk emlékére . . . - Életében nem engedte volna meg! Ez a beszélgetés utolsó mondata, mert Vince és Mihály a mély karosszékben hirtelen elszunnyadtak, csak az éjjeli lámpa veti rájuk gyér fényét, de inkább csak azokra a tárgyakra, melyeket megérintettek: a poharakra, az üvegre, a két hamutartóra, gyufára és a cigarettára. Alszanak, vagy talán már meg is haltak, de ez tulajdonképpen majdnem mindegy. Csak rendszeresen kelljen fel és nyugodjon le a Nap. CZIZMAR ESZTER fordítása {Ezt az elbeszélést a szerző most megjelent Visszatérés szoborral (Návrat so sochou) című könyvéből vettük.)