Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-27 / 228. szám, szombat

x Az államok szuverenitása nem hull az égből A Pravda beszélgetése ONDREJ KLOKOČ elvtárssal,az SZNT elnökével • Elnök elvtárs, ma már csak kevesen vannak, akik nem látják, hogyan éltek vissza a szocialista demokrácia elmélyítésére kifejtett január utáni törekvésünkkel. Olyanok ls vannak azonban, akik nem akarják ezt észrevenni, miért? — Nem vagyok gondolatol vasó, de tudom, nagyon nehéz beismerni a tévedést, belátni azt, hogy valaki félrevezetett-, és esztelenséget követtem el. És annál nehezebb lesz, minél jobban rádöbbennek arra, hogy milyen könnyen és bután hagyták magukat félrevezetni. Sokan közülük magukban beismerik a tévedésüket, de talán hiúságból, vagy lalán azért, mert attól félnek, hogy köpönyegforgatással vádolnák, eltitkolják szégyenüket, és a január utáni fejlődésnek ezt a törekvését az ötvenes évekhez való visszatérésnek minősítik. Emberi szempontbői ez érthető. A február óta eltelt 20 év alatt még nem veszett ki teljesen a kispolgári gondolkodás. Ogy gondolom, hogy ilyen emberek vánnak többségben. Ezek fölött nem szabad pálcát törnünk. ök majd nyilvánosan is „megértik" és „belátják azt", amit már ma is értenek és látnak, de csak akkor, ha egyedül vannak, amikor elgondolkoznak afölött, hogy így becsapták őket. Hiúságukban inkább „kitartanak", de amint ez már nem fogja jelenteni „tekintélyük" csorbulását, Beismerik tévedésüket. Olyanok is vannak, akik sohasem akarnak majd látni. Ezek azok az ötletadók, akik tavaly mindent meggyőződésből tettek, a „demokrácia iránti szeretetükből", s a szocializmus s a kommunisták iránti gyűlöletből. Szándékaik valóságát leleplezték. Ezek az emberek már csak azért sem láthatnak, amiért én már tavaly február elején észrevettem, hogy a valóságban távol állnak a szocializmustól. Káosz uralkodott, nem volt bátorság az uralkodáshoz • Ma már köztudomású, milyen becsületes álláspontot foglalt el ön, Klokoč elvtárs, a tavalyi augusztusi napokban és később is. Nem volt hajlandó hozzájárulni a hisztéria terjesztéséhez, saját nevén nevezte a dolgokat, és betartotta a Husák és Svoboda elvtársaknak adott szavát, akik arra kérték önt, hogy az SZLKPkongresszusát qsak vissza térésük után hívják össze. Miért nem tudtak vagy akartak mások is olyan becsületesen ellentállni a különböző nyomásnák? Ez bizony kellemetlen kérdés. Ha az ember saját magáról beszél, ujjal mutogatnak rá, hogy dicsekszik. Ha már feltettéka kérdést és én megígértem, hegy minden kérdésükre válaszolok, hát megadom magam. Először azonban helyre szeretnék igazítani: én nem beszéltem Svoboda elvtárssal, amikor Moszkvában volt. Husák és Dubček elvtársak kértek meg bennünket, hogy ne kezdjük meg a kongresszust visszatérésük előtt, és azt mondták, hogy Svoboda elvtársnak is ez a kérése. Most válaszolok kérdésükre. Először is: azért volt ez lehetséges, mert az SZLKP Központi Bizottságának akkori elnöksé gében nemcsak koromat, de párttagságomat illetően is a legidősebb voltam, és már sok mindent megértem. Másodszor: talán éppen ezért nem akartam „történelmi dicsőséget" szerez ni, ahogy ezt egyes elvtársaink tették, akik már felkelést akartak szervezni a szövetséges csa patok ellen, ha nem vettek volna részt azon a sorsdöntő éjjelen az SZLKP KB elnökségének ülésén. Valószínűnek tartonu hogy tehetetlenségükben valami hasonló csacsiságot köveitek volna el. Amikor egyszer az SZLKP Központi Bizottságának elnökségében a kommunista pártok függetlenségéről és arról a jogáról vitatkoztunk, hogy mindegyik saját útján haladhat, azt a meggyőződésemet fejeztem ki, hogy ennek az elvnek teljes elismerése mellett még egy elv is létezik — az internacionalizmus elve. így tehát január utáni utunk érdeke, hogy úgy cselekedjünk, hogy valamenynyi testvérpárt, elsősorban a szövetséges országok pártjai megértsék és támogassák törekvésünket. Azt mondtam akkor, ha ezekben a kérdésekben csak saját belátásunk szerint, szövetségeseink nézetét figyelmen kívül hagyva döntünk, akkor ez a proletár internacionalizmustól a nációnál izmushoz való elhajlást jelenti. És hogy én nem megyek olyan úton, melyet ezek a pártok és az SZKP nem értett meg, még Dubček elvtárssal sem megyek ebben az esetben, habár régi jóbarátok vagyunk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Dubček elvtárs ilyen úton akart haladni, csak azt akartam hangsúlyozni, hogy az ilyen kérdésekben nem lehet barátság stb. alapján dönteni. Mivel nem mentünk el Varsóba, láttam, hogy nagyon rossz a helyzet. Akkor még nem tudtam mindent „Varsóról". Még ma sem tudunk mindent, csak azután tudjuk meg a teljes valóságot, hogy a CSKP Központi Bizottsága elemezni fogja tavalyi fejlődésünket. Azt már azonban láttam, hogy csak megmakacsoltuk magunkat. A makacsság pedig rossz módszer, különösen a kommunista pártok között. Ennek ellenére, az SZLKP •Központi Bizottságának 1968. július 18-án tartott plénumán én is támogattam a CSKP Központi Bizottsága elnökségének álláspontját, mely szerint nem voltunk hajlandók részt venni a varsói tanácskozáson. Ez opportunizmus volt, de megvolt még a remény arra, hogy kijussunk a kátyúból, ha megőrizzük a párt és vezetősége egységét. Én személyesen bíztam akkor Dubček elvtársban, hogy erőt vesz magán és' átvágja azt a bűvkört, melybe a CSKP Központi Bizottsága akkori elnökségének egyes tagjai juttatták. Aztán következett Agcsernyő, és a tárgyalások előtti aláírási hisztéria. Nekem sírhatnékom volt, arra gondolva, mi vár ránk, látva „a párt és a nép egységét" és amiatt, hogy elvtársam és barátom még akkor sem vette észre, hogy azok, akik a nagy szeretetet hangoztatják, meg akarják enni és vele együtt azt is, amit képviselt, ami fogalommá tette nevét: 1968 januárját... Nagyon nehéz nekem erről beszélni, hisz ismerik, milyen kapcsolat fűzött Dubček elvtárshoz már azelőtt is, de el kell ezt mondanom, ha válaszolni akarok kérdésükre. Agcsernyőre úgy tekintettem, mint az utolsó lehetőségre, hogy egyetértsünk szövetségeseinkkel, és megakadályozzuk a szakadást. Ez volt az utolsó alkalom. Nem szalasztottuk el, megállapodtunk. Ezért következhetett Bratislava — a hat párt tanácskozása. Jól mennek a dolgok, gondoltuk, de egyúttal aggódtunk, vajon be tudjuk-e tartani szavunkat, ha az elmúlt hét hónap alatt már olyan sokszor megszegtük? S amint később bebizonyosodott, újból megszegtük. Tragikomikus, amikor egy olyan szerv, mint a pártelnökség, éppen annak a hisztériának befolyása alá kerül, melyet az ellenségei éppen erélyes fellépése hiányában tudlak csak szítani. A szovjet elvtársak Ágcsernyőn szemünkre vetették, hogy a CSKP neirr ura a helyzetnek, A mieink azt mondták, hogy ez tévedés, a CSKP szilárdan kézben tartja a helyzetet, s a nép és á párt egysége sohasem volt olyail szilárd, mint most. És a CSKP sem élvezett olyan támogatást soha. Rámutattak a támogatásukra gyűjtött többszázezer aláírýEW A szovjet elvtársak erre azt válaszolták, hogy ezt mi is megcsinálhatjuk, sőt a 14 millió helyett 240 millió aláírást gyűjthetünk. A mieink erre azzal érveltek, hogy a CSKP nem szervezte ezt az akciót, ez önként, a párt kezdeményezése nélkül indult el. Erre az volt a válasz, hogyan tarthatja kezében a párt a helyzetet, ha ilyen szovjetellenes akció indulhat országszerte a párt tudta és akarata nélkül. A mieink erre természetesen nem tudtak válaszolni. Én sem tudtam volna feleletet adni, csak akkor nagyon szégyelltem magam. Emlékeznek arra, hogy Smrkovský elvtárs az ágcsernyői tárgyalás után Prágában az Öváros-téren azt hangoztatta; „Megvédtük Csehszlovákia szuverenitását!"? Istenem, hogyan kiforgatta a komoly tárgyalások lényegét, hogyan félrevezette a nemzetet, a népet, és méghozzá az elnök után az állam legmagasabb rangú képviselője, a CSKP KB elnökségének tagja! Miről is volt szó Ágcsernyőn? A szuverenitásról, vagy pedig a szocializmus további sorsáról a szuverén Csehszlovákiában? És ha már a szuverenitásról beszélünk: honnan vettük? Az államok szuverenitása nem hull az égből, harcokban születik. És kinek a vére folyt, ha nem a szovjet hadsereg katonáié? Hol lenne Csehszlovákia szuverenitása és hol lenne Csehszlovákia, ha a Szovjetunió nem győzte volna le Hitlert? Vannak emberek, akik valóban azt hiszik, hogy Csehszlovákia létezhet a Szovjetunió és a többi szocialista ország ba rátsága nélkül. Ha valaki ezt gondolja, akkbr a szocializmus ellensége. Azt kérdezték, miért voltak olyan nézeteink tavaly augusztusban éš utána. Hogy kimerítő választ adhassak, el kell mondanom, mit éltem át 1968. au gusztus 15-én és 16-án, amikor román küldöttség látogatott el hozzánk. Az a megtiszteltetés ért, hogy a CSKP Központi Bizottsága küldöttségének tagjaként részt vettem ezeken a tárgyalásokon. Jelen voltam a román küldöttség fogadtatásánál a prágai repülőtéren. Ha ezt a fogadtatást végignézték a televízióban, láthatták, milyen „rend" és „demokrácia" volt ott — olyan, mint amikor Svoboda elvtárs megválasztása után a prágai várban ellépett a díszszázad előtt és a fényképészek tömegén kívül gyerme kek lábatlankodtak körülötte. Amikor visszamentünk a várija, Svoboda elvtárs ingerültén mondta: „Elvtársak, rendet kell teremteni, majdnem agyongyúrtak". Cerník miniszterelnök elvtárs ugyanezt mondotta: „Mellettem és Mauier elvtárs mellett egy hosszúhajú, piszkos ismeretlen állt . . ." Valaki megjegyezte, hogy a román elvtársaknak bizonyára a hajuk szála is égnek állt a mi demokráciánk láttán. Végül valaki bölcsen azt javasolt.!: a pártelnökség utasítsa a belügyminisztert, biztosítsa a rendet ilyen alkalmakkor .. . Nevetnem kellett volna, ha nem lett volna minden olyan szomorú. „Már ilytn mélyre süllyedtünk — jegyeztem meg ingerülten —, hogy a belügy minisztert a pártelnökségnek kell felszólítania kötelessége teljesítésére?" Másnap a tárgyalások közti szünetekben. Küldöttségünk tagjai elsősorban ar -ól beszélgettek, mi történik Prágában. Cerník elvtárs azt mesélte, hogy Prágában valamilyen élőképet, egy meztelen női alakot kocsikáztattak végig az utcákon. Talán megújhodJtt demokráciánkat, hogy az emberarcú szocializmust akartá < így jelképezni? Semmit sem csináltak ez ellen, bár valamennyi „demokratikus" államban a rendőrség beavatkozott volna a közszemérem elleni vétség címén. Nálunk a nyugati turisták nyugodtan fényképezhettek, mert mi így bizonyítottuk progresszivitásunkat ezen a téren is. Cerník elvtárs továbbá megemlítette, hogy az Öváros-té ren Ján Hus szobrának talapzatán a hosszúhajú hippik fényes nappal szeretkeznek „cicáikkal". Több százan végignézik ezt, a nyugati turisták fényképezik és filmezik. A hosszúhajú és rövidhajú harcosok, az emberarcú szocializmusért így adóztak tisztelettel Ján Hus emlékének. És semmit sem csináltak ellenük. Hájek, az akkori külügyminiszter azt mondta, hogy több komoly nyugati újságíró kijelentette, hogy nálunk nem demokrácia, hanem anarchia van. És mi ezt az anarchiát is demokratikusan akartuk megoldani. És mit csináltunk? A CSKP Központi Bizottságának épülete előtt 250 —300 hoszszúhajú „harcos" gyülekezett. Ezt kiabálták: „Disznók, gyertek ki! Megkapjátok a magatokét!" A CSKP Központi Bizottsága épületének bejáratára köveket dobtak. Mindez Agcsernyő és Bratislava után történt. És megint nem csináltunk semmit. Dubček elvtárs ezt mondta Pavel belügyminiszternek: „Hallod, csinálj végre rendet ezekkel az elemekkel!" A miniszter így válaszolt: „Igen, Dubček elvtárs, már készülődünk!" — „Csak legyél addig miniszter, amíg felkészültök" — válaszolta erre Dubček elvtárs. És így vitatkoztunk. Fájdalmasan rádöbbentem arra, hogy már teljes a káosz, nincs elég bátorságunk ahhoz, hogy uralkodjunk, hogy nincs, aki józanul megoldaná a helyzetet. Láttam, hogy a szakadék felé rohanunk, mintha elfelejtettük volna a marxizmus-leninizmus ábécéjét a hatalmi harc kérdésében. „Esküszöm, elvtársak, megszállnak bennünket. .." — állapítottam meg lehangoltan. Ez, kérem, 1968. augusztus 16-án volt. Elmondtam ezt az SZLKP Központi Bizottsága elnöksége tagjainak négy nappal később azon a sorsdöntő éjszakán, és aztán az elnökség következő ülésén meg is kértem, vegyék jegyzőkönyvbe ezeket a szavaimat. Az elnökség egyes tagjai talán ezért gyanúsítottak azzal, hogy én is azok közé tartoztam, akik a csapatokat behívták. Nehéz ezekről a dolgokról beszélni, mert úgy tűnik, mintha az ember utólag volna bölcs. De azokon az augusztusi napokon is beszéltem erről. Meg akartam őket győzni arról, a legveszélyesebb az lenne, ha azt gondolnánk, hogy ez a többi öt a bűnös, és mi vagyunk az angyalok. Hiszen mi törtünk borsot az orruk alá. És olyan keveset kellett volna tenni azért, hogy megelőzzük augusztust! Ogy viselkedtünk, mintha ki akartuk volna provokálni szövetségeseinket. Ezért az SZLKP Központi Bizottsága elnökségén azon az éjszakán ezek voltak az első szavaim: „Mint kommunista, a halálomig szégyenkezni fogok azért, hogy ezt megengedtük ...!" Minden más „szocializmus" nem szocializmus • Klokoč elvtárs, ön mint volt tanító, nagy barátja a fiataloknak. Szereti a fiatal, lelkes embereket, bölcsen és készségesen támogatja őket. Hogyan lehet, hogy tavaly az egész országban kevesen voltak olyanok, akik védték volna a fiatalokat? Es a fiatalságot a különböző erők, olyan veszélyes útra rántották, ahonnan már nem volt kiút? Nem tudjuk megérteni, hogyan engedhettük meg az ifjúsági szövetség szétverését, melyet éveken keresztül olyan nehezen építettünk fel. — Erre a kérdésre nem merek választ adni. Ehhez jobban kellene ismernem az egész ifjúsági mozgalmunkat. önmagam

r nak úgy válaszolok erre, hogy az ifjúságot már természetszerűen az a törekvés jellemzi, hogy tiszta, etikai és politikai eszmék után vágyik. Az ifjúsúgnak erről a tulajdonságáról azok is tudnak, akik a politikát csinálják vagy csinálni akarják; Nézzük csak azt a nemzedékel, amely a felszabadulás után született. Az iskolában a szocializmusról beszéltünk neki és minden a legeslegjobbról. Nem célként beszéltünk a szocializmusról, de úgy. rtiintha már el ís értük volna. Nem kellett érte harcolni. Az ifjúság ezt természetesen valahogy úgy értelmezte, mint a „terülj asztalkám" mesét. Nem tudtuk, az ifjúság előtt célként kitűzni a szocializmus felépítését. Az ifjúság hibája ez? Mi idősebbek és öregek láttuk, nem megy minden úgy, ahogy akarjuk, észrevettük tévedéseinket. Ha azonban a főiskolások azt bírálták, milyen szocializmus az, amikor egy internátusi szobában, ahol a kapitalizmus Idejében ketten laktak, ma négyen-öten szorongnak, ezt szerénytelenségnek, túlzott igényességnek, sőt sok esetben szocializmusellenes álláspontnak neveztük. Aztán következett az SZKP XX. kongresszusa, majd a mi pártunk XII. és XIII. kongreszszusa. Olyan dolgok kerültek napfényre, melyekről mi idősebbek nem is álmodtunk, és amikor az ellenségtől valamit meg is tudtunk ezekről, burzsoá propagandának minősítettük. Mi ezt úgy-ahogy elviseltük, fokozatosan megmagyaráztuk. sőt meg is értettük. De vajon, ha fiatalok vagyunk, beléptünk volna-e a pártba, amikor meggyőződtünk arról, hogy ez nem ellenséges propaganda, hanem fájó valóság? Vajon szemünkben olyan eszme lett volna-e a szocializmus, amelyért életünket is hajlandók voltunk feláldozni? Miért nem volna érthető a fiatalok depressziója, bizalmatlansága és csalódottsága az utóbbi években? Gyermekkoruktól csak a legjobbakat hallották a szocializmusról, és most hirtelen azt látták, hogy a szocializmusnak is vannak hibái. Becsapták — gondolták. És ekkor jön 1968. januárja: megnyílnak a mennyek kapui, a tiszta fiatalemberek és a kevésbé tiszta, vagy egyáltalában nem tiszta idősebbek előtt. Sőt a szocializmus ádáz ellenségei előtt is. Miért ne tetszett volna a fiataloknaft az emberarcú szocializmus? A fiatalok természetesen nem figyeltek fel olyan „csekélységre", hogy Dubček elvtárs nem új szocializmusról beszélt, hanem csupán annyit mondott", hogy vissza akarjuk adni a szocializmusnak emberi arculatát. .Annak a szocializmusnak, melyet már húsz éve építünk, az egyedül lehetséges szocializmusnak, melyért már Lenin is harcolt. Dubček szavai, hogy adjuk vissza a szocializmusnak emberi arculatát, azt jelentették, hogy csakis ennek a szocializmusnak van emberi arculata, hogy ez a leghumánusabb szocializmus. Csak ki kell küszöbölni a hibákat, melyeket elkövettünk, hogy le kell faragni erről a szocializmusról mindazt, ami idegen, nem kívánatos, azt, amiről meggyőződtünk, hogy piszkos. Dubček a kezdettől fogva ezt a szocializmust akarta. Dubček nagyon jól tudta és tudja is, hogy semmilyen más szocializmus nem szocializmus. Mint tudjuk, Hitler is „szocializmust" épített, és ez fasizmus volt. Olyan tanult emberek is akadtak, akik úgy írtak az emberarcú szocializmusról, mint valamilyen más, tökéletesebb szocializmusról, mint amilyen Lengyelországban, az NDK-ban, Magyarországon s a Szovjetunióban van. Erről írtak a lapok, erről beszélt a rádió és a televízió. Nem csodálkozha tunk a fiatalokon, hogy elragadta őket ez a délibáb, melv tői az sem határolta el magát, akit e gondolat szülőjének tartottak. A fiatalok és a politikai tapasztalatokkal nem rendelkező Idősebbek lelkesedtek azért, hogy olyan valami kiépítéséért (Folytatás .az 5. oldalon) 1969 IX. 27