Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1969-09-21 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó
V ége hát az utolsó órának. Sok nehéz vizsga áll még előttünk, de óra mór nem több ebben az életben. Egyetemi előadások következnek, majd szemináriumok, kollokviumok. Milyen felnőttes szavak! Tíz esztendő telt el az iskolacsengő jóismert rekedtes hangja mellett, amely lent, a tanári mélyén keletkezik, és csak némi késéssel jut föl hozzánk a hatodik emeletre, a tizedik osztályokig. Meghatottan, s némi izgalommal kószáltunk az osztályokban és a folyosón. Zavartak voltunk és elfogultak a pillanattól, amikor iskolásgyerekből hirtelen felnőtté válik az ember. Felnőtté, aki már meg is nősülhet! Boldogan s mégis valamit sajnálva mászkáltunk le-fel, mintha féltünk volna-kilépni az iskola falai közül a végtelenné táguit világba. Ügy éreztük, mintha valamit még nem mondtunk volna el egymásnak, mintha nem használtuk volna ki az elmúlt tíz évet, s mintha váratlanul ért volna bennünket ez a nap. Az ég sűrű kékje beömlött az osztályba, a kitárt ablakok párkányán galambok búgtak szenvedélytől eltorzult hangon, mindent átitatott a fák gazdag lombjának illata, a friss aszfalt szaga. Zsenya Rumjánceva benézett az osztályunkba: — Szerjózsa, légy szives egy pillanatra! Kimentem a folyosóra. Ezen a szokatlan napon Zsenya sem volt olyan, mint máskor. Térden fölül érő rövid ruháját már a múlt évben kinőtte, gyapjú kötöttkabátja alatt — amely a mellén nem ért össze - mosástól fakó fehér blúzt viselt, a lábán pedig alacsonysarkú, tompaorrú gyerekcipőt. Mintha a kishúga ruháit hordaná. Hosszú hamuszínű haját feltűzte, de az mégis eltakarta homlokát és az arcát, egy fürt pedig folyton előrehullott pisze orrára, hiába dobta hátra minduntalan ingerült mozdulattal. Mindez megszokott volt rajta. De akadt rajta valami új is: az arcát színező, egyenletes, finom pír és nagy, szürke szemének eleven, kedves fénye, amely hol gondterhelt-komolyán, hol mintsemlátó-szórakozottan csillogott. — Szerjózsa, azt akartam mondani: találkozunk tíz év múlva. A tréfálkozás sohasem jellemezte Zsenyát, komolyan kérdeztem hát én is vissza: — Miért? — Kíváncsi vagyok, milyen leszel tíz év múlva — mondta, s félrelökte orra elől a tolakodó hajfürtöt. - Hiszen kezdettől fogva nagyon tetszettél nekem. Azt hittem, hogy Zsenya Rumjánceva előtt ismeretlenek ezek a szavak, s ezek az érzések. Életében két dolog foglalkoztatta: a komszomolmunka — ő volt a komszomol-titkárunk — és a csillagok világa. Sohasem hallottam, hogý a napi teendők elvégzése után szabad idejében másról beszélt volna, mint csillagokról, bolygókról, csillagpályákról, protuberanciákról, kozmikus repülésekről. Kevesen tudtuk pontosan, mire szeretnénk jutni az életben. Zsenya azonban már a hatodikban bizonyos volt benne, hogy csillagász lesz és semmi más. Nem voltunk közeli barátságban, párhuzamos osztályba jártunk, s csak a komszomolmunka során akadtunk öszsze. Zsenya váratlan vallomása elámított és zavarba ejtett. A rejtély nyitja után kutatva végigszáguldottam gondolatban az elmúlt éveken, de semmit sem találtam bennük egyetlen találkozásod kívül, amely a Tiszta Tavaknál történt. . . Egy alkalommal elhatároztuk, hogy vasárnap elmegyünk a himki víztárolóhoz csónakázni. Abban maradtunk, hogy a Tiszta Tavaknál találkozunk, a nagy váróteremben. Reggelre azonban szemerkélni kezdett az eső, s a gyülekezési helyen csak négyen jelentünk meg: én, Pavlik, Nyina Bariseva és Zsenya Rumjánceva. Nyina azért jött, mert vasárnap nem tudott megülni otthon, én Nyina miatt jöttem, Pavlik énmiattam, de hogy Zsenya miért jött el, mindannyiunk előtt érthetetlen volt. Zsenya sohasem vett részt szerény lakomáinkon, nem járt velünk moziba, sem a parkba, sem az „Ermitázs"-ba. Ám senki nem tartotta ezért álszentnek, tudtuk, hogy egyszerűen nincs ideje ilyesmire: tagja volt az egyetem csillagászati szakkörének, s eljárt a Planetáriumba is. Tiszteltük benne ezt a női céltudatosságot, s nem akartuk háborgatni. összejöttünk hát a bulvár közepén az óriási faernyő alatti nagy huzatos pavilonban. Az eső hol nagy kövér cseppekben verte a földet, hol alig láthatóan, s alig hallhatóan szitált, de nem hagyta abba az másodpercre sem. A szürke nehéz felhők egyetlen fénysugarat sem engedve át húztak a háztetők felett. A Himkire gondolni serr. lehetett. Zsenya azonban makacsul igyekezett meggyőzni bennünket, hogy menjünk. Első alkalommal engedett meg magának egy kis eltérést a megszokott szigorú rendtől, s így megjáita most is. Kabátjának a gombján egy kis csomag lógott, benne szendvicsek. Megható volt ez a kis csomagocska. Zsenyának nyilván eszébe se jutott, hogy be lehetne menni valamelyik büfébe, kávézóba, vagy esetleg étterembe reggelizni, ahogyan kirándulásaink alkalmával megszoktuk. Megsajnáltam azt a kis csomagot. Gyerünk csónakázunk egyet - javasoltam, s arra az öreg kiszáradt ladikra mutattam, amelynek ott meredezett az orra a melegedő cölöpje alatt és azt fogjuk képzelni, hogy a Himkin vagyunk. - Vagy a Földközi-tengeren - tette hozzá Pavlik. - Vagy az lndiai-"óceánon! — kapott lelkesen az ajánlaton Zsenya. - Vagy Grönland partjain!... - De nem fogunk elsüllyedni? — kérdezte Nyina. - Bosszantó lenne, meghívóm van a Művészszínház bemutatójára. Evezők nem voltak, kerítettünk a parton két deszkadarabot, kimertük a ladikból a vizet, s elindultunk földkörüJURIG NAGIBIN: ereszteni" — a csillagok állásából határozta meg az útirányt mivel iránytűnk összetört a viharban. Lehetősége nyílt arra, hogy csillagászati előadással traktáljon bennünket, amiből csupán azt jegyeztem meg, hogy az Egyenlítő fölött mintegy fordítót! a csillagok állása. Aztán szerencsétlenség ért bennünket, s Zsenya szétosztotta közöttünk „utolsó újságjait" — az elázott szendvicseket Csüggedten rágcsáltuk a vajas zsemlyét, míg Zsenya arról beszélt, mennyire tetszik neki Robinson élete. Átáztam, elfáradtam, szálka ment a tenyerembe — mindez kegyetlenné tett és azt mondtam, nem ismerek kispolgáribb könyvet, mint a Robinson Crouse - Az egész könyv az aratás, a ruházkodás, berendezkedés kicsinyes gondjaival van tele. Az élelmek és mindenféle vacakok végtelen étlapja... A diadalmaskodó nyárspolgári lét himnusza!.. . — Én pedig nem ismerek lelkesitőbb dolgot ennél, ahogy te nevezed, az étlapnál! — mondta Zsenya, s könnyes lett a szeme. — Mennyi nagyság, őserő van ebben a könyvben, s milyen álmok ... Vitánknak Nyina Bariseva vetett véget. Hirtelen felkiáltott: - Minek mondtam volna?... Annyira tetszett neked Nyina I Bosszantó és elszomorító érzés fogott el, mintha valami veszteség ért volna. - Mikor és hol találkozunk? - kérdeztem. - Tíz év múlva, május huszonkilencedikén este nyolc órakor a Nagy Színház középső oszlopközében. - És ha páratlan az oszlopok száma? - Nyolc oszlopa van,' Szerjózsa. . Akkorra én már neves csillagász leszek — tette hozzá jelentőségteljesen, s álmodozón, de meggyőződéssel. — Ha nagyon megváltoznék, felismersz a fényképekről. - Ami azt illeti, akkor már én is híres ember leszek - mondtam és megakadtam, mert fogalmam sem volt róla, mely területen fogok a sors rendeltetése szerint dicsőséget szerezni, sőt még azt sem tudtam, melyik fakultásra jelentkezem ... — Mindenesetre a saját kocsimon jövök ... Ez ostobaság volt, de nem tudtam, mit mondjak. - Nagyon jó, - nevetett Zsenya -, megkocsikáztatsz majd a városban. Múltak az évek, Zsenya Leningrádban tanult. Csak 1941 telén hallottam róla, mikor szomjasan vadászva a 'baZSENYA AN CE VA li utunkra. Zsenyán kívül aligha szerzett ez bármelyikünknek is örömöt. Miközben Pavlikkal unottan csapkodtuk a vizet, a deszkákkal, Zsenya kidőlgozta az útitervet. Rögtön megérkezünk a Boszporuszhoz, majd a Szuezicsatornán át kijutunk a Vörös-tengerre, onnan az Arábiai-tengerre, aztán elhajózunk a Fülöp-szigetek mellett és már kint is vagyunk a Csendes-óceánon. Kedves és megható volt Zsenyának ez a kései gyerekessége, de volt benne valami sajnálatra méltó is. — Nézzétek- - mondta Zsenya, s arrafelé mutatott, ahol a fák nedvességtől fénylő ágai mögött egyhangúan sötétlettek a Kolizej-mozi nedves oszlopai: - Pálmák, liánok, elefántok, elsodródtunk India partjaihoz!... összenéztünk. Érthetetlen volt számunkra, hogyan tárhatja fel magát ilyen naivul valaki. Hiszen mi többiek annyira féltettük s védtük - Hol erőltetett gúnyolódással, hol könnyed cinizmussal — még törékeny, könnyen sebezhető belső életünket. Ahogy általában tizenhat éves korukban teszik az emberek. — Közeledünk a félelmetes Salamonszigetekhez! — közölte vészjósló hangon Zsenya. — Helyes! — erősítette meg Pavlik, aki a legmegértőbb volt közöttünk. - Ott vannak a emberevő bennszülöttek" — mutatott a ciszterna falánál cigerattázó legényekre. — Agyúkat a fedélzetre! - vezényelt Zsenya, - Előkészíteni a golyókat!... — Zsenya térj észre, hiszen ez kolonializmus — mondtam. — Igaz is — molyodott el Zsenya. öi ült, hogy ötletei visszhangra találtak, s naivságában nem vette észre az íróniát. - Barátokként kell közeledni hozzájuk, munkaeszközöket, szerszámokat, orvosságot viszünk nekik . .. Biblia helyett pedig Abrámovics és Golovencsenko iskolai tankönyveit tette hozzá Púvlik. Folytatódott unalmas csónakázásunk az esőben, Zsenya fáradhatatlanul vezényelt: „Kormányt jobbra", „Kormányt balra", „Vitorlát fölvonni", „Vitorlát le- Hurrá! Föld!... — Hol? Hol? — kérdezte izgatottan Zsenya, — Ott, nézd, a melegedőnél — mondta prózaion Nyina. - Kész, megérkeztünk. Fiúk, én tönkre fagytam, egy csésze kávé nélkül nem ússzuk meg. Menjünk Pokrovkába, a nyári kávézóba — javaslom. Zsenya zavartan nézett ránk, az "arca rózsaszínű volt. — Hát jó — mondta aztán hősiesen. - Ha mulatunk, hát mulassunk! Öltünk a nyári kávézóban a csíkos nedves ponyva alatt, forró kávét és hideg sört ittunk. Zsenya fölhajtott egy pohár sört, a fésűk és a tűk szinte egyszerre kihullottak hosszú, sűrű hajából, arca kipirosodott, s hangoskodni kezdett, „korhelynek", „elveszett léleknek" nevezte magát. Kicsit szégyelltük magunkat miatta, s féltünk, hogy a felszolgálónő nem ad több sört, mert összekúszált hajával, kerek térdére föl-fölcsúszá szoknyájában Zsenya még sohasem emlékeztetett annyira kamaszlányra, mint ebben a kávézóban. Zsenya aztán arról beszélt, mennyire szeretne meghalni az első kozmikus rakétában, mert a kozmoszt áldozatok nélkül nem lehet meghódítani, s inkább ő pusztuljon el, mint valaki más, nálánál értelmesebb. Tudtuk, hogy őszintén mondja, amit mond, nem is sejtve lelki nagyságát, s ez megalázó volt ránk nézve. Mi nem voltunk olyanok, mint ő, még a konyak hatása alatt sem. Nekünk szükségünk volt az életben maradás bizonyos lehetőségére ... Gyakran meghívtuk aztán is Zsenyát összejöveteleinkre, de többet nem jött el, arra hivatkozott, hogy nincs ideje. Lehet, hogy valóban nem volt ideje, hiszen annyi mindennel foglalkozott. Akkor az egyetlen alkalommal is miattam jött el, s miattam vonult Is vissza, büszke becsülettel beismerve magában : nem sikerült. .. - Miért hallgattál eddig, Zsenya? kérdeztem. rátáimról szóló híreket, megtudtam, hogy Zsenya a háború első napján otthagyta az egyetemet s pilótaiskolára ment. 1944 nyarán, amikor kórház* ban feküdtem, hallottam a rádióban, hogy Rumjánceva repülő őrnagyot a Szovjetunió Hőse címmel tüntették kí. S csak mikor leszereltem tudtam meg, hogy Zsenya a kitüntetést halála után kapta. Az élet ment tovább, időnként váratlanul eszembe jutott megállapodásunk, a találkozás időpontja előtt néhány nappal aztán olyan éles nyomasztó nyugtalanságot éreztem, mintha az elmúlt évek során csupán erre a találkozásra készültem volna. Nem lettem híres ember, ahogy Zsenyának ígértem, egy dologban azonban nem csaptam be: volt egy kivénhedt „Opele"-em, a zsákmányolt kocsikból vásároltam potom áron. Felvettem az új ruhámat és a Nagy Színházhoz hajtottam. Ha akkor találkoztam volna Zsenyával, megmondom neki, hogy hosszas ingadozás után megtaláltam végre én is az utamat: megjelent első elbeszéléskötetem, most írom a másodikat. Ezek még nem olyanok, amilyeneket írni szeretnék, de hiszem, hogy írok még olyanokat is. Leállítottam a kocsit, a sarkon, vettem egy csokor gyöngyvirágot, s odamentem a Nagy Színház középső oszlopkövéhez. Valóban nyolc oszlopa volt a színháznak. Álldogáltam egy ideig, aztán odaadtam a gyöngyvirágot egy tornacipős, szürkeszemű kislánynak és haza Hajtottam ... Szerettem volna megállítani egy pillanatra az időt, végigpillantani az életemen, emlékezni a kurta szoknyás, szűk kabátkás kislányra, a nehézkes ladikra, amely teleültette a tó szürkés felületét hegyes kis palántákkal, az izgatott- kiáltásra: „Elsodródtunk Indiába". felidézni akkori lelkem vakságát, amely oly könnyedén otthagyta azt, ami sorsa lehetett volna. KELEMEN SÁNDOR forditása
