Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-21 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLET a két világháború között (Folytatás a I. oldalról) kiállított a budapesti Ernst Múzeumban. Az új tárgyiasság jegyében festett és rajzolt. A Művészeti Lexikon szerint ezt a stílust a magyar festészetben az elsők között képviselte. Már az eddigiek során is több utalás történt Harmos Károly működésére. Neve elválaszthatatlan Komárom két világháború közötti képzőművészeti életétől. Nem szólam, hogy minden jónak ő volt az atyamestere. Szervezett, tanított, inspirált és közben létrehozta a korszak egyik legkülönösebb és legértékesebb életművét. 1879-ben született, a Mintarajziskolában és Münchenben tanult. Pécset, majd Komáromban lett rajztanár. Az első világháború előtt megfordult Nérnet-, Olasz-, és Franciaországban, kiállított Londonban (1908), Berlinben, Bécsben, Budapesten, Pécsett, Prágában. így 1917-ben a Nemzeti Szalonban, 1932 ben az Ernst Múzeumban. Különös figyelmet keltettek fantasztikus tárgyú dekoratív rajzai. Számos rajza jelent meg külföldi folyóiratokban (többek közt a „Studio"-banj. Több műve található csehszlovák múzeumokban. Megalapította az Észak-Komáromi Jókai Egyesület szépművészeti osztályát, amelynek keretei közt rendkívül értékes művészetpolitikai tevékenységet fejtett ki. Mint a bencés gimnázium rajztanára, szervező erejével a képzőművészeti ízlésnevelésben, ösztöndíjak létesítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett. Komáromban 1924-ben rendezte meg az első tavaszi tárlatot. 1927-ig évente két tárlatot rendezett, ettől kezdve azonban egyéni kiállításokkal kísérletezett, több művésztársával együtt, de a város képvásárlói nem bírták anyagiakkal annyira, hogy a művészek a kiállítások gyakori rendezését érdemesnek tartották volna. Harmos ösztöndijakat létesíttetett a várossal, ezekből részesült Nagy Márton festő, aki Bécsbe ment, Berecz Gyula szobrász, aki Itáliát kereste fel. Nagy Márton másodszor is kapott ösztöndíjat, ezzel Itáliába ment. Sőt a város újabb ösztöndíjjal harmadszor is lehetővé tette neki a külföldi tanulmányutat. Ekkor szintén Itáliába ment Művészi hitvallásáról maga nyilatkozott többekközt a Komáromi Lapok idézett 1927. ápr. 16-1 számában. Szemben Nagy Mártonnal, aki a való művészetet csak személytelennek tudta elképzelni, a szubjektum teljes kizárásával, Harmos azt vallotta, hogy a művész és művészete csak egyéni lehet. Ha nem ilyen a művész, akkor legfeljebb recitátor, . aki a divat szerint változtatja művészi látását, šarlatán, aki képtelen az őszinteségre. Harmos a művészetnek úgyszólván minden ágát művelte. Festett és rajzolt, az olajat és az akvarellt egyforma biztonsággal kezelte. 1933-ban Komáromban országos tárlatot rendezett, aminek jelentőségére a sajtó ls rámutatott. A Forum különös elismeréssel méltatta művészetét, már előbb is. Harmos részt vett a korszak minden jelentős kiállításán Prágától Budapestig. Szerepelt a SZUM első pozsonyi csoportkiállításán 1931-ben, a pozsonyi Képzőművészeti Egyesület 1934. jubileumi kiállításán, 1935-ben egyéni kiállítást reifdezett ugyancsak Pozsonyban. Budapesten többször is bemutatta műveit 1941-ben a Mübarátban Szandai Sándor szobrászművésszel együtt állított ki. Az egyik újság azt írta róla, hogy őt „az Isten is arra teremtette, hogy nagyképzeletű költő tolmácsolója legyen" s valóban képei fogalmak és erkölcsi igazságok víziószerű szürrealista megjelenítései. Illusztrált több német, szlovák, magyar stb. folyóiratot és könyvet. Tőle valók többek közt Féja Géza Mesélő falu c. könyvének fametszetű illusztrációi. Jelentőségére mi sem jellemzőbb, minthogy 1968ban Miskolcon kiállítást rendeztek műveiből, amikor 31 különféle technikájú művét mutatták be. Idézet a kiállítás katalógusából: Harmos „művészete az évek múltával nemhogy elernyedt vagy megmerevedett volna, ellenkezőleg, fantasztikus, meseszerű, vízióinak kifejezésében egyre újabb törekvéseket vont be az expresszionizmuson át egészen az absztrakt expreszszionizmusig..." És álljon itt még egy idézet Szalatnai Rezsőtói, aki 1932-ben ezt írta Harmos művészetéről: „A lélek epikája ez, az idegek ritmusa, mely minden valóságból megalakítja a maga új valóságát. Fényes és ragyogó világot, titokzatosat és majdnem mitológikusat. Időtlen és tértelen, mégis halovány hajszálcsövekkel öszsze van kötve a valóság világával... Az esztétikai tapasztalat pikturája a Harmos Károlyé, oly annyira, hogy néhol már nem is más, csak zene, néhol pedig irodalom. Ez a piktúra ma természetesen a művészettől várnivaló tartalmak egy részét adja csupán a szemlélőnek, de az teljes élmény és gyöngéd emlékeztetés valamire, ami nem látható a szemmel, csak lélekkel." Mint mondottuk, Harmos teljes szívvel tudta fölkarolni a tehetségeket. Külön kellene szólnunk a komáromi Múzeum működéséről, erre azonban majd más helyen térünk ki. Ügyszintén arról is, hogy milyen további működés fűződik Harmos Károlyhoz, illetve a Jókai Egyesülethez, mind a közönség nevelése, mind a művészek tehetségének kibontakoztatása terén. Hogyan szolgálták e célokat előadásokkal, helyi és országos jellegű pályadíjak kitűzésével, mind ama nehézségek ellenére, amiket a kisebbségi sors jelentett. (Csak egyetlen példa: 1937-ben a komáromi Jókai szoborpályázatot Berecz Gyula nyerte. A II. díjat Mack Lajos, a III.-at Bán Pál és megvették Csicsátka Ottokár tervét.) Harmosék megmutatták, hogyan kell és lehet élni a lehetőségekkel. Megmutatták, hogy azok bármilyen sanyarúak legyenek is, a történelmi küldetés és feladat eiől való kitérésre nem szolgáltathatnak jogcímet. Szüntelenül tevékenykedni kell, mindig úgy, ahogy lehet. SZÍJ RÉZSŰ DÉNES GYÖRGY: KENYERÜK VOLTAM Ha nincs értője szavadnak, beszélf a halottaknak, üzenj a kihűlt koponyáknak, beszélj a mozdulatlanságnak. Mert nincs irgalom, nincs bocsánat, jajszó veri a szádat, árnyék veri a lombokat, kibomló éjszakádat. 2. Mikor a nagy üt nyílt előttem, én minden bánatot megöltem, hajamban csillagok ragyogtak, füttyentettem az angyaloknak. Én úgy szerettem minden embert, mint vízcsepp szereti a tengert, verődtem szívek sziklaszirtjén, ujjongott bennem tiszta törvény. TOROK ELEMÉR: ELÉGIA (700 éves Kifályhelmec) Be sokszor megbámultalak gyermekszememmel te voltál a mesebeli város ma mindez halványuló emlék örökös vendég szívemben a vágy hogy lássalak elképzelem magamban mily szép a régi s az új házak sora mint kotlós körül a jóllakott csibék ülnek békésen a hegyoldalban ahol a tártajtajú pincék előtt halott őseid késő unokái koccintgatnak s a Csonkavár ligetes árnyában barnaszemü miniszoknyás lányaid léptei alatt a kövek izzanak a zöld láthatárból előlép egy-egy vén jegenye mögöttük kéklik a kétsátrú hegy teteje s nézem hogy ölelésnyire vagy csak tőlem s mégis messze így eresztem naponta feléd fénykötélen szemem vágtató ménjeit Nőhettem volna vakon, bénán, az isten nézett volna énrám, de növekedtem látva látón, felafzva sorsok ostorától. S mi kristály-ég volt, elsötétült, ' leszakadtam a terhes égről, tövist virágzott barna mellem, kínlódva kellett énekelnem. « Én ott szorongtam, fűltem, főttem a párás, sötét agyvelőkben. Vedeltem lőrét, mondtam átkot, kóstolgattam a csúf világot. Kenyerük völtam, törtek, szegtek, százszor megszültek- s eltemettek, belefojtottak bűnbe, könnybe, lelket veszejtő gyötrelembe. 5. Itt ülnek bennem most is, árván, dereng az arcuk, mint a márvány, kihalt szemükben árnyak éje, örök éjükben béke mélye. De felkelnek, ha szólva szólok, árnyuk a napra felcsapódik, nyomukban lidérc-tüzek gyúlnak, amíg dülöngve elvonulnak. MATÉ IDA: INDULNI, VÁRNI Indulni, várni, kérni a felt? mi válthat meg, ha akaratom béna, gondolatom elgyávult csendre int, s nyugtalanságom emel fel még néha, riadt galambként csapkodva repdesőn a sötétedő bezárt ablak mögött. GINZERY ÁRPÁD: HA VOLNÁL... Szavam az arcod éle tán, csillag-találkozásod velem. Vétkeidben őszi tilalom zenél, de véred a sánta csend s nem én. Hajadban száz szél savanyú íze ég, de torkomban már nem szakad meg az orgonák utolsó zaja, ha ezüstszálak furcsa képe kavarog, ha még néha reád gondolok. Ha volnál, most sírodba hullna minden gondolatom, eltanulnám a halál tornácain állva saját énem éveit, de nem lehetsz, mert voltál átkos mindenségem,, átsikló csillagködök arcéle, fúvalma a szél-futárok októberének, lappangó, halálos végzet-ének. Ha volnál, most újra éjszakánkba lépne nesztelenül a csillagképe minden jövendőnek. Ha volnál, most én is halálba tántorogva élnék, ha volnál, egyszer üzennék még. • 1 SZITÁSI FERENC: A HÁBORGÁS TETEJÉN Csendet borzol belém a bánat, ülök a háborgás tetején, a tintalelkű tájba fákat rajzol egy csoport seregély. Nincs kiáltás. Füstbőrű utak hátán füldokllk a lábnyom, vörös húsomba mély kutat fúr a halálom. Osztódás minden szerelem, a csók-törvény már nem segít, csak vöröslő sebeken vadítja szénné a kínt. r