Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-14 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó

MEGFELELŐ SZÓT Kárpátaljai magyar költők versei MEGFELELŐ HELYRE Ez a felszólítás — véleményünk szerint nagyon időszerű: elszaporodott hírlapirodalmunkban a gondolatok hanyag, pontatlan, kapkodó, sőt nemegyszer értelmetlen kifeje zése. Ez a felszólítás múlhatatlanul szükséges: fenyegető méreteket öltött a nyelvi liberalizmus, ellanyhult a szövegkritika, csökkent a stílusérzékenység. Ez a felszólítás teljesen jó szándékú: azok a mozgósító erejű hibák váltották ki, amelyek a közelmúltban legtöbbet ártottak az írásbeli megnyilatkozások szabatosságának. Határozottan állíthatjuk: a nyelvhasználatunk hibáival való szembenézés nem öncél volt, hanem nemzetiségi érdek. így derült ki, hogy egyes esetekben bizonyos szavak jelentésének összezavarása, más esetekben fogalmi tisztázatlanság, ismét más esetekben „logikai rövidzárlat" miatt került hírlápirodalmunkba számos suta, félreérthető vagy értelmetlen mondat. A szavak jelentésének összezavarására jócskán találtunk bizonyítékot. Egyébként ügyes szerzők is elárulták, hogy olykor nem tudnak különbséget tenni a fáradság (fáradozás, igyekezet j ős a fáradtság (kimerültség) között. Hivatásos riporterek sem igazodtak el mindig a helység (pl. község) és a helyiság (lakásrész), a különféle (sokféle) és u különböző (eltérő) szabályszerű használatában. Tekintélyes írástudókkal fs megesett, hogy felcserélték a tart a m (az időfolyamat egy szakasza) és a tartalom fa lényege, veleje, összessége valaminek), a tanúság (tanúskodás) és a tanulság fleszűrhető eredmény) szó jelentését. Ilyen vagy hasonló természe' tő hibák — példával igazolhatóan — sokszor „becsúsztak" az egyes mondatokba: 1. „Nos, én azt tanácsolom: rosszul sikerült házasságából vonja le a következményeket..." — olvashattuk Veronika válaszai között. A tanácsadó nyilván következtetéseket (logikai úton leszúr tanulságokat) akart írni, mégis a követke«ményeket (okozatokat, hatásokat) emelte ki. 2.'„A foglyul ejtett ellenséget egyszerűen megölték, eladták rabszolgának, esetleg gazdag válságdijat kértek érte" tudhattuk meg nemrégen a „Per humanltatem ad pacem" című megemlékezésből. Az újságíró lelki szemei előtt írás közben bizonyára a váltság (a szabadulás, a kiváltás ára) kép zete lebegett; hát akkor hogy került a mondatba a válság (nehéz, súlyos helyzet) szó? A fogalmi tisztázatlanság szintén több cikk nyelvét megrontotta. Pedig sohasem volt mentség sem az indulat, sem az időhiány a szabatosság elleni vétségekre, a gondolataink kifejezésére tökéletesen megfelelő szavak kiválasztásának elmulasztására. Bárki meggyőződhet arról, hogy mire vezetett az ezen a téren kialakult visszás helyzet: 1. „Lehet-e, szabad e ilyen hangnemben része síteni egy megjelent könyvet?" — fakadt ki a múltkor népszerű költőnk. Mennyivel jobb lett volna, ha a hangnemben helyett pl. a fogadtatásban szót használja! 2. Egy nagy epikusunkról szóló megemlékezés miután az irodalmat a nemzet lelkiismeretének nyilvánította — közölte: „Móricz ennek a nemzeti lelkiismeretnek volt a megszemélyesítője..." Ugy-e furcsán hat a „lelkiismeretnek megszemélyesítője" kifejezés, mikor a lelkiismeretnek inkább megszólaltatója szokott lenni valaki?! A „logikai rövidzárlat" több ízben ugyancsak megnyomorította vagy teljesen értelmetlenné tette a mondanivalót. Elrettentő példának kiválasztottuk a következő eseteket: 1. „A szellemi és tárgyi hagyományok széles skálájának megmentésére semmi sem történt" — panaszolta a „Dicséretremél tó kezdeményezés" című cikk. Miként támadt ebben a megállapításban súlyos képzavar? Ogy, hogy beleerőszakolták a „széles skálájának" szókapcsolatot, hololt csak ennek elhagyása, vagy a „nagy részének" kifejezéssel való pótlása segített volna a mondat értelmét tisztán megőrizni! 2. „A nevelési folyamatok reális felfogásában meg kell találnunk egy szélesebb látókörű tevékenységre való felkészítés módozatait" — olvastuk a dunaszerdahelyi ke rületi szavalóversenyröl szóló egyik híradásban. Hogy mit gondoltunk közben? Jól tette volna a tudósító, ha számol azzal, liogy mondatának az értelmét is „meg kell flálnunk".* Ogy látszik, „szellemi üresjáratra" kapcsolt, mert hiába kerestük, nem sikerült! DOBAY BELA | • KECSKÉS BÉLA: ITT "Mennyit .vártalak, gyönyörűm, hogy eljöjj, hányszor keseregtem, ha tudnád. Nélküled hazugok voltak az álmok ("S céltalanul kószáltak az utcák, jártam, várva a hívásodat, hogy igazítsad léptem, már minden ízem holtfáradt a reménytelenségben. Mire leányt öleltem volna, szél tördelte szét a kezeimet: Nem kell, nem az igazi egyik sem. És: — Kinek kellek, kinek? Jaj, milyen .kövek közj őrlődtem, míg megtaláltam benned életem sóvárgó hiányát. De feltűntél, mint a Vénusztestű reggelek, ha magukról a köd-palástot lehányják. Eljöttél koszos elhagyottságomba, kimostad minden szennyes gondolatora és rozsdafoltos érzésemet: tisztább a mosolyom, gyógyulnak rajtam a kétség-fekélyes sebek. Fényedbe vontál mindent. Tőled ragyognak a borízű poharak, álmot hunyorgó éjjeli lámpám, az anyám-keze-törölte almák, a télre eltett szőlőfürtök, tőled ragyognak GYORKE ZOLTÁN: Szívünk két nagy parázs Amikor reggel fölébredek, szememben megcsillan a szemed. Remegő ujjaim közé fogom mint színes ceruzát, az első fényes napsugarat, s a hajnali ég harmattal-mosott táblájára írom a neved: maradj mára is velem, legyek ma is veled. ... Aztán munkába megyek, fogom a kezed, s odakiáltom a szembejövőknek, te vagy, akit kerestem, te vagy, akit megtaláltam ... S elnyel a munkahely, a komor, szigorú falak magukba zárnak, körém hullanak; írni kell, s a tollam a papírhoz ragad. Az ablakkeretben kigyúl előttem, képernyője a távoli égnek, s három és félszáz kilométerről flozza a képet: hullámzó zöld dombok mozgólépcsőjén közeledsz felém, arcodon kinyílt májusi mosoly; felborzolt hajú vadvizek hátán BALLA LÁSZLÓ: az olvashatatlan jegyzetfüzetek s a homályos falak. Mosolyoddal mindent átineszeltél^. • -— leszedtedJjfioufim- a ro^JJJ'y SŽÍtnálóit, az asztalomra egy karéj örömkenyeret szeltél. Elgondolom: járunk a földön, de ha egy szempár nem szór fényt elénk, a kuszaságban ki lát? Hozzám érsz és elvarázsoltan csodálkozom: mily érthető a világ. S csak nézem, hogy arcod, az u inost-teremtett Nap melegíti szívem, az őszi bolygót, mintha vonzásodtól az évszakok összekeveredtek volna. Lásd, hogy el tudja e verset mondani a le szerelmed kulcsa kellett a számhoz. — Mert karjaid: őserdei liánok, melyek, mint boldog kölyök-majmot hintáztatnak engem, és hinni tudom, hogy semmi dzsungelben már nem engedsz eltévednem. Azért jöttél, hogy elbúcsúzz; két napot hoztál csak nekem. Maradnál, de már kézen húz a város, a kötelesség. Az állomáson elmesélsz egy viccet még (hogy ne sírjak), s elragad a szörny-zöld vonal, s a messzeség szívébe fúródnak az iker sín-nyilak. hófehér bárka feszül az árnak — jöjj, én várlak! Törd fel parlag-napjaim gíz-gazos ugarját, szórjál bele hit-magot, vessél bele vágyat, ne legyek fáradt... Higgyem, hogy most már te Is érzed lángraszító leheletét a tavaszi szélnek, melyben szívünk: a két nagy parázs egybelángol, megtisztulva kamasz-szerelmek lobbanó, falánk futó tüzének hamujától. Piros szirmokat bontson szerelmünk rügyező ága, mely tavaszt várva, májust várva büszkén-bátran áttelelt annyi hideg napol bizalmunk meleg homokjában. ... .Jössz a tavaszban, én is futok eléd a nyárban, emésztő lázban; így közéledünk: ' . . h mindenség zavaros-zűrös láncreakciójában két távoli, vonzódó atom, hogy találkozzunk, egybeolvadjunk égve, forrón egy napon. JwZ • Ismerlek, ősz... Már hány volt? Negyven? ötven? Vagy tízzel több? Vagy tízzel kevesebb? — oly mindegy, hisz az ágról már letörtem, és ég s föld közt súlytalan repdesek. A sárga ág mind valóság köröttem vagy érzéki csalódás? Nagy eset! Az ideggócok nyűtte>k, sebesek — s a világgal vagy magammal pöröltem sok. hosszú évig, már nem is tudom ... Míg bukdácsolok erdei úton, mint száz eretnek-barát, rőtcsuhás, mint máglyán égő száz vakhitű mártír, száz őszi fa kísér utamon — s száz hír súgja fiilembe: szép az elmúlás. KOVÁCS VILMOS: ír Ifflfnf 111 Világot versből? Isteni szándék. Bajga és hiú. A Megváltó sírján a kő mozdulatlan, rideg. Csak húsz év s már nem érti apja szavát a fiú. A világ sorsa egy szál megfeszült ideg. Játszunk másat. A vodka keserű. A szád meleg és füstös. Az értelem szívós, a falon csak lassan torzulnak az árnyak, játszunk? A kocka perdül. Vidd innen azt a harminc ezüstöt. Cimborám, Ikarusz, ma sem veszem meg két törött szárnyad. A szaxafon torkából egy bomlott század tébolya süvölt. Perdül a kocka. Mondd hamar, mi több: a márvány vagy egyszerű föld? Italoddal/ne itass, Uram, mert nő az árny, pedig az ember olyan apró. Nem viszek neked seimmit. Tudod, ott papírból volt a rózsa. És perdültek és perdülnek a kockák. Egy csendes zúg kell. Egy parti lóca. És megmondom, mit gondolok a holnapról. N C/3 3 ts 12