Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-14 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó

> ^Hanatra, a következőben már le is esett, s lopva, mt.ri3£ Jffhéj. nélkül kinyílt az egyik ablakszárny. A két fiatal összesutyordult. Miska lejjebb hajolt, hogy hallgassa őket, közben vagy tíz szem szeder potytyant a tanító köré. — Jár itt valaki? — riadt meg a lány. — Csak a szeder — nyugtatta' meg a tanító. Szétsétáltatott egy pillantást, s visszafordult a kisaszszonyhoz. — Hát igen? — Édesapám sosem bocsátja meg. — Dehogynem. Ez az egy lánya van. S ha már úgysem segíthet. — És már holnap? Megpróbálom még, hátha ... — Nincs értelme. Csak jobban őrizteti. Nem lesz több ilyen alkalom. A búcsúra nem meri el nem engedni. Ahány lány van a faluban, mind fölmegy Pásztra. — Már el is engedett, de ha ... — Nem nem tudja, hogy nem leszek ott. Azt hírlelem, hogy hajnalban Pestre utazok. Fülehallalára mondtam a Hangyában. — Istenem, úgy félek. — Nem történhet baj. A tolongásban elmarad. Én a templom mögött várom. Este hatra Fehérváron leszünk. Az édesanyámat tudattam. — írt neki? — írtam. Zsófika sóhajtozott. Borzasztó, borzasztó. Nem várhatnánk még? A kántor közelebb férkőzött a lányhoz és súgott, búgott, kurrogott neki. mint a galamb. Miska nem volt bátor legény, de •a nyakába ugrott volna. Kell neki. Persze, kell neki. A lány is, a föld is. Tudta ez, kire pödörje a kis bajszát. Hanem abból nem eszel, pajtás. Itt marad a jeled! Nem engedik a Zsófikát Pásztra. De még ha engednék is, majd beleszólok én. Talán meg is hálálja a gazda. Egy messző bor legalábbis kijár. A fiatalok összeborulva suttogtak. Egy-egy hangfoszlány ütötte meg a Miska fülét. Egyszer a Zsófika búgta: Mi lesz, ha nem bocsát meg édesapám? Ami a boldogságunkhoz kell, akkor is megkeresem, önérzeteskedett a tanító. Holnapután délben az asszonykám leszel, suttogta máskor, s átfogta a lány kihajolt nyakát. — Majd ha fagy, gondolta Miska, s a csókra akkorát mocorgott a fán, hogy a szeder csak úgy ömlött a tanító nyakába. — Mi az, riadt vissza a fiatalember. A hold kikúszott a szőlőhegy fölé, s épp odasütött az ablak alá. A szederfa egyetlen ezüst tömb volt, nagy fekete ágakkal cifrázva. Miska a legalsó ágon lógott, s beleveszett egy fekete foltba. A kántor a sze.derfát kémlelte. Miska már szűkölt, hogy rajta érik, amikor az istálló felől hatalmas dobogás verte föl az udvart. A lovak! — motyogta Zsófika. A lovak! Megkeveredtek a lovak. Jaj neki, ha valamelyik eltöri a lábát. De nem szállhatott le a két szerelmestől. Hogy röpült volna... Az öregbéres meg alszik. — Kijön édesapám. Menj, Dezső, .esengett a lány. — .Tehát déli harangszókor. A katolikus templom mögött... S még egyszer odakullancskodott a lány szájára. De akkor-már az öreg is ott botorkált az udvaron. — Te, a lovak! — kiáltozta az istálló felé, mert biztos alszik az a büdös kocsis, s talán épp aközben törik el a ló lába, amíg ő odaér. — Az édeáapám, rökönyödött a lány és ellökte a tanítót, s a berliner már ott is feketéit a becsapott ablak mögött. Hát a nyomorult kántora, nem ott állingózott még egy darabvást, mintha a holddal kúráltatná magát! Közben az istálló felől egyre vadabb zuhogás hallott. Hol ez a gyilkos? — ordítozta a gazda, s szakadt a torkából az átok vízesése. Majd kérlelőre fogta a hangját s szelíden kunyerált: Macikám, Bonomo máčikom, t-e-e ... Pillanatnyi csönd. A Macika újra megugrott s ez új átokzuhatagot vont a fán függő Miska fejére. A kántor a kapuból még egyszer visszafülelt, s mint aki jól végezte dolgát, nagy tempósan megindult hazafelé. Nem úgy Miska, DenjKut iörvg kaszált lefelé. Rögtön megmondok mindent, gondultS, gzzal tán megbékélem. Átrohant a ľ udvaron, s épp akkor ért az istálló ajtajához, amikor Gulyás gazda gutaütésig fölingerelve a keresésére indult. . — Hol kujtorogsz, te ... A jómadaraknál, ugye? A jószág törje el a lábát, ugye? Nem a tied, ott forduljon föl, ugye? Zilált kérdőmondatait a szitkok közjátékával fűzte egyetlen drámai művé. Miska állt, s érezte, hogy szóhoz keli jutnia vagy gyalázat esik rajta. — De tésúr! — Elhallgass! Ahány kamaSz, csak arra van esze. De elverlek a háztuL Az én jószágomat nem gyilkolod meg. Miska elkeseredetten kapálózott. Nyilvánvaló volt, hogy a gazda a tettlegesség felé hecceli magát. — Tésúr, idehallgasson, könyörögte — de a gazda már megvadult, s úgy ordított, hogy a süket öregbéres is a boszniai okkupációt álmodta a takarmánykukoricán. — Kuss. Az én jószágomat akarod meggyilkolni! Nesze! Nesze! Ezt a neszét már Miska képe ls megvisszhangozta. A gazda erős ember volt. Dicsekedhetett vele, hogy katona korában egymaga kiemelt a sárból egy furvézer kocsit. Miska jobbnak látta a kút felé curukkolni. A gazda egy ideig követte, de amint kidolgozta karjából a dühit, két lépés distanciát hagyortt a fiúnak, s onnét morogta. Megtanítalak én. Majd két lépést tett hátra s onnét dörmögte: Ahány nyomorult kamasz van! A végén már a konyhaajtóból replikázott a szikrázó szemű kocsis állítólagos kifogásaira: Ne hazudj nekem! Miska égő fejjel, süket füllel borult a kútkávára. Tizennyolcéves múlt az őszön, innet-onnét legény, s esztendők óta nem verte meg senki. Mit gondol ez, így gázol át rajta? S még ő akarta figyelmeztetni?! Huj, ahány vénember van a világon! Hogy ő lányozott!... És ha tette volna? Hát ő nem tette? A legroszszabb híre volt még egy-két esztendeje is! Hogy már csak dohogni tud? Érezte, hogy a kántornál is jobban gyűlöli. S hirtelen a Zsófikát látta, amint az ágya szélén a kezeit tördeli. Avval is ilyen csúnyául tesz, szegénynyel. Mert attól is irigyli, hogy fiatal. Szégyellte magát. Lett volna szíve bevádolni! Persze, a kántort! De hát mibe reménykedett? Majd az ő kedvéért lány marad talán? A kántornak, igaz, nincs sok emberformája, akkor már inkább valami derék tiszteletes, de ha neki ez tetszik. Na lesz itt nemulass, ha a vén ember a homokot meglátja. Ha ugyan az utolsó szemit is bele nem tiporta a földbe. Vajon, elengedik-e holnap? Engedik ám! Az utcára sem engedik, s velük kell hálnia is! Megaláztatásában testvérének érezte a Zsófikát. Fiatalok: egy tábor. Égő szemeiben nagy, keserű könnyek gyűltek. Maga se tudta, a kisasszonyt siratja vagy magát. Hirtelen fölállott, odalopózkodott a góréhoz, fölemelte a sajtárt, telemer te homokkal, s visszasompolygott az ablak alá. Elébb a kezével igyengette el, puhította föl a letiport homokot, aztán ráborította, ami a sajtárban volt. Néhány símítás és

1 nyoma se volt a tanítónak. Ez hétfőn este történt. Szerdán délre a Zsófika a kántor felesége volt. Gulyás gazda mit tehetett — nyáron duzzogott, őszt^ megbocsátott. Lars Ahlin, a mai svéd prózairodalom kiemelkedő alakja, 1915-bpn született Sundsvallban, népfőiskolát végzett, igen hányatott élet - különféle foglalkozások és hosszú ideig tartó munkanélküliség - után végleg az irodalomnál kötött ki. Egész sor regénye és novelláskötete jelent meg, 1957-ben Stockholmban telepedett le. .V.V.'.'.v. .v.v.v.v. v.v.v.v. v.v.v.v. 11 LARS AHLIN (Svédország) SENKI SE NÉZ A SZEMEMBE A

szobában én vagyok az egyetlen, aki csöndben marad. Senki se néz a szemembe. Mintha csak egy bútordarab volnék. A pamlagon ülök, újsággal a kezemben, úgy teszek, mintha olvasnék, valóban pedig el-el töprengek azon, ,hogy a szobában tulajdoképpen én vagyok az egyetlen, aki csöndben marad, és az egyetlen, akinek senki se néz a szemébe. Ingrid táncmulatságra, Harald a városba indul. Birger egy házibulihoz csinosítja magát. Anna autótúrára készül, nemsokára érte jön a lovagja, elrobognak egészen Hörnösandig, és ott ismerősöknél hálnak meg. Anyjukom a szekta összejövetelére megy. — Remek prédikátor érkezett - mesélte Ingridnek. Nem nekem hanem Ingridnek. Nekem senki se mond soha semmit. Valamikor, az előtt, minden Szombat este eljött Grete, Nilset és Berthilt hozta: — No, most üljetek szépen nagyapóval, amíg papa és én kicsit szórakozni megyünk. A szobában csak én ülök csöndben, mozdulatlanul, újsággal a kezemben. Nagy ritkán esik meg, hogy hozzám szólnak, és ha valamit mondanak, akkor sem néznek a szemembe. — Van egy csipetnyi dohányod, annyi csak, amennyi három ujj között elfér? — kérdi néha Birger, anélkül, hogy a szemembe nézne. Ilyenkor idenyújtja üres pipáját, én meg előveszem a dohányzacskót és odaadom. Szó nélkül, de a legszívesebben azt mondanám: „Vegyed, kisfiam, de légy oly kegyes és vess egy tekintetet öreg apádra, ha már akarsz tőle valamit". Ezt mondanám. De sose mondom. A nyelvem elnehezült, csaknem merev. Magam se tudom, hogy miért, de képtelen lettem kimondani azt, amit akarnék. Már azelőtt is így voltam vele. Évek óta úgy érzem, hogy a nyelvem mind nehézkesebb, mind kevésbé mozgékony. Mennyi a kifnondatlan, ami bennem marad! Miután akkor visszatértem, így akartam szólni az anyjukomnak, a gyerekeknek és az unokáknak: „Miért nem néztek soha a szemembe? Miért nem szóltok hozzám? Sose következett volna be az, ha csak néha is szóba álltatok volna velem". De még csak ezt sem mondtam. Az egész akkor kezdődött, amikor először éreztem görcsöt a kezemben. Akaratom ellenére is gyűrtem az újságot, és végül a padlóra dobtam. „Mindent eldobok. Megszököm! Az erdőbe szököm! Hadd keressenek! Mozgósítsák egész Sulfaforsot és kutassák át az erdőt. Hadd kiabálják mind, torkuk szakadtából: Hej, hol vagy, Gustáv Anderson?!" Jól emlékszem mindenre, ami azt megelőzte. Emlékszem, mint léptem ki lábujjhegyen a konyhából, és éppen ezzel kezdődött az egész. Végigfutottam Sulfaforson. Egyszerűen nem pkartam többé, hogy én legyek az egyetlen, aki csöndben ül a szobában. Azt akartam, hogy legalább valamelyest fontosságot tulajdonítsanak nekem a házbeliek és Sulfafors lakosai. Azt akartam, hogy hosszú sorban induljanak a keresésemre és torkuk szakadtából kiabáljanak: „Hej, hol vagy, Gustáv Anderson?!" Ha má egészen közel lesznek, csak akkor fogom megmondani, hogy „itt vagyok". Erre mindnyájan odajönnek majd, a szemembe néznek, és szóirvak hozzám: „Mi történt, Gustáv? Joj, hogy aggódtunk érted, Gustáv! Eltévedtél, Gustiív? Mindent elkövetünk, csakhogy irépülj, Gustáv!" Boldogan verekedtem át magam a fák sűrűjén és meg sem álltam, amíg a domb tetejére nem értem. Ott felmásztam egy fenyőfára. Sötét volt, semmit se láttam magam körül. öltem a fán, és töprengéseim közben eszembe jutott, hogy meglehetősen sok időbe telhet még, amíg valaki megjelenik. Hajnal előtt nyilván senki. Leszálltam hát a fenyőfáról, a száraz mohára feküdtem és hamarosan elaludtam. A nap már magasra hágott. mire felébredtem. Nyomban visszamásztam a fenyőre, mert egy lánckarikáját sem akartam elmulasztani annak a hosszú sornak, amely keresésemre indult. De telt, múlt dz idő, perc percet, óra órát követett, és senki se jött. Delelőn volt már, majd hanyatlani kezdett a nap. Végül elbújt, és a hegyek fölötti .bíbor is kialudt. Nyomasztóan hatott fám az esti szürkület. Istenem, de féltem! - Miért nem jönnek?... — tépelődtem. - Miért nem jönnek hosszú sorban, és miért nem hívnak? Hallgatóztam, sokáig hallgatóztam, de sehol semmi nesz. A csillagokat néztem és a teliholdat. „Hát csak én tudok a magam létezéséről? — keseregtem. — Csak önmagamnak létezem és senki másnak ezen a világon?" Ismét görcsbe szorult a kezem. Merőn néztem a holdat. Mintha valami láthatatlannak a szája a fejembe itta volna be magát. Soha még nem féltem ennyire. Ügy éreztem, hogy megszűntem létezni. A feleségem és a gyermekeim észre se vették, hogy eltűntem. Ha otthon vagyok se vesznek észre. Most nyilván azt'hiszik, hogy ott ülök a pamlagon és úgy teszek, mintha újságot olvasnék. Hogy is tudhatnák, hogy nem vagyok ott? Soha rám nem néznek, soha szóba nem állnak velem. Amikor rohanva értem Sulfaforsig és megpillantottam az első házakat, mintha egész bensőm ordítani kezdett volna. Eleinte nem is hittem, hogy én ordítok. Tulajdonképpen nem akartam ordítani - de ordítottam, futottam az utcán és teli torokkal, szakadatlanul ordítottam. A lakosok közül sokan aludtak már, de akadt olyan is, aki az utcán tartózkodott. Néhányat viszont az én jajveszékelésem riasztott fe! az álmából. Rohantam, minél előbb akartam hazaérni, hadd próbáljam meg rábírni a házbelieket, nézzenek a szemembe és mondják, hogy létezem az ő világukban. Már a házunk közelében voltam, amikor Anders Enson utolért. - Megállj, Gustáv! - kiáltott rám. — Nyugodj meg, Gustáv! Elkapott, de az arcába vágtam. Hanyatt esett. Nekiiramodtam újra. Most már sokan üldöztek. — Nyilván részeg - kiáltotta valaki. — Gustáv Anderson nem iszik — válaszolták többen. - Nyílván megőrült - hallatszott ezután. — Már régen őrült — hangzott a válasz. Jól emlékszem mindenre. Utolértek és rám vetették magukat. — Nyugodj meg, Gustáv - kiáltotta az egyik. - Minden rendbe jön - vigasztalt a másik. — Már hívtuk a mentőket — közölte a harmadik. Behurcoltak a konyhába. - Képzeljék, engem mi érhetett volna ... - jajgatott szomorúan az anyjukom. Hát vélem semmi sem történhetett volna? Ami megesett, az őt érte, és nem engem! Persze, mi baja történhet annak, aki nem létezik? Nféhány évet töltöttem a kórházban. Most újra itthon vagyok. És változatlan maradt minden, úgy folyik minden, mint azelőtt, a történtek előtt. A szobában én vagyok az egyetlen, aki csöndben marad. Most se néz senki a szemembe. Ingrid táncmulatságra, Harald a városba indul, Birger egy házibulihoz csinosítja magát, Anna autótúrára készül. Anyjukom a szekta összejövetelére megy. Grete se jön többé szombat este Nilssze! és Berthillel. Már sose hallom: „No, most üljetek szépen nagyapóval, amíg papa és én kicsit szórakozni megyünk". Tudom: félnek, nehogy az megismétlődjön. Pedig nem is lehetetlen:... Megesik olykor, hogy minden porcikám reszket a vágytól és a félelemtől. Nem találkoztam még olyan szemmel, amely engem vár. BACSKI GYÖRGY fordítása 1