Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-10 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

Miből lett a Yale egyetem? de az őr ezt már meglátta és idegesen arrébb lökött, magyarázva, hogy ez tilos. — A kikötőt szabad fényképezni és a várost nem? — Csendesen! Most már menjetek — válaszolta. — De a házakról szeretnék egy felvételt, a kínai bazárról! — Azt nem lehel! — hajtogatta. — Ha a kínaiak megtudják, nekem lesz bajom ... Még azt hiszik, hogy lőni akarja őket, és visszalőnek! Nem engedte. Félt a kínaiaktól, s ezt nem válthattuk meg rúpiákkal. Megkerültem a tornyot, hogy túloldalt érjem el a lejáratot. S közben elkattintottam kétszer a gépet. Az őr akár akarta, akár nem — nem láthatta. De a kínai bazárosok sem, hacsak távcsővel nem figyelték, mit csinálnak a kíváncsi turisták a világítótorony tetején ... Beléptünk a kis ajtón és egy falépcsővel találtuk szembe magunkat. Ez vezetett az emeletre, az üzletbe. Felkapaszkodtunk, s akkor ért az igazi meglepetés: alabárdos, napóleoni öltözetet viselő indus állt az ajtóban. Az őr. Oldált cirádás tükör, hogy az üvegajtón át az üzlet belsejéből is lássák, mi történik — ha történne valami. De az őrnek pisztolya is van. Hol árulják a disznóhúst? Elsétáltunk a piacra, gyümölcsért és disznóhúsért. — Disznóhús? — kérdeztem csodálkozva és reménykedve. — Egy hete vagyok Madrasban, de a New Victoriában még egyszer sem szerepelt az étlapon disznóhús. Afganisztánban sem láttam sertéshúst a tányéromban. Delhiben és Bombayban sem. Azt mondták, hogy a hinduk nem eszik a disznóhúst. — Madrasban egyetlen olyan üzletet ismerünk, ahol disznóhúst árulnak. De talán jobb lenne, ha nem jönnél oda! — válaszolt kísérőm, kérdőn feleségére pillantva ... A piacon kerékpárlánctól és repülőgép-iránytütői kezdve a majomig mindent kínáltak. Élőhúsból és tojásból a legnagyobb választék egy templomszerű árkádos kis épületben volt. Pulykát, csirkét, tengerimalacot, kacsát és fehér egeret árultak ketrecekből, egy nagyobb kalitkában pedig kis majmot kínáltak. A majomhús- és különösen a majomagyvelő! — bármily finom falat, nem vállalkoztam a kóstolásra, s ezzel kísérőim is egyetértettek. De mint kiderült, nem is fazékba szánták. A majom ugyanis sok hindu szemében a tehénnél is szentebb állat, halálos bűn lenne megölni, hát még megenni! Egy ilyen szent majom jó, ha van a háznál, akár egy kalitkában is ... Következett a tojás, majd a banánés narancsvásár. Ez nem járt különösebb látnivalóval. Csupán a friss zöldhagyma láttán sóhajtottam — január lévén, igaz, Madrasban 28—30 fokos a meleg, fejünk felett az északkeleti monszun felhői gyülekeztek. Ez itt a „téli" szezon, képzelhetjük, milyen Madrasban a legforróbb augusztusi? Szóval a zöldhagymák is kosarunkba kerültek. — Es a disznóhús? — kérdeztem, amikor a piacon kívülre amolyan lomtár felé indultunk. — Lemondtunk róla? Kísérőm és felesége összenéztek. — Ha meglátja, lehet, hogy lemond róla — szólt a feleség. — De legyen nyugodt, Tibor, mielőtt megfőzzük, megmossuk hipermangánban a húst. A legyekre gondoltam, amelyekből a trópusokon túlságosan sokkal találkozik az ember. De a madrasi piacon másról volt szó ... A bódékon túl csak a piaci illemhelyet láttam,, egy „WC" feliratú táblát, amely mögött — kis betonteknők fölött — fehér bőgatyás férfiak álltak, vagy guggoltak. Ügy mint a „Botrány Clochmerleben" láttuk, de itt semmi ,sem takarta el a felemelónek egyáltalán nem mondható jelenetet. .. Ám, aki Madrasban disznóhúst óhajt vásárolni, annak ide kell jönni, mint az illemhely bal szélén látható hindi és angol nyelvű iránytábla mutatja, „pork" — vagyis disznóhús kapható a közelben. Olyan közel, hogy el kell fordítani a fejünket, amikor betérünk a betonpadlós, világítás nélküli sötét verembe. A kövön keresztbe vetett lábakkal ült a tulajdonos: öreg, kövér, ősz hajú indus férfi, csillogó gyémánt fülbevalóval ékesítve. Angolul vette fel a rendelést — karajt kértünk — és tamil nyelven továbbította a fiúnak, aki egy hatalmas fatőkén a kettéhasított sertésből baltázta ki a kívánt húst... Nem volt drága, de visszafelé még egyszer végig kellett nézni az illemhely látogatóinak mutatványait a betonteknők felett... A „madrasi Broadway" Két rúpiával meglágyítottuk a szívét, amire azt mondta, csináljunk gyorsan képe' et a kikötőről, ő semmit sem lát. Engem a város érdekelt, azt a nyüzsgést akartam megörökíteni, amit Indiában itt láttam először, a „madrasi Broadway-t, az Armenian Street-et és a China Bazaart. Az utakon autók száguldoztak az ökrösfogatok és a riksák között, s kissé távolabb zsúfolódtak egymáshoz a China Bazaar — a kínai bazár — házikói. Feléjük fordítottam a Praktina teleobjektívjárt, M Ľ • ppen a tamil világkongresszus Wm napjaiban csöppentem Madrasba, India negyedik legnépesebb városába. A világ minden részéből érkeztek tudósok, nyelvészek a kongresszusra, legtöbben természetesen Ceylonból, Madras államban — Tamil Nadban — él a tamilok nagy része: 32 millió. Rajtuk kívül Ceylonban még, kétmillióan vannak. A Bengáli-öböl partján épült Madras díszkivilágításban, zászlóerdővel fogadta vendégeit. A diákok pedig a tamil nyelv „védelmében", a hindi nyelv ellen „hősi" kalandjaikkal korbácsolták fel a kedélyeket. „Le a hindivel!" Az Egmore pályaudvar közelében, a New Victoria szállodában kaptam szobát, ahová gyakran behallatszott a tüntető diákok kiáltása, sőt, a mezítlábas. rendőrök figyelmeztető puskalövései is. Egy délután kövekkel bezúzták a hotel ablakait Szerencsére a második emeletig nem ért fel bosszújuk: szobám ablaka épségben maradt, ezért a szúnyoghad éjszaka nem támadhatott. Az utca a diákoké volt. „Le a hindivel!" — kiáltották. Kétezer kilométerre északabbra, de ugyanebben az országban, a benaresi. egyetemisták ugyanazokban az órákban a hindi nyelv védelmében csaptak össze a rendőrökkel. A szellős fekete szardált, rövid nadrágot és a 30—35 fokos hőségben posztó lábcsavart viselő madrasi ren dőrök puskával kezükben járták aj utcákat. Piros süvegük messziről virított, mintha a közeledő veszélyre figyelmeztette volna a tüntető diákokat: tűnjetek el, jön a hatalom. Nem féltek ettől a hatalomtól. Sőt! Madras állam főminiszterét, Annadurai urat, életnagyságú szoborban bármikor láthatják a Mount Road végében. — Valódi arannyal vonták be a Chief Minister úr szobrát! — mutatott rá a taxisofőr, s kioktatott, hogy a főminiszter gyakran elhajt a szobor előtt, meggyőződvén arról, hogy épségben áll még a talapzaton ... Igaz, Annadurai úr nem sokáig nézhette saját szobrát, mert nemrégen örökre elbúcsúzott... Azoknak, akik felépítették a kétmilliós város mai látnivalóit, nem emelték szobrokat: a híres St. Thome katedrálist, ahol a legenda szerint Krisztus egyik apostolát, Szent Tamást temették el, a St. George erődöt — a Fort St. George-ot, India legrégibb anglikán templomát a XVII. századból. Az adományozók között volt a Keletindiai Társaság egyik írnoka, Elihu Yale, aki itt kötött házasságot Catherine Hynmers-szel. Yale később kormányzó lett, indiai tevékenységével nagy vagyont halmozott fel, s azt felajánlotta, az amerikai Yale egyetem alapítására, amely azóta is az ő nevét viseli. A Fort-muzeumban Yale házasságlevelét a Kelet-indiai Társaság okmányai és érmei között mutogatják. És büszkék rá... A múzeum áporodott levegőjéből Madras legmagasabb tornyának tetejére menekültünk. A vörös bírósági palota egyik szárnyára épült a 47 méter magas világítótorony. Egyesévelkettesével engedtek fel bennünket keskeny lépcsősoron. Fél órát.várakoztunk, de megérte! Fentről nagyszerű panoráma nyílt a városra és a tengerre, a Bengáli-öbölre. Távolabb északra, a kikötő, délre a messzeségbe vesző sárga homokfövény és a fákkal szegélyezett sétány. — Ez a Marina, a világ második leghosszabb strandja — mondta az őr, aki szigorúan vigyázott arra, hogy né fényképezzünk a világítótoronyból. lányok^ m^>am° &idöosáö;«' fény.\\\

V.V. képezőaép lewoséje .%V.V.V.\\V.V.V;V.*< A tamilok „Mekkája

7' • Kongreszszus bonyodalmakkal • A mindenható baksis • Ahol a külföldi sem lehet finnyás