Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-10 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

ővérem színházi ru­határos, van hát ide­je olvasásra bőven. Imádja a comics-okat, s ezekkel a lapokkal van tele az egész la­! kás. Emiatt aztán én ls annyira rákaptam a képregényekre, hogy néha meg az is megesik, hogy kitépek néhány lapot ezekből az újságokból, zsebredu­gom, s a munkahelyemen is nézegetem. Rendőrségi megbízottként dolgozom, így hosszú időn keresztül semmivel sem kell fog­lalkoznom. pontosabban: az a kötelességem, hogy a semmittevés látszatát keltsem. Nőverem igen odaadóan olvassa a képregé­nyeket, s tántoríthatatlanul hisz abban, ami ezekbe az újságokba írva van. S általában, mint a többi comics-rajongó, ő is elmondja a véleményét minden egyes folytatásról: — Igen, ezen a héten nagyon jó képregényt kezdtek közölni. A tudományos-fantasztikus dolgok nekem nem tetszenek. De ezek a tör­ténelmi kösztümös novellák — ezek lgenl A combics-okból engem inkább a képek ér­dekelnek. A szöveget a legtöbb esetben el sem olvasom. A képek nagyon lekötik a figyelme­met. Gyakran ez a gondolat motoszkál ben­nem: „Hát van a világon egyáltalán ilyen ideális család, mint ezekben a lapokban? Hát léteznek ezek, egyáltalán?" Ogy látszik, hogy igen. S ezt be is tudom bizonyítani. Mert én ismertem egy ilyen csa­ládot. El Is mondhatom, hogyan történt az eset... Az egyik reggelen, amint megfigyelőhelye­men álldogáltam a minisztériumi épület köze­lében, hirtelen a vállamra tette a kezét vala­ki. Megfordultam, s felismertem hajdani kato­natársamat, Giorgiót. Idézem párbeszédünket: — Mariol Még sem ismersz? Én vagyok Glorgiól — Ah, Giorgio! Persze,, persze... Hogy vagy? — De hát mi van veled, Mario?! Ki tudja mennyi év után végre találkozunk, s te még csak meg sem ölelsz? Keblemre, fiúi — Igazán örülök, hogy látlak. Giorgio, de... — Csókolj már meg, az ördögbe isi Amikor két ilyen régi jó barát találkozik, így dukál! Mialatt átadta magát ennek a viharos érze­lemnyilvánításnak, jobban szemügyre vettem. Méltóságteljes, szabályos arcvonások, égszín­kék, kissé sóvárgó szép szemek, szőke, nagy műgonddal fésült haj, amely azonban már erő­sen ritkulóban van, finoman rajzolt lyukú, egyenes orr, kicsi, gőgös száj — olvastam le róla a személyleírást. Tovább azonban nem érkeztem méregetni, mert hirtelen átnyújtotta a címét, s meghí­vott másnapra ebédre. Én bólintottam, és el­váltunk. Sűrűn lakott negyedben, egy nagy ház fel­ső emeletén volt a lakása. Alighogy átléptem a küszöböt, azonnal meg tudtam állapítani, miféle ház volt az,. Négy szoba volt beren­dezve svéd típusú bútorokkal, anélkül, hogy valamelyik is a túlzsúfoltság látszatát keltette volna. Minden csupa újdonság -volt a lakás ban, a legkisebb garnitúrától kezdve, s úgy tűnt, mintha éppen akkor kerültek volna oda a bútorüzlet kirakatából. Alig tudtam vissza­tartani magam, hogy meg ne nézzem: nincs-e ott valamelyik szék, vagy asztal lapja alatt az árcédula? Mintha mindezeket már láttam volna vala­ha! Giorgio bemutatta az édesanyját, aki ter­metes, idős nő volt, tiszta feketébe öltzve orr­cslptetővel, gondosan bodorított ősz hajjal; arcáról anyai gondterheltség, s nagy életta­pasztalat tükröződött. — 0! — tárta szét karjait, amikor meglá­tott. — A mi drága Mariónk! Jöjjön közelebb, hadd öleljem meg, hiszen én éppen úgy te­kintem, mintha a fiam lenne. Melléhez szorított, miközben bennem újra felötlött valami: „Hol ls láttalak én téged?" Aztán megjelentek Giorgio nővérei, Ada és Glna. Mindkettő szőke volt, jelentéktelen köt sejű, de nagyon komoly és jólnevelt. — Ada, Glna! — kiáltott a lányok felé az anyjuk. — Épp most érkezett hozzánk Mario! öleljétek meg, s fogadjátok őt úgy, mintha a testvéretek lenne! Meghatódva csókoltak arcon, s ezután je­lent csak meg Ismét Giorgio, aki természete­sen szintén átölelt. Közben azonban az én agyamban egyre csak ez motoszkált: „Hol lát­tam én már ezeket?!" Váratlanul kinyílt a bejárati ajtó, és meg­jelent a családfő. Szép, őszülő ember, előkelő megjelenésű, kifogástalan fogakkal. Kissé ala­csonynak és kurtalábúnak hatott, de állandóan olyan méltóságteljesen tartotta magát, mint egy szobor. Alighogy megpillantott, felém bö­kött az ujjaival és felkiáltott: — Ne is mondjátok, ki ez az úr, ne is mond­játok? Magam is kitalálom! Igen, igen ... Hadd nézzem... Te Mario vagy, ugye? S abban a pillanatban, amikor ő is átölelt és arcon csókolt, rájöttem, hogy hol láttam én ezt az annyira ideális családot. Hát valame­lyik képregényben! Bizony Ök azok, ehhez semmi kétség nem férhet. Ez pontosan az az apa, az a két lány az a fiú, az a mintalakás, amelyik a comlcs-ban volt, s most tessék, én is hasonló lettem hozzájuk. Ez az utóbbi gon­dolat annyira megrémített, hogy a vállam fö­lött a tükörbe sandítottam, mire megnyugod­tam. A tükörből ugyanis egy minden előkelő­séget nélkülöző, ravasz tekintetű, szakállas arcú, kúsza hajú férfi nézett vissza rám. Ez idő alatt a ház asszonya már a terített asztal körül forgolódott. — Asztalhoz gyerekek, asztalhoz — mon­dotta aztán —, üljetek le, mert klhül a ma­karóni. Üljön le Mario maga is. Ugye megen­gedi, hogy így szólítsam? Hiszen olyan, mint­ha a fiam lenne ... pontosan. Az asztalnál ülve figyelmesebben tanulmá­nyozni kezdtem a családot. Semmiképp sem akartam elhinni kifogástalanságuk természe­tes voltát. De mennél alaposabban szemügyre vettem őket, mindinkább el kellett hinnem: olyanok, mintha mindannyian egy és ugyan­azon darabból lennének, ugyanabból a bronz­Viszontlátásra, kincsem — búcsúzott tőle a felesége —, rögtön telefonálj, ha megérkezel, ne nyugtalankodjunk miattad. — Az autósztrádán légy óvatos, ős a vona­ton is, az átszállásnál — figyelmeztette Gior­gio. — Öltözz melegen, estefelé már hűvös van! — csókolta meg még egyszer a felesége. — Hogy bírjuk ki olyan sokáig nélküled, papa?! — sóhajtott Glna. — Hiányozni fogsz nekünk, papai — szi­pogta Ada. Tehát Ilyenek voltak. S bár engem akkor testvérüknek, fiúknak, rokonuknak ős barát­juknak tituláltak — azóta sem láttam őket. Körülbelül hat hónap múlhatott el látogatá­som óta, s ahogy az egyik reggel kinyitom az újságot a bűnügyi krónikánál, olvasom, hogy letartóztatták az én „ideális családomat", ha­mis bankjegyek értékesítése miatt. ból öntve, a legkisebb hiba, a legparányibb repedés nélkül. S ez a legapróbb részletekre is vonatkozik. Ha például valamelyiküknek sóra, vagy borra volt szüksége, akkor kérését állandóan és változatlanul a „drágám", „kin­csem", avagy „angyalom", díszftőjelzőkkel tűz­delte. A ház asszonya pedig, mintha én fi­gyelmen kívül hagynám a látottakat, többször is elismételte a következőket: — A ml családunk nagyon barátságos, drá­ga Mario, nálunk öt test van és egy lélek. S ezt a harmonikus, idillikus családi rendet az alábbi rövid, de annál nagyobb jelentősé­gű vita sem borította fel: — Drága kis angyalom, nem gondolod, hogy ideje lenne férjhez menni? Ezt a mama kérdezte Adától. — Ugyan, mama! Arra ne is gondolj, hogy elhagyjalak benneteket. Vagy átköltözik Paolo Rómába, vagy vége szakad köztünk minden­nek. — De Ada, aranyos, a jövődről ls gondos­kodni kell ám, s leendő családodról Is, ame­lyet neked kell megteremtened. — Nem, papa, az én családom itt van — tl vagytok mindannyian. Az ebéd a szokásos módon végződött. A leg­kisebb erőfeszítés nélkül igyekeztek teljesen olyan családi képet mutatni, mint amilyeneket a comics-okban látni: az apa, kezében szét­nyitott újsággal a fotelban, a lányok a fotel támláján ülnek kétoldalt; a másik fotelban gombolyaggal kezében az anya, s lábalnál egy vánkoson, a fia. Az apa hangosan olvasni kezdte a bűnügyi krónikát. E napokban van folyamatban az unatkozó aranyifjak egyik csoportfának ügye, akik legutóbb a változatosság kedvéért loptak. A kommentárok az alábbiak voltak: Az anya: Ez a szülők hibája. Ha megfele­lőek nevelték volna őket, nem tettek volna Ilyet. Az apa: Ha ilyen fiam lenne, azt monda­nám, nem vagy többé a fiam, menj, és ne ke­rülj többé a szemem elé. Giorgio: A fiatalság letért a kitaposott he­lyes útról, elvük teljesen értelmetlen. Nincs a fejükben más, csak hajsza és hajsza az élet örömei után. Gina: El lehet képzelni, mennyi könnyet ej­tett miattuk az anyjuk. Ada: El lehet képzelni, mennyire kétségbe­esett a családjuk! Kává után a psaládl kép szétesett. Az apa átment egy másik szobába, ahonnan néhány perc múlva egy bőrönddel és egy köpennyel tért vissza, mint egy textilvállalati kereskedel­mi utazó, aki vidékre Indul. Rögtön visszatértem főnököm irodájába, ahonnan nem sokkal azelőtt Jöttem kl. — Igaz, hogy ez és ez a család hamis bank­jegyek értékesítése miatt őrizetben van? — kérdeztem. — Igen — mondta a főnököm. — Ismerted őket? — Kissé. — Kedves család. Mindnyájan hamis pénzt árusítottak. Az apa, az anya, a fiú ős a nővé­rei. — Lehetetlen! — Lehetetlen? Nézz ide. Kihúzta az asztalfiőkot, elővett az ott heve­rő köteg pénzből egy ötezres bankjegyet s az asztalra dobta. Némán bámultam a nagy halom pénzt. Va­lamennyi hibátián volt, igazi remekmű, igazi hamisítvány, amire csak szakértő jöhet rá. A banjkegyek tökéletessége eszembe juttat­ta, látogatásomkor hallott ideális beszégetésü­ket, s a már akkor is Jelentkező sejtelmemet, hogy ti mlndanyluk között van valamilyen bel­ső kapocs, amit azonban akkor mőg nem tud­tam, hogy valójában ml is. S ekkor önkéntele­nül is arra lettem figyelmes, hogy milyen párbeszédet folytat főnököm azzal a kendőbe bugyolált összezsugorodott félős asszonnyal, aki már visszatértemkor ls ott tartózkodott. — Uram — mondta az asszony —, ml sze­rencsétlen emberek vagyunk ... S ekkor éreztem, hogy rájövök valamire. Ez az asszony azért volt alázatos, mert kiejtet­te ezeket a szavakat. Viszont nem azért mond­ta ki, mert valójában alázatos is volt. Ponto­san úgy, mint az a család, amelyik a comics lapjairól lépett akkor elém — tökéletesnek tűnt, mert beszédmodoruk a tökéletesség lát­szatát keltette. Azok, akik az ilyesmit elsajátítják, ős fel is használják, már nem tudnak szabadulni a hibaketnecből, s frázist frázisra halmozva meg­maradnak benne. Már beszédjük alapján ls lehet ítélkezni fölöttük. Hogy ki volt valójá­ban a kendőbe bugyolált asszony, vagy az Is­merős család, csak a jó isten tudja, vagy még az sem. De miben is rejlett hát tökéletes vol­tuk? Ezek a frázisok, beszélgetések — ősi esz­közök. Senki sem tudja, mennyi idő kellett ahhoz, amíg ilyenekké alakultak, amíg tökéle­tesekké váltak. S az általam ismert család pe­dig csupán fegyverként, eszközként sietett felasználni ugyanakkor, amikor Igyekezett túladni az annyira tökéletesen hamisított bankjegyeken, azzal a szent meggyőződéssel, hogy mindenki tökéletesnek fogja tekinteni. Fordította Krecsmártné Baraté Rozália n *0* to* ÔČ&Ô&ČŠÔ! itSTTSIW

Next

/
Thumbnails
Contents